A bál elnevezése a latin-olasz eredetű, a ballare (táncolni) szóból ered. Lényegében társas táncmulatságot jelent. Azonban a középkor szigorú erkölcsei miatt csak igen lassan jött divatba.
  Az első bált 1385-ben, VI. Károly és Bajor Izabella mennyegzőjének alkalmából rendezték Amiens-ben. Az ötlet utóbb Medici Katalinnak is megtetszett, aki – miközben szorgalmazta a tánchoz kényelmesebb, könnyű kivágott ruhákat – kitalálta a kezdetben szolidnak szánt, ám hamarosan csupán kacérkodásra szolgáló álarcot. Mai formájában a bál XIV. Lajos uralkodása alatt terjedt el. Hamarosan egész Európa táncra perdült.
  Kezdetben az uralkodó joga az udvari bálok rendezése. Az arisztokrácia 1715-ben Párizsban tartotta az első operában rendezett bált, amelyre hamarosan a gazdag polgárok is megszerezték a névre szóló és társadalmi rangot jelentő meghívójukat. Széles körben elterjedt szórakozási formává a XIX. században vált a bálozás. A magyar vidék kiemelkedő eseménye volt a megyebál. Az arisztokrácia felső körei Bécsben és Pesten táncoltak. A bál intézménye hamarosan polgárosodott és demokratizálódott. Különféle társadalmi egyletek, sportkörök hirdették tagságuknak bálokat, míg mások jótékony célra rendeztek táncos ünnepségeket.

AZ  ÉLET RENDJE

A falusi élet mindig is szigorú szabályok szerint zajlott. Ősszel volt a lakodalmak ideje. Farsang pedig az ismerkedés, a lánykérés időszakának számított. Bár az egyház a farsangot az ördög ünnepének tekintette, elismerte, hogy az élet rendje: a lány a fiúval találkozzék, összeházasodjék. Egyes magyar vidékeken a falu papja ki is prédikálta, hamvazószerdát követően milyen jegyespárokat köszönthetnek.
  A farsang minden korosztály számára lehetőséget biztosított a táncra. Ilyenkor vidéken meglehetett fogdosni, csipkedni a lányokat. Egy városi bálban ettől természetesen elájultak volna a kényes dámák. Ahogy azt is furcsállották volna, hogy faluhelyen szokás volt asszonybált tartani. A Duntántúlon a szőlőhegyre vonultak az asszonyok mulatozni, Kalotaszegen a kocsmába. A kíváncsiskodó férfiakat levetkőztetve kilökték az utcára.
  A bőség, vigalom időszakát a befelé fordulás követte. A jó ételektől, italoktól a „farsang farkán” azaz a három utolsó napon búcsúztak. Már a megelőző héten, az úgynevezett kövér-, vagy „zabáló” csütörtökön főzni kezdtek. A maradékokat a húshagyó keddet és a hamvazó szerdát követő „csonka” csütörtökön még lehetett fogyasztani. Ezután kisikálták a zsíros edényeket , s következett a húsvétig tartó böjt.

CSELÉDTŐL A GRÓFNŐIG

A két világháború között a Bálközi Blokk nevű egyesület szervezte a bálokat. Tagjai fiatalemberek voltak. Az időpontok egyeztetésén túl rájuk hárult a rendezés, a nyomtatványok megrendelése, zenészek szerződtetése, helyiségbérlés, táncrend, jelvény, szalag, virágdísz beszerzése. Az Ő meghívásukra lett a bálnak háziasszonya és a fővédnöke. E hölgyek neve szerepelt is a meghívón, és ennek fejében anyagilag is hozzájárultak a rendezvény költségeihez. Jelenlétükkel pedig a rendezvény társadalmi elismertségének emeléséhez.
  Általában egy cigány-, és egy dzsesszbanda muzsikált. Volt műsor, majd nyitótánc, többnyire csárdás és keringő. A tánc akkoriban is nagyon sokat jelentett: egyetlen módja volt az úrilányok érintésének. Szupé (vacsora) után kezdődött az igazi mulatozás. Előkerültek a vidéki földbirtokos fiúk, akik nagyon tudták cifrázni a csárdást. A legelegánsabb az Opera-, a Vitézi és a Vöröskeresztes Bál volt. A legmulatságosabb pedig a pesti Izraelita Hitközségé. A Purim-bálra – eltérően az elit báloktól – a trafikokban is jegyet lehetett váltani. Így a Vigadóban a cselédtől a grófnőig mindenki megjelenhetett – inkognitóban, hiszen ez jelmezbál volt a javából.

NE TŰZZÜNK VIRÁGOT!

 Bálba frakk volt a kötelező viselet fehér mellénnyel és csokornyakkendővel. Hölgyeknek hosszú ruha, mély dekoltázs. Estélyen elég volt szmokingban megjelenni, a lányok és asszonyok ruhája valamivel rövidebb, kivágása szolidabb. A férfiak esti viseletével kapcsolatban az akkori kor jeles divattanácsadója - ma megmosolyogtató módon – így ír: „Ne kössük a csokornyakkendőt túl szabályosan. Ha megkötöttük, bízzuk sorsára és ne igazítsuk folyton. Esti öltözetben ne tartsuk kezünket kabát, vagy nadrágzsebben. Csak akkor nyúljunk zsebbe, ha ruhatárat fizetünk, vagy borravalót adunk. Ne tűzzünk virágot a frakk vagy szmoking gomblyukába, mert vőlegénynek nézhetnek. A szmokingot csak akkor gomboljuk ki, ha verekedést akarunk megakadályozni, vagy kezdeni. Viseljük az esti ruhát olyan könnyedséggel, mint a mindennapi zakót, és mulassunk jól."

DRÁGA ÉS SZÍNPOMPÁS

Az öltözködés, akár a testbeszéd: jelbeszéd. Jólétet sugall, hiszen a bál nagyvilági szórakozás. Bár felsőbb körökben illett minden bálra új ruhát felvenni, a családok elsősorban az eladó lányokra áldoztak. Az első bálozó ruhája fehér, virága a rózsa. Kivágása finom, ékszer alig csillog. A táncrendjébe feliratkozó fiatalurak egyike – ideális esetben jövőre már a jegyese lehet.
  A következő években az ifjú hölgyek válogathattak a rózsaszín, halványkék, világoszöld és sárga színek között. A mamák – még mindig viruló szépasszonyok – a bordó, a dohánybarna, a lila, a szürke, a mélykék és sötétzöld  árnyalataiban pompázhattak. Csupán az idősebb asszonyok viseltek feketét.
  Magyarországon a XIX. században elterjedt a díszmagyar. E drága és színpompás viselet lehetővé tette, hogy a harmincon túliak több esztendőn át ugyanabban a ruhában jelenhessenek meg. S noha a báloknak egyértelműen a férjfogás volt a feladata, az 1934-es Kalendárium e jó tanácsokkal indítja útnak olvasóit: „… házhoz hívott táncosok nélkül nemigen szokás bálba menni. Természetes, hogy a házifiúk kiválasztásánál bizonyos esztétikai szempontok uralkodók, miután elsősorban az elinduláshoz és a bevonuláshoz kellenek, ahol pedig fontos a kerete, amelyben a szép lány esti ruhában megjelenik. Fiúismerősök nélkül nem szabad bálba menni."

A STANDARD ÉS A LATIN TÁNCOK TÖRTÉNETE

A tánccsoportban ma a nemzeti és nemzetközi versenyeken két csoportot különböztetnek meg. A standard táncokat és a latin-amerikai táncokat. A standard táncok, melyeket részben már a húszas évektől táncolnak a versenyeken ma a versenyprogramban az Angolkeringőt, a Tangót, a Bécsi Keringőt, a Slowfoxot, a Quickstepet foglalják magukban. Latin-amerikai táncokként a Samba, a Cha-Cha-Cha, a Rumba, a Paso Doble és a Jive szerepelnek, melyeket a versenyeken már 1968-óta az említett sorrendben táncolnak.
 

  A legrégebbi standard táncként a keringőt lehet megnevezni. A keringő uralja a polkával és a galoppal együtt a XIX. század  táncéletét. A társasági táncokban a XX. század elején forradalmi pezsgés kezdődött. Az első táncformák Amerikából kerültek át Európába, többek között 1907-ben a Tangó, 1910-ben a Onestep, és 1912-ben a Ragtime.  A modern táncok elterjesztésében mindenek előtt Párizs vezetett. Ott tartották meg 1909-ben az első világbajnokságot, ezen csak a legújabb táncokkal indulhattak a versenyzők. Ezt követte a második világbajnokság Nizzában.
   I. Világháború alatt Franciaországban, és Németországban a táncot betiltották. Más volt a helyzet Angliában. Ott az Amerikából átjött zenekarok szolgáltatták a zenét az új táncokhoz. Ezeknek a táncoknak lényeges ismertető jele volt az elfordulás a klasszikus balett alaptól, és a közeledés a természetes mozgásformákhoz, valamint alkalmazkodás a ritmushoz, amelyet mindenek előtt a jazz-zene nyújtott. A régi táncokat meghatározó körtánc jelleget felváltották a haladó mozgások, amelyek eleinte még féltalpra helyeződtek. A forgások a táncoknak nem fő alkotórészét, hanem csupán kisebb részét jelentették.
    A tánctartás semmi esetre sem volt olyan meghatározó, mint ma: vagy testkontaktus nélkül táncoltak, vagy mint a régi táncoknál szorosan, az akkoriban gyakran megbotránkoztató testközelben. A Foxtrott, amely a Ragtime-ból fejlődött ki, a váltogatott gyors és lassú lépéseivel kiszorított minden egyéb táncot, és úttörőjévé vált az úgynevezett „angol stílus”-nak. Az angol tánctanárok voltak azok, akik 1920 és 1930 között a társastáncot megújították, és új technikát javasoltak. Az angol tánctanárok első konferenciáján 1920-ban ehhez megalkották az alapokat.
    Az „Angolkeringő” a régi keringőtől eltérően (lépés, lépés, lábak zárnak), az ezt követő egyenes vonalú irányra törekvő Bostonból, egy tág terű forgó tánccá fejlődött. A „Tangó”, mindenekelőtt a Milonga-Tangó egyszerű formájával aratott sikert. A húszas évek elején több konferencián határozták meg az angol stílus alapelemeit és figuráit. Anglia, Európa vezető táncnemzetévé vált. Az Angol párok győztek minden nagy versenyen. Victor Silvester, aki 1922-ben az első angol világbajnok volt, az a1928-ban megjelent könyvével „Modern Ballroom Dancing”, és a főként versenytáncokhoz komponált tánczenéjével segítette az angol stílus elterjesztését.
    1929-ben a „Nagy Konferencián” egy általános érvényű határozatot hoztak, amelyben a Slowfox, a Quickstep, az Angolkeringő, a Tangó és a Blues táncokat mint standard táncokat rögzítették. Ez a határozat jelölte ki az egyes táncok tempóit és egyszerű figuráit. 1930 után még számo9s új figura jött hozzá, mégis lényegében a standard táncokat ma sem táncolják másként, mint akkoriban. Ez a stílus érvényes a mai napig mindenki, és nemcsak a versenytáncosok számára. Fő ismertetőjegye a természetes, dinamikus továbbhaladás, könnyedén kivitelezve.
    Németország 1929-ben fogadta el az angol stílust, majd Skandinávia, Hollandia, Belgium és Franciaország is követte. Az új stílus elterjesztéséről az egész világon az angol tánctanár, Alex Moore gondoskodott az 1936-ban először megjelenő táncbibliájával, a „Ballroom Dancing”-al Neki köszönhető az 1933-tól napjainkig megjelenő szakfolyóirat, a „Monthly Letter Service” is.
    A harmincas években kezdődött az amatőr és a profi versenyek szétválása. 1935 – az első nemzetközi amatőr szövetség megalapítása – után lehetett az első hivatalos amatőr bajnokságot megrendezni tizenkét európai és két tengeren túli ország részvételével Bad Neuheimben. Itt az angolok győztek.
    1948-ban Alex Moore „Revised Technique”–je még hozott némileg újat, azonban a stílus lényegében változatlan maradt. A figurákat három csoportra osztották: alapfigurák, standard variációk és nevezett variációk. Külön súlyt helyeztek a test technikára, az egész test szerepére az emelkedésnél, illetve az ereszkedésnél.
    Döntő esemény volt 1951-ben a Bécsi keringő felvétele a standard táncok közé, amelyet a német tánctanár, Paul Krebs koreografált.
    1949-ben alapított Nemzetközi Tánctanár Szövetség (ICDB) határozta meg 1954-ben az egyes versenytáncok tempóját. Az amatőr területet illetően az Amatőr Táncosok Nemzetközi Szervezete (ICAD, 1991-től új nevén: ISDF) vállalta a felelősséget.
    Értékes, új táncos impulzusok jöttek létre az évente megrendezett nemzetközi szakmai napok alkalmából a világ szakemberei fáradozásának eredményeként (1948-tól kezdve a Blackpooli Világkongresszuson , és 1968-tól az INTAKO-n: főként Mainzban vag Hamburgban, valamint a Bad Kissingen-i tanácskozásokon).

HOGYAN TÁNCOLJÁK A STANDARD TÁNCOKAT ?

Fontos jellemzője a standard táncoknak - a tánconként különböző - gyors és térbeli haladó mozgás. Ellentétben a sokkal inkább helyben táncolt latin-amerikai táncokkal, a standard táncok esetében haladó táncokról beszélünk. Az Angolkeringőnél az előrehaladás lendületesen történik, a Bécsi keringőnél szüntelenül forogva, a Tangónál inkább lopakodva, a Foxtrottnál ritmikusan előretörve , a Quickstepnél sziporkázó szárnyalással, míg a Slowfoxnál folyamatos hullámokban. Közben a táncosok lényegében a táncirányban haladnak előre.
    Mindegyik standard tánc jellemzője a nyugodt, stabil felsőtest-tartás, az előfeltétele a kissé tartózkodónak ható, de mégis temperamentumos, simulékony „angol stílus”-nak, amely a mozgás maximumát az erőfeszítés minimumával ötvözi.
    A latin-amerikai táncoktól eltérően a standard táncoknál a táncpartnerek a testkontaktus által elválaszthatatlanul össze vannak kötve. Magas követelményt támaszt ez az egyensúly, a testtartás és a kölcsönös vezetés tekintetében, mely által egy tökéletesen összehangolt, harmonikus pármozgásnak kell létrejönnie. Ez rejti magában a legnagyobb nehézséget, de a legnagyobb táncos élvezetet is. A standard táncok bűvöletét a partnerrel való testi „összeolvadás” erős érzése, a közös egyensúly megtartása a test változó sebessége és forgása alatt a rafinált lépések ügyes koordinálása és a változó vezetési impulzusokra adott reakció adja.
    A táncnál a zene mozgássá alakul át. Minden standard táncnak megvan a sajátos alapritmusa, a zenei-táncos karaktere és a speciális tempója. Az Angolkeringő (3/4-es ütem) nyugodtan, tisztán lendül tova; a zenei ütem itt megfelel egy táncos lépéssornak. A Bécsi keringő (3/4-es ütem) lendületes gyors zenéje a bálok jókedvű atmoszféráját teremti meg a parketten. A Tangót (2/4-es ütem) inkább a drámai hangulat uralja; a lassú és gyors ütések hirtelen váltakozását a párok változóan gyors lépésekkel, visszafogott dinamikával és meglepő fejmozgással követik. A Foxtrott (4/4-es ütem) lendületes, a párok gondtalan életörömöt fejeznek ki. A Quickstepben (4/4-es ütem) a még fergetegesebb, de kontrolláltan sodró zene a párok temperamentumát lélegzetelállítóan gyors, pihekönnyűnek ható lépésekkel fokozza. A Slowfoxban (4/4-es ütem) végül a lassú egyenletes ritmussal áradó zene lágy tovasiklásra ösztönzi.
    Még az említett táncos jókedv megléténél is ütemre kell a táncospárnak táncolnia. Ha a táncos és a zenei ritmusok egybeesnek, felismerhető a mindenkori tánc tipikus alapritmusa.

HONNAN SZÁRMAZNAK A LATIN-AMERIKAI TÁNCOK ?

A Samba, a Cha-Cha-Cha, a Rumba és a Jive eredetét tekintve a „latin-amerikai táncok” elnevezést, mint gyűjtőfogalmat kritikusan kell szemlélni. Igazi latin –amerikai eredetű csak a Samba és a Rumba, és a legújabb filmhullámmal most újra aktuálissá vált Mambó.
    A Cha-Cha-Chát, ezt a Mambóból kifejlesztett táncot lehetne még tágabb értelemben ideszámítani. A Jive mai formáját angol tánctanárok dolgozták ki. Akik ezzel a z USA-ban az afrikai mozgáselemekből létrehozott Boggie(-Woogie)-t, Jitterbugot és Rock’n Rollt tették társaságképessé, ezt tehát észak amerikai táncnak lehet tekinteni. A Paso Doble eredetileg spanyol tánc, amit francia tánctanárok és versenytáncosok stilizáltak a mostani formájára. Ezután az elemzés után „latin-, észak-amerikai és spanyol táncokról” kellene beszélni, a gyakorlatban ez túl hosszú elnevezés lenne, úgyhogy itt is a táncsport körökben szokásos „latin-amerikai táncok” és „latin” fogalmakat használom.
    Az igazi latin-amerikai táncok, mint például a Samba, a Rumba és a Mambó hazáját Afrikában kell keresni. Ott élt a tánc a harci- és termékenységi táncokban, a szerelmi játékoknál, esküvői ünnepeknél, aratási ünnepségeknél. Különböző kifejezésformákban jelennek meg az egyhelyben történő „testen belüli” táncok a polimetrikus és poliritmikus zenének megfelelően. Erős hangsúlyt kap a mozgásban az egyes testrészek izolációja, ellentétben az európai táncokkal, ahol minden mozgás a test központjából indul ki. A policentrikus izoláció volt az alapja az afrikai extázis-technikának, ehhez járult még az egyes testcentrumok megfelelő feszültsége.
    Az afrikai táncot, mint kultúrértéket, a megközelítőleg mintegy 40 millió rabszolga magával vitte a XVII. És a XVIII. Században az új hazába, Dél-Amerikába és Nyugat-Indiába (Karibik).
    Az afrikai kultúr- és táncelemek összeolvasztását a spanyol-portugállal gyümölcsözőnek tekinthetjük, ha figyelembe vesszük a feketék vallási és társadalmi helyzetét.  Ellenben az Épszak-Amerikába kitelepített feketéknek hosszabb idő kellett ahhoz, hogy fekete táncstílusukat a fehérek elfogadják. Csak a XIX. század végén kezdődött a fekete és fehér mozgáselemek összeolvadása az afro-amerikai táncstílussá, amely az akkori zene segítségével a nagy Jazz-korszak kezdetét jelentette.
    A Cakewalk volt az első tánc a XX. század elején, amely afro-amerikai előfutárként Európát elérte, ezt követték a divattáncok, a Onestep, a Jimmy, a Charleston és a Black Bottom.
    A latin-amerikai táncok megjelenése a Európában a húszas, illetve a harmincas évek elején volt érzékelhető, amikor a Samba 1924-1925-ben , és a Rumba 1931-ben először bukkan fel a báltermekben. Ahogyan a negyvenes években jelenlévő Boogie és Jitterbug, ezek a táncok mint fajtaidegenek nem érvényesültek, túl nagy volt még az Angliában stilizált „standard” táncok uralma.
    Csak a II. Világháború után, mindenekelőtt az ötvenes években következett be az USA-ból importált táncok nagy áttörése. Főleg a franciák voltak azok, akik a Sambát, a Rumbát, a mambót és a Cha-Cha-Chát, valamint a spanyol Paso Doblét megformálták, anélkül, hogy karakterüket illetően döntően megváltoztatták volna. Kiváltképp Lucien Davidot kell megemlíteni Lyonból, aki az ismert francia versenytáncosokkal, többek között a párizsi Roger Ronneaux-val a latin-amerikai táncok alapját kidolgozta. Az addig szokásos angol stílushoz képest változást jelentettek: a nyitott tánctartás testkontaktus nélkül vagy csak korlátozottabb testkontaktussal, a csípő- és a medencemozgások elsődleges hangsúlyozása, és a csaknem kizárólag féltalpon történő táncolás. Ehhez kapcsolódott egy bizonyos térbeli szabadság az egyhelyben maradó táncoknál. Az interpretációnál és a megformálásnál a táncosoknak sokkal több egyéni lehetőségük volt, mint a standard táncoknál. Kétségtelenül fennállt a veszély, hogy az európai ízlésnél a tánc eredeti karaktere elveszhet.
    1955-től az amatőr Európa-bajnokságokon, 1960-tól a világbajnokságokon kezdetben négy táncot mutattak be, amelyeket kizárólag francia versenypárok nyertek meg. Az 1959-től megrendezet profi világbajnokságokon mindenekelőtt a franciák vezettek. A Rumba és a Tangó hovatartozásáról különböző vélemények hangzottak el. A Rumbát gyakran hatodik táncként a standard táncokhoz sorolták, miközben a Tangó latin-amerikai eredete alapján negyedik táncként a latin-amerikai táncokhoz tartozott. Csak 1961-ben döntötték el világosan, hogy a Tangó ötödik versenytáncként a standard táncokhoz tartozzon. Egyúttal a Cha-Cha-Chát, a Samba, a Rumba és a Paso Doble mellett  a negyedik latin-amerikai versenytáncnak nyilvánították. Csak 1965-ben kapta meg a Jive az ötödik versenytáncként az elismerést az Amatőr Táncosok Világszövetségétől. (ISDF, korábban ICAD).
    Az ötvenes évek végén a párhuzamos fejlődésben a latin-amerikai táncok felvételt nyertek a tánciskolák programjaiba is. Mindenekelőtt a fiatalság lelkesedett az új, változatos, ritmikus tánclehetőségért. Robbanásszerűen megteltek a tánclokálok, amelyekben a zenét afro-amerikai poliritmikával játszották. A lemeztársaságok is állandóan újat hoztak az importált zenével. Biztosan motiválta a táncosokat az 19612-ben bevezetett világtánc program is. A tánctanárok Világszövetsége (ICDB) hozzájárult a tánciskolák kezdő és haladó programjainak egységesítéséhez, tizenegy táncban. Ez tartalmazza a latin-amerikai táncokat: a Sambát, a Rumbát, a Cha-Cha-Chát és a Paso Doblét, majd később a Jivet is.
    A latin-amerikai táncok technikai átalakításával a franciák mellett az angolok is foglalkoztak. Heves vitákra került sor az egyes táncok alapelemeiről, pl. a két „rumba háború”-ban.
    Az angol tánctanárok voltak végül azok, akik a latin-amerikai táncok ma is érvényes technikai alapjait megalkották. Walter Laird fektette le az 1964-ben először megjelent a Technique of Latin American Dancing című könyvével az alapkövet. Időközben az Imperial Society of Teachers of Dancing , az angol tánctanárok szervezete által 1974-ben kiadott és folyamatosan átdolgozott tankönyv, a The Revised Technique of Latin American Dancing lett az alap a világ összes tánctanára és táncosa számára.

HOGYAN TÁNCOLJÁK A LATIN-AMERIKAI TÁNCOKAT ?

A latin mozgások nem sok teret igényelnek, főleg helybe történnek és ezért különösen alkalmasak szűk tánctérben. Kivétel közöttük a Samba és a Paso Doble továbbhaladó figurái. Kevés kivétellel minden lépést féltalpra helyeznek, és a végén teljes talpra eresztik le. A legszembeötlőbb mozgásként a latin-amerikai csípőmozgást kell említeni, amely automatikusan jön létre, ha a súlylábat maximálisan átnyújtják. Az összes latin-amerikai táncot jellemzi, hogy a test- és karmozgások kifejezőbbek, mint a standard táncoknál.
    Míg a standard táncokat a szoros testkontaktus jellemzi, a latin-amerikai táncoknál bizonyos távolságban mozognak a partnerek. Csak ez a távolság teszi lehetővé a táncosok számára a különböző térd- és csípőmozgásokat, valamint a forgásokat.
    A latin-amerikai táncok vonzó zenéje az egyike azon okoknak, amiért ezek a táncok igen kedveltek, és m9indig modernnek hatnak. Adott az úgynevezett klasszikus tánczene, ezt a nagy tánczenekarok játsszák, szigorúan pontos táncritmusban, de sok pop-lemezen is jó zeneszámokat lehet találni, amelyek alkalmasak a Sambához, a Cha-Cha-Chá-hoz, a Rumbához, a Jivehoz és a Mambo/Salsához. A latin-amerikai táncok afro-amerikai zenei keveréke erős, ritmikus hangsúlyaival arra inspirálja a latin táncosokat, hogy vegyenek át a jazz táncból is mozdulatokat, kiváltképp az izolált mozgásokat. Így például a Rumbát egy nagyon jellegzetes, a felsőtesttől izolált csípőmozgással táncolják. A latin-amerikai tánczene is nagyon rugalmasnak látszik, amikor az aktuális zenei formák, mint például a Mambo- vagy Disco-hangzás felé közeledik. Ezek természetesen a táncfigurákra is hatnak, a divatnak megfelelően, de alapformájukban világosan felismerhetők maradnak, és nem változtatják meg a mindenkori táncok karakterét.