Keszthelyi canto /12.

Vörös fejű Prikolics, elevenek vérén hízott,

       kerüld a jászolt,

alvók ágya körül ne ólálkodj,

engedj, én is a vérükre szomjazom!

              Átlátszó vagyok,

képlékeny,

akaratom szerint

sűrűsödik-hígul halmazállapotom.

Vérben, velőben a rettegett rossz

immár maga a vér, a velő, a hús, a csont,

kesztyűs kézben hóhérpallos.

Vörös fejű Prikolics, elevenek vérén hízott,

       kerüld a jászolt,

alvók ágya körül ne ólálkodj!

Lassú tűzön, nyársra húzva pirul a zsákmány,

állítólag egykor emberi lény,

aszott bőréről sercegve csepeg kisült, szegényes zsírja,

úgy hívták egykor: magyar,

„fene egy náció lehetett”,

ezrével élnek a bozótban, elállatiasodva,

korcs kretének,

húsuk jóízű,

mondják, az északi barbárok is vadásszák őket.

              Átlátszó vagyok,

képlékeny,

akaratom szerint

sűrűsödik-hígul halmazállapotom;

       átalakulóban,

       megérdemelt létformám küszöbén.

Éjjel vicsorítva ereszkedem négykézlábra,

sűrű szőr borít, vértől csimbókos, dögszagú irha,

       vadászok

lomha  féregre, kövér patkányra,

mit sem tudva arról, hogy rám is vadásznak…

Fogak,

agyarak,

paták,

fullánkok,

csőrök,

karmok,

s egy-egy puskadörrenés.

Kormánykitűntetést kap a „gyöpi” és a nyérctelepi nyúzó,

emberi degenerációkkal pótlódnak a kiveszőfélben lévő fajok,

kiegészül a Nagy Nemzeti Fauna,

rozsdás rovartűn kapálózik Kossuth,

Széchenyi az idomítás csodája…

Vörös fejű Prikolics, kerüld  a jászolt,

       alvók ágya körül ne ólálkodj!

Kerüld a jászolt,

elevenek vérén hízott torzszülött pöffeszkedik ott!