Nem engedlek el

Véget ért egy álom, összetört a világ.

Látod ott az út végén a kocsikat?
Velük megyek el.
Látod a szálló madarakat az égen?
A szívem viszik el.

Emlékszel még minden szóra, amit a tölgyfa alatt suttogtunk?
Bennem örökké élnek.
Emlékszel még minden csókra, melyet valaha váltottunk?
Nekem nem értek véget.

S valahogyan emlékszem még mindig az első pillantásra,
Az édes kis szavakra a halk suttogásokra.
Bennem örökké élnek.

S valahogy nem felejtem szád izét, a tömör édes zamatot,
A vadságot az testedből kapott minden kis falatot.
Nekem nem értek véget.

S a búcsúcsók, ahogy elcsattant már éreztem nem lesz több.
De nem adtam fel.
Mert harcolnom kellet önmagammal mindenek fölött.
Nem engedlek el.

Mikor majd elolvasod ezt a verset vagy a szél a füledbe súgja.
Hallanod kell.
Szerettelek míg lehetett enyém volt szíved minden búja.
Nem engedlek el.

MI LETT VOLNA HA

Nézz az égre! Látod a sebesen közeledő vihart?
Ilyen volt az ég, mikor örökre elhagytál.
Pontosan emlékszem mindenre, ezt nem feledhetem,
Mert a szívem szakadt meg, valaha szerettél engem.

Vagy minden szó csak egy hazugság volt?
És szőtted őket, mint pók a hálót?
Szántál engem de szerettél is és megöleltél,
Gyorsan,
Búcsúzólag.

Aztán tovantűntél, elhaladtál a fák mellett,
Hol oly sokat nevettünk kéz a kézben.
De azok a pillanatok messze vannak már,
Bolyonganak,
Magányosan.

Tudod én még mindig érzem, amit te már rég nem.
Bennem nem maradt tüske, csak szerelem.
De harcolok érte még utoljára,
Szívemből,
Lelkemből.

A téli fák még őrzik titkunkat, mi mindent megadtunk a másiknak.
Azok a fák, mintha látnám szívüket... sorra megszakadnak.
Siratják a végét annak, ami el sem kezdődött,
Zokognak,
Visítanak.

És én is sírok, hidd el zokogok, pedig nem tehetek róla.
Csak az jár a fejemben folyton, mi lett volna ha...?
De az a ha nem létezik és elindulok a sárban,
Haza,
Futva.