A fél Budapest Klezmer Band a díszlet tetején üt tanyát az Operettszínház új produkciójában - a praktikus szempontok érvényesítése mellett nyilvánvalóan tisztelgő utalásképp a valóban zsánerújító zenés színmű legismertebb nemzetközi előképére. A hangászok másik fele a zenekari árokban rezideál, s ott veri ki a dallamokat zongoráján maga az újdonsült musicalszerző, Jávori Ferenc Fegya is. Onnan nyugtázhatja hát a sikert, s az ígérkező derekas szériát, melyet darabja bizton befut majd az elkövetkező hónapok vagy éppenséggel évek során. Megérdemelten, hiszen Jávori klezmer musicalje kellemes és jól megírt mű, mi több, fölhangzik benne az a hozzávetőleg másfél, szavatoltan eredeti, memorábilis melódia, amely az általános dallamcóresz közepette könnyed diadalra segíthet egy-egy új zenés színpadi előadást. Jávori ízes zenéjéért megérte leporolni az elfeledett múlt századi irodalmár, Indig Ottó legjobb darabját, a hajdanta színházban és filmen egyaránt népszerű Torockói menyaszszonyt, még akkor is, ha az újabban átírópárosként üzemelő Böhm György és Kállai István kettősét - ahogy eleddig mindenkor - ezúttal is mód nélkül problematikusnak ítéljük. Fájdalom, még inkább lesújtó a véleményünk dr. Miklós Tibor dalszövegírói ténykedéséről! Legyen elég csak kettőt fölidéznünk fülsértően kínos, sőt egyenesen tréfli rímpárjai közül: hidegen - idegen, Jonel - jön el.

A Menyasszonytánc híven követi Indig színdarabjának szüzséjét: a szép Patkós Nagy Irmáról kisül, hogy lelenc volt, s miután árvaházi papírjai az izraelita felekezethez sorolják a katolikus hitben növelkedett leányt (a zanyja Krausz!), nemcsak közössége taszítja ki, de vőlegénye is elhagyja, s inkább fölcsap közbakának a román királyi hadseregbe. A kissé túlbonyolított, mindazonáltal felekezeti toleranciára kapató cselekmény persze boldog végkifejlettel zárul, hiszen a két fiatal mégiscsak egybekél, s még az Irmát pátyolgató angyali árendás, Herskovics bácsi is összekerül ifjúkori szerelmével, özvegy Blumnéval. Béres Attila ren-dezése ízléssel tálalja ezt a helyen-ként didaktikus, helyenként grand guignolt idézően blőd történetet, s vonzó okossággal segíti kibontakozni a szembetűnően erős szereposztásban rejlő lehetőségeket. Az előadás hatalmas tromfja a - ne féljünk leírni e szót! - zseniális Molnár Piroska (Blumné), aki kikezdhetetlen asszonyi méltóságával s régóta csodált vérbő komikai talentumával hitelesíti e korántsem túlméretezett rollét. Üdén énekel, bájdús keccsel ropja a táncot, s mindeközben önkéntelenül átveszi az uralmat a színpad meg a közönség figyelme (és szíve) fölött. Előadásbéli párját, a Herskovics Ármint formázó Mikó Istvánt rég láttuk ilyen jónak; Gózon és Kabos Gyula színpadi utódaként kellő humorral és még épp elegendő érzelgősséggel tudja le tagadhatatlanul sablonos szerepét. Az idősebb generációkból föltétlenül megemlítendő továbbá Jantyik Csaba és Faragó András élvezetes rabbi-plébános párosa, a pletykás vénaszszonyként színpadra robbanó, a harsányabb színeket előnyben részesítő Lehoczky Zsuzsa, a festményről megelevenedő néhai Blum malomtulajdonos, azaz Benkóczy Zoltán, valamint a máig kislányosan édes Mednyánszky Ági.

Az előadás ifjú szereplői úgyszintén jócskán kitesznek magukért. A megejtően tiszta Siménfalvy Ágota jószerivel feledteti a közönségével, hogy a Menyasszonytánc szerelmi szála mind drámailag, mind zeneileg halovány, míg a kissé hiszteroid tenorú Mészáros Árpád Zsolt elsősorban őszinte játékáért érdemel elismerést. Kerényi Miklós Máté pedig - bár szálfatermetűnek éppen nem mondanánk - mindinkább robusztus táncoskomikussá növi ki magát, s ilyeténképp ezen az estén is több bravúros jelenetet abszolvál. A produkció diadalmát nagyban elősegítik az impresszív, a teljes társulatot átmozgató, förgeteges táncszámok (koreográfus Bodor Johanna és Rogács László), melyeket Túri Erzsébet gusztusos, esetenként a húszas évek Torockójához mérten kissé luxuriózusnak tetsző díszletei között bonyolítanak le.

Sikerült zenéjű musical, jó előadásban. Azesz pónem, aki ezt botormód tagadja.

László Ferenc

(vissza)