Ma már az is csoda, hogy nevén nevezzük.

Ma már az is csoda, hogy egyátalán nevet adunk neki.

Ma már az is csoda, hogy adhatunk neki.

Nevet, Számot, Hangulatot.

Pillanatképek egymásba fonódását míveljük egésszé anélkül, hogy elismernénk közük igazán nem sok van egymáshoz. E kirakósjáték bölcsességgé érett lapocskáinak nyúlványai nem olvadhatnának össze, ha nincs az én tudat csökönyös, pulzáló présmozdulata.

Van.

Nem kell gőzgép, légkalapács, úthengerekben tomboló tonnák tehetetlen akarata!

Íme itt az igazság pillanata…

S eme pillanat szelíd, ránctalan pírján kuncogva kacsintunk össze…

Mi értjük.

S azt a pertuvá dőzsölt igazságot meg kell alázzuk, idejében le kell győzzük, hisz ha fölénk kerekedik: eltűnünk egy-egy másodperc igazságának pillanatában.

Kicsúfoljuk.

Mi dobjuk rá az első követ…

A követhetetlenségig éljük a mi kis világunk háborús krízisbe fulladt gondolat-fuvallatát.

Ez az áramlat fonja körbe torkunk, kiragadja béke-mollba ágyazott hangszínünk, s talán örökké rejti előttünk, amit majd a kandalló előtt – ott a hintaszékben ringatózva, dioptriákkal a homlokunkon- találunk újra meg…

Valaha ez voltam én…

Végig az elrejtett igazságot kerestem, s közben az igazság az, hogy azt én rejtettem el.

Gyűlölöm a tükröket!

A gyönge agy lusta eszköze a közhely, de ezt volt muszáj élnem…

Muszáj volt?

Igen, muszáj rájönnöm, hogy nem is éltem…

De mindezt miért itt…

Itt a hintaszékben…

Budapest, MCMXCV

vissza