Széthull a káprázat
Athroposz elvágja a fonalat,
kéz-véggörcs karmol teremtő humuszba.
A játékos kinyúlik, hűlő, hájas korpuszán
katonabakancsok taposnak.
Mezítelen láb lép viperafészekbe,
harapásnyom a test égő ékszere.
Maszlag-magvak pókhálós porcelán mozsárban:
kagylóhéj-isten gyermekei…
A vers széthull,
a Költő a képben felejt többek között egy hullát,
viperafészek sincs…
Kínzóterem tört ívei közt hüvelykszorító a kilincs.
Meghal-föltámad, lélekért lelket oroz,
csak az ember gonosz.
|