Démoni küldetés?

   Vajon honnét táplálkozik a történelmi egyházak határozott ellenérzése az okkultizmussal szemben? Amely, mint azt valamennyien tapasztalhatjuk, nemegyszer leplezetlen és paranoiás gyűlöletté fajul.

   Az ószövetségi Szentírásban a mózesi törvények a „kiirtással”, azaz halálbüntetéssel fenyegetik mindazokat, akik e rejtett, titokzatos világok határait átlépni merészelték: „A mely ember pedig az igézőkhöz és a jövendőmondókhoz fordul, hogy azok után paráználkodjék, arra is kiontom haragomat, és kiirtom azt az ő népe közül”. (3Móz. 20.6, Károli Gáspár fordítása). Nyilván ez is egy olyan dörgedelem, amelynek akkor és ott nehezen vitatható bizonyos létjogosultsága. A zsidó nép területét is, de spirituális önazonosságát is kénytelen volt védelmezni a közvetlen közelében lévő „nagy testvérekkel” (főleg Egyiptommal és Babilonnal) szemben. Csakhogy pl. Saul király, aki rendíthetetlen buzgalommal üldözte a mágusokat, varázslókat, ha érdeke úgy kívánta, arcátlanul odasomfordált az endori halottlátó asszonyhoz, hogy megidézze a nagy előd, Sámuel szellemét. Ez a szemforgató farizeusság jellemző ma is egyházi berkekben az okkultizmussal, ezoterikával, parajelenségekkel kapcsolatosan. A szószékről gyalázatos rágalmak, inszinuációk, aztán a sekrestyében a Placidus asztrológiai szoftvert működtetjük a perselypénzből vett laptopon…

   Nem feledjük, az inkvizíció – igaz, meglehetősen hosszú idő alatt – egy Magyarországnyi embert juttatott a vesztőhelyre hitelvi szakadárság, pogány tradíciókhoz való kötődés (boszorkányság), s egyáltalán, a másként gondolkodás miatt. Még napjainkban is előfordul, hogy képzett és felkészült teológus merészel olyasmit írni, hogy az inkvizíció áldozatai minden esetben az akkori társadalmi rend erőszakos megdöntésére törekedtek. Ami mondjuk egy boszorkánysággal vádolt falusi bábaasszony, népi gyógyító esetében igencsak sántító bizonyítványmagyarázat. De a korai, ún. antifeudális eretnekmozgalmak sem törekedtek arra, hogy saját képükre formálják az akkor ismert világot, mindössze saját hitelveik, saját szokásaik szerint kívántak élni és halni. 

Voltaképpen 1184-ben, az Ad Abolendam című pápai bulla kiadásával, s ennek nyomán a katarok kíméletlen üldözésével kezdődött az inkvizítori ámokfutás, amit csak a Francia Forradalomnak sikerült elsöpörnie. (De a spanyol inkvizíció 1834-ig létezett.) Útközben, mintegy cifrázásként megíratott a Malleus Maleficarum című förmedvény (1486), amely a klasszikus értelemben vett boszorkányperek bibliájaként szolgált, s telítve van a szerzetesi lét minden aberrációkba torkolló szexuális frusztráltságával, kielégítetlenségével, s nem utolsósorban tudatos vagy tudattalan irigységével. Hogy miért párosítják következetesen az okkult, mágikus világképet a pajzánkodásra való hajlammal, az is erre vezethető vissza. Az említett mózesi törvény is olyasmit fogalmaz meg, hogy a megátalkodott tévelygő miután igézőköz és jövendőmondókhoz fordult, paráználkodással tetézi bűnét. A katarokkal és a többi gnosztikus-manicheus közösséggel szemben mindig megfogalmazódott az orgiavád, a templomosok közismert perében pedig a renden belüli „kötelező homoszexualitás”

   Végül II. János Pál pápa 2000. március 12-én a Vatikánban ünnepi szentmisén beismerte egyháza bűneit. De csak olyan tessék-lássék módon…  

Meggyőződésem, hogy az inkvizíció napjainkban is létezik. Bár a kínzó- és kivégzőeszközöket az idő visszavonhatatlanul kicsavarta a Krisztus keresztje nevében gyilkoló hóhérok kezéből.

   Nemrég a televízióban egy méltóságteljesen felfuvalkodott egyházfi az okkultistákat „démoni küldetésű” embereknek minősítette, akiktől mindenáron óvni kell a szépreményű ifjúságot. Gál Péter atya pedig immár sok-sok kiadást megért könyvében (A New Age keresztény szemmel) odáig merészkedik, hogy az agyafúrtan manipulatív amerikai ízlésdiktatúra szerves részeként tárja elénk a Vízöntő kor egyre terebélyesedő spirituális bokrát. Semjén Zsolt jobb sorsra érdemes politikusunk pedig az „extrém kultuszokat” nemes egyszerűséggel besorolja a számára oly ellenszenves neoliberális világszemléletbe.

   Ha a félhülye Mari néni zagyvál össze ilyesmiket a tojás- és tyúkpiacon, „eszéhez értjük”. De az említett úriemberek tisztában vannak azzal, hogy a „démonok” csak Raimi és Romero immár klasszikusnak számító horrorfilmjeiben léteznek, s ma már elavult gyermekijesztők, „zsákos emberek”, a New Age kimondva kimondatlanul  antiglobalizációs törekvéseket hordoz, elhatárolódni látszik a fogyasztói társadalom minden jellegzetes attribútumától (tehát Gál Péter állításának épp az ellenkezője igaz), s a hazai boszorkányok, mágusok, médiumok sem egyöntetűen törzsökös SZDSZ-esek, minden bizonnyal ugyanolyan arányban szavaztak a Fideszre áprilisban, mint a másik oldalra.   

   De nincs mese, a Vízöntő kora eljött, a nyáj és a pásztor amúgy szép keresztény metaforája a múlté, egyre többen fedezik fel, és tudatosan fejlesztik saját teremtő erejüket, gombamód szaporodnak világszerte a Kiválasztottak szabad, hálózatszerűen szerveződő közösségei, nem tartozunk többé a nyájhoz, nincs szükségünk pásztorra sem. Visszatérnek az ősi Istenek és Istennők, ocsúdnak az elhagyott szentélyek. Bár a kereszténység elmúlt két évezrede, a Halak korszaka hanyatlásában is roppant erős, de József Attila komor és fenyegető mondatát idézve: „földünkön az idő egyre érik, zajtalanul és félelmesen”.   

                                                                              Azmon