A vers

Előttem is üres papír,

lélegzetemre figyelek.

A tüdő kazán,

alvadt korom rakódott rá,

minden levegővétel tündöklőn felszítja a baljós parazsat.

Erőmön felül kilométereket tudok futni így.

Régebben yantra-ábrák ejtettek transzba,

ám egyszerűbb eszköztelenül,

s összetéptem mandaláimat.

Gonosz törpe, bestiális gnóm, mondtam valamelyik rorschach-foltra,

tudom, paranoid jel,

de röstellném, ha pszichikailag úgymond „épnek” találtatnék.

A köznapi, a személyes kihuny,

a hörgő mélység képeit

kísérli meg tollam képlékeny nyelvi szerkezetekbe átmenteni.

Mintha revolvert szorítanék a leölendő halántékához,

parancsra várva.

Verset írok,

rosszat, tűrhetőt. A vers olyan, amilyen. A mögöttes diktál,

nem sok közöm van az egészhez.

Félreállok, mégis belém botlanak,

hiába vagyok jó, kerülgetnek, bosszantó balfaszt,

nálam a corpus delicti,

valahogy kezembe kerültek szakadt, elhajított zászlók,

pedig csak szemlélődöm álmatagon. Nem itt élek.

Nem sok közöm van az egészhez.

Verset írok,

mely olyan, amilyen.

Fegyverként markolom a tollat,

lélegzésemre figyelek,

minden levegővétel felszítja

a barlang mélyén felvillanó prédaéhes szempár baljós parazsát.