Örömtelen csoda

A költő teremt. Bár teremtményei

legtöbbször satnya, idétlen gnómok,

de vannak. Léteznek. Lélegzetük

felszítja a megátalkodott jó-rossz

helyi értékké hűlt, szétszórt parazsát.

Nicsak, itt a fej, a tor, a potroh,

farka visszataszító nyúlvány;

megtagadott kéziratfalka bolyong

a költői életmű halmazában,

poros asztalfiók-pellengéren

öntörvényű életre kárhozva

a teremtői szándék ellenére.

       Aztán megdől az árboc, a fedélköz

recseg-zokog, falánk hüllő-Ősök

mélybe rántják a kísértethajót.

Megérint a tökély, Istent idéző

hibátlan mű formálódik, ihletett

pillanat-rügyből kibomló kehely.

A költő céltalan bolyong és sír,

tudja, a hívást nem érdemli meg.

Elmaradt gázszámlát fizet, nagyfröccsök

között söntéspultra támaszkodva

méltatlanokat tűr maga mellett,

akit utál, még azt is átkarolja.

Az emberiség ellenségkép. Némán,

paranoiásan gyűlöl mindent,

mindenkit.

                   Csak egyvalakinek szólt

a bohócmaskarák közül, de mind ment.

Torz teremtményei közé kerül

a meglelt Grál, az asztalfiókba.

Ami kiragadta, fölemelte

rég tovaszállt, örömtelen a csoda.