Ígéretünkhöz híven elkezdjük a barangolást a kutyák birodalmában. Ahhoz azonban, hogy szó essen róluk, vissza kell utaznunk legalább negyvenmillió évet az időben, és meg kell vizsgálnunk akkori őseit. Kövessük figyelemmel, hogyan lett a kutyákhoz még csak nem is hasonlító ősökből a mai, kedves és bájos négylábú.

myacis

Az nyilvánvaló, hogy hosszú évszázadoknak, évezredeknek, de inkább évmillióknak kellett eltelni máig, mert a kutya sem volt mindig olyan, mint manapság. Sem külsejét, sem az emberhez való ragaszkodását illetően. Sokáig nem volt tisztázott, hogy a farkastól vagy a sakáltól, esetleg valami más állattól származik-e! Legközelebbinek ezek közül mégis a farkast gondolták, hiszen a legtöbb közös tulajdonságot ezekben az állatokban fedezték fel. A kutyákra jellemző majd 90 tulajdonság közül 70 megtalálható a farkasoknál is.
Egy híres paleontológus a kutyafélék családjának kialakulását valahol az eocén és a miocén kor átmeneti korszakára teszi. Ez alapján az első őse a kutyának a Földön körülbelül negyven millió évvel ezelőtt jelent meg.

cynodictus

Nézzük meg, hogyan nézett ki akkor, s hogyan változott a külseje az idők folyamán! Szerepel majd néhány idegen név is köztük, ami nem sokat mond majd, de a lényeg a formai változásban lesz, amit mindannyian érteni fogtok.
Szóval, visszautazva negyven millió évet, akkoriban kialakult egy kis termetű, húsevő ragadozó, hegyes orral, foltos bundával, hosszúkás testtel és hosszú farokkal. Ő élete nagy részét fákon töltötte, ezért hosszú karmokra volt szüksége, amit vissza is tudott húzni. Ez az állat a Myacis nevet kapta, és inkább a macskák ősének tekinthetnénk.

cynodesmus

Aztán az oligocén korban kettévált a Myacis, s kialakult belőle a Dapheus és a Cynodictus. Az előbbi kis méretű, hosszú farkú állat, belőle alakulnak majd ki 10 millió év alatt a medvék ősei. Az utóbbi, a Cynodictus viszi tovább a kutyák kialakulását. Farka már rövidebb, durvább a szőrzete. És ahogy telik az idő, természetesen ő is tovább fejlődik, s újabb két ágra lesz bontható. Az Atemnocyonra és a Cynodesmusra. Az Atemnocyon ugyanis az afrikai és az indiai vadkutyák őse, az utóbbi pedig a mai rókáké és farkasoké. Így már egyre közelebb vagyunk a célhoz!
Minket inkább a róka és a farkas érdekel, így ha még egy közbeeső formát megemlítünk, ami a Tamactus nevet kapta, már el is jutunk a kutyák, rókák és farkasok közvetlen elődjéhez. Viszonylag kicsi testét durva szőr borította, hajlékony test, kicsi farok és felálló fül jellemezte.

szürke farkas

Eddig rendben is volnánk, eljutottunk a farkasokig, rókákig, de még továbbra is kérdés, hogy hogyan szelídítettük magunkhoz az akkor még vad állatokat!

A sok évszázados együttélés meghozta gyümölcsét. Ahogy fejlődött az emberiség, úgy került egyre közelebb hozzánk a farkas. Az akkor még vadászó életmódot folytató ember rájött, hogy a farkas kitűnő szaglása és remek hallása előnyös lehet számára a vad felkutatásában. Tehát céljává vált, hogy a farkas a közelébe kerüljön. A farkas pedig rájött, hogy az ember közelében élelemhez juthat. Tehát kölcsönös érdekekről volt szó. A bátrabb szukák már az ember közelében készítették vackukat, ahová fialhattak. A kicsi farkaskölyköket születésüktől pedig sokkal könnyebb volt az embernek magához szelídíteni. Aztán már nem maradt más hátra, mint a különböző fajták kitenyésztése, kialakítása. Egyszóval a farkas az ember mellé szegődött, s úgy fejlődött vele együtt, hogy minél jobban megértse őt.
S arra, hogy mindez mennyire sikeresen végződött, mi lenne nagyobb bizonyíték annál, hogy ma már több száz eltérő kutyafajta közül válogathatunk. A közös érdekek pedig átalakultak mind az emberben, mind a kutyában igazi ragaszkodássá!