A súlyos sötétségben csak a vastag, friss hó jelentette az egyetlen fényforrást. Nem tudta mióta, és meddig ült már a padon kuporogva. Borzadozva nézte a kezeit, melyekkel nem is olyan rég kioltotta a számára legbecsesebb életet. Hermione halott. Képtelen volt bármire is gondolni, olyan volt ez neki, mintha ma éjszaka ő is meghalt volna valamilyen formában. Kifejezéstelen arccal nézte a havas táját időtlen időkig, míg nem az utolsó lámpát is el nem oltották. A sötétség takarásában megszállta valami megkönnyebbülés féleség; szemei megteltek könnyel, majd elindultak tétován lefelé.
Pár perccel később, mintha úgy érezte volna, hogy valaki megérintette. Beleborzongott a gyengédségbe. Lassan megfordult, hogy szembenézzen az angyallal.
-Hermione...-Valóban ő volt az. Pontosabban egy régebbi Hermione, még roxfortos diáklányként. Talán sosem volt ennyire szép a való életben. Hosszú, földigérő, fehér ruha volt rajta, mely lágyan sejtetni engedte a teste vonalát. Szőkésbarna haja lágy hullámokban omlott a vállára, és olykor- olykor meglibbent a hűvös esti szélben.- Tényleg te vagy az?
-Én vagyok.- hangja túlvilágian visszhangzott a háborítatlan csendben. Lassan közeledett, Harry csak akkor vette észre, hogy angyalszárnyai vannak. Megállt előtte és a szemébe nézett… érezte a lány tavaszi virágillatát. Olyan mereven állt előtte, hogy Harry attól félt, ha hozzáér, hirtelen összetörik, és soha többé nem látja. Mégsem tudott parancsolni a vágyainak, keze tétován elindult az arca felé, majd megpihent a vállán. Hosszú percekig fürkészte a fehér, halott szemeket. Nem tudott semmit sem kiolvasni belőlük.
-Hát itt vagy.- csak ennyit bírt kinyögni. Ajkain érezte az angyal csókját.
-Nemsokára megyek.
Szívébe, ettől a pár szótól megint visszatért az a tompult fájdalom és az elviselhetetlen üresség, amit az elvesztése után érzett. Az iménti boldog izgalomnak és meglepettségnek már nyoma sem volt a lelkében. Visszasüllyedt az iménti borzalomba, az önmarcangolás, és a depresszió mámorába. De mégis az értetlenség lángja, még ott pislákolt benne, menteni akarta a menthetőt, küzdeni a múltjukért, a kettőjük szerelméért.
-Miért?
-Mert muszáj. Csak azt akartam mondani, hogy szeretlek… és el akartam búcsúzni.
-Én is szeretlek. Meddig maradhatsz?
-Még egy kis ideig…
Karjai közé fonta a lányt, és lágy csókot lehelt a nyakára.
-Már nincs sok időm Harry, érzem, ahogy hív a végzet. Hamarosan mennem kell…
-Miért nem maradtál itt?
-Kísértetként? A halál az élet része, Harry, és e nélkül lehet, hogy értelmét vesztette volna az élet. Emlékezz vissza, én akartam menni! Képtelen lettem volna itt maradni, ahol minden pillanat, szituáció, és arc a fájdalomra emlékeztet. Biztosan gyávának tartasz de könnyebb volt megfutamodni.
Sokáig állt ott egyhelyben, a vékony formás kis kezeket a kezébe fogva. Még egyszer utoljára magába akarta szívni a pillanatot: Hermione eljött… Hermione itt van. Tekintetét belefúrta a halottfehér szemekbe, megpróbálta kiolvasni a válaszokat a kérdéseire, de csak üres lapokra lelt bennük. Történelmi pillanat, Hermione itt van, de mégsem tud felelni neki. Az angyaljelmezbe bujtatott Fény fokozatosan távolodott, újra beeresztve az életbe a könnyeket és a fájdalmat. Az angyal haldoklott, immár másodjára ebben a földi világban…
Kábultan csókolta a jéghideg márványajkakat, érezte, amint ettől a csóktól ő is halottá válik. Nem testileg, érzelmileg. Az angyalok nem gyilkolnak. Érezte amint megkeményedik a szíve, és már nem marad más a helyén csak egy jégcsap, melyet csak egyvalaki tudna felolvasztani…
Mire kinyitotta a szemét Hermione már nem volt ott. Eltűnt, véglegesen. Örökre. Sokáig kereste a hófedte fák között, de nem talált a nyomára.

Írj kritikát!