Emberi tulajdonság ez is, mint bármi más,
De akkor mégis miért van az, hogy mindenért ő a hibás?
Tönkretesz mindent, mi szép volt az életedben,
S Te ott maradsz egyedül, mint ismeretlen idegen.
Ellök magától, kit igazán szeretsz.
Átfut az agyadon, hogy mi az, amit esetleg még tehetsz,
S ha mégis útjára engednéd ezt a kedves madarat,
Utána nézve kérdezhetnéd: végül mi marad?
Mindenkire ki beszél Vele féltékenykedsz…
Kérdőre vonod lépéseit, tudtod nélkül nem is lélegezhet…
Szerelmed otthagy, s nem érted az indokot.
„Megfojtod Őt, s szabadságában gátolod…”
De kérded: bűn az, ha valakiért szíved ennyire dobog?
Életed összetörve, rémülten kapálózol a porban,
Riadt szemeiddel kérdőn nézel: a segítség hol van?
Közel, s távol nem látod a kiutat, mely a boldogságba visz,
Állsz, s jobb híján csak sírsz, s egyre sírsz…
Desdemona elvitte életed egyetlen értelmét,
S szemedben még mindig a szerelem perzselő lángja ég.
„Ó, az az átkozott zöld szemű rém!
Miért nem bírtam türtőztetni magam még?!
Szeretnék vissza menni az időben,
S annak a láncnak kezdeményét is elvágni,
Csakhogy utunknak miatta ne kelljen majd elválni.”
Úgy érzed, nem segít már semmi, csak a halál,
Sírodra kerüljön majd szerelmedtől, egy szál vörös rózsa…
2006. 06. 13.
Vissza