Nem engedlek el
Véget ért egy álom, összetört a világ.
Látod ott az út végén a kocsikat? Velük megyek el. Látod a szálló madarakat az égen? A szívem viszik el.
Emlékszel még minden szóra, amit a tölgyfa alatt suttogtunk? Bennem örökké élnek. Emlékszel még minden csókra, melyet valaha váltottunk? Nekem nem értek véget.
S valahogyan emlékszem még mindig az első pillantásra, Az édes kis szavakra a halk suttogásokra. Bennem örökké élnek.
S valahogy nem felejtem szád izét, a tömör édes zamatot, A vadságot az testedből kapott minden kis falatot. Nekem nem értek véget.
S a búcsúcsók, ahogy elcsattant már éreztem nem lesz több. De nem adtam fel. Mert harcolnom kellet önmagammal mindenek fölött. Nem engedlek el.
Mikor majd elolvasod ezt a verset vagy a szél a füledbe súgja. Hallanod kell. Szerettelek míg lehetett enyém volt szíved minden búja. Nem engedlek el.
MI LETT VOLNA HA
Nézz az égre! Látod a sebesen közeledő vihart? Ilyen volt az ég, mikor örökre elhagytál. Pontosan emlékszem mindenre, ezt nem feledhetem, Mert a szívem szakadt meg, valaha szerettél engem.
Vagy minden szó csak egy hazugság volt? És szőtted őket, mint pók a hálót? Szántál engem de szerettél is és megöleltél, Gyorsan, Búcsúzólag.
Aztán tovantűntél, elhaladtál a fák mellett, Hol oly sokat nevettünk kéz a kézben. De azok a pillanatok messze vannak már, Bolyonganak, Magányosan.
Tudod én még mindig érzem, amit te már rég nem. Bennem nem maradt tüske, csak szerelem. De harcolok érte még utoljára, Szívemből, Lelkemből.
A téli fák még őrzik titkunkat, mi mindent megadtunk a másiknak. Azok a fák, mintha látnám szívüket... sorra megszakadnak. Siratják a végét annak, ami el sem kezdődött, Zokognak, Visítanak.
És én is sírok, hidd el zokogok, pedig nem tehetek róla. Csak az jár a fejemben folyton, mi lett volna ha...? De az a ha nem létezik és elindulok a sárban, Haza, Futva. |