Mikor Harry belépett a szobába, hirtelen mindenki elhallgatott. A fiú rettegve nézett végig a Rend tagjain. Azt kutatta, hogy hiányzik-e valaki a gyűlésről… Azt, hogy nem esett-e valamelyik barátjának baja… Tudta, hogy ha így néznek rá, valami baj történt, amit nem tudják, hogy mondjanak el neki. Kissé megkönnyebbült, mikor a létszám teljesnek bizonyult.

- Harry drágám, gyere, ülj le! – mutatott az egyik székre Mrs. Weasley.

- Mi történt? – Harry nem mozdult az ajtóból. Minél hamarabb túl akart esni a rossz híreken.

- Tegnap este volt egy halálfaló támadás… - kezdte Remus együtt érző arccal.

- Ki halt meg? – tért rögtön a lényegre Harry, és összeszoruló torokkal várta a választ.

- A nagynénéd – válaszolta Remus. Harry elfehéredett. Bár sosem volt oda a rokonaiért, mégis megrázta őt a hír. Lehet, hogy nem szerették őt, de ártatlanként keveredtek bele egy háborúba Harry hibájából.

- A bácsikám és Dudley? – kérdezte.

- Kaptak egy-két átkot, és most a Mungóban lábadoznak. Rendbe jönnek – felelte Mr. Weasley. – Holnap reggel meglátogathatod őket, ha szeretnéd…

- Igen – bólintott Harry. – Van még valami? – tudakolta. Minél hamarabb ki akart szabadulni a szobából.

- Nem, menj csak! – könnyítette meg Harry helyzetét Mr. Weasley.

A fiú úgy rohant ki a házból, mint akit üldöznek. Elege volt a harcokból, elege volt a halálból, elege volt Voldemortból és a csatlósaiból. Úgy érezte, hogy az ő lelkén szárad minden egyes élet, amit a halálfalók kioltanak. Ő a hibás, mert nem tudja megállítani őket. Mindenki csak azt hajtogatja, hogy ő a Kiválasztott, de mégsem tudja, mit is kéne tennie. Már nem volt mellette Dumbledore támaszként. Csak magára volt utalva. Egyedül volt.

Olyan mérhetetlen sok szomorúság és düh halmozódott fel benne, hogy úgy érezte, menten megfullad. Az egyik fához lépett, és teljes erőből ütni kezdte ököllel. Nem érezte a fájdalmat, nem vette észre, hogy a keze felrepedt, és elkezdett belőle csordogálni a vér, és azt sem hallotta, hogy valaki halkan kiosont utána.

Egy kéz megérintette a hátát, mire hirtelen megfordult. Látta, hogy Hermione egy kissé ijedten hátrébblép, és ekkor jött rá, hogy valószínűleg egy fújtató, életveszélyes bikára hasonlíthat jelen pillanatban. A vonásai lassan ellágyultak, ahogy a lányt nézte.

- Bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni – suttogta a lánynak.

- Harry, te vérzel! – fogta meg a fiú kezét Hermione.

- Semmiség – nézett le Harry meglepődve az öklére. Türelmesen hagyta, hogy Hermione a pálcájával begyógyítsa a sebeit, majd kihúzta a kezét a lány tenyeréből. Attól félt, hogy ha továbbra is érzi Hermione érintését, teljesen elveszti a fejét. – Szeretnék egyedül maradni – suttogta maga elé, bár legszívesebben magához ölelte volna a lányt.

- Nem hagylak magadra! – felelte Hermione. – Gyere, jobb lesz, ha bemegyünk! – nyúlt Harry keze felé, de a fiú dühösen elhúzódott előle.

- Miért hiszed azt, hogy jobban tudod, mire van szükségem, mint én magam?! – csattant fel. Úgy érezte, hogy menekülnie kell a lány közeléből, mert nincs joga még több ember életét tönkretenni. – Megmondtam, hogy egyedül akarok maradni! Mit nem lehet ezen érteni?! – kiabálta magából teljesen kikelve.

- Menj a fenébe Harry! – teltek meg a lány szemei könnyel, és visszarohant a házba.

- A francba! – mordult fel a fiú, és lerogyott a fa mellé a földre. „- Hogy lehetek ilyen idióta! Egy hülye seggfej vagyok!” – üvöltözött magával gondolatban. „- Nem is érdemlem meg a barátaimat! Nem érdemlek semmi jót ebben az életben!”

Hermione az ágyára vetette magát, és a fejét a párnájába fúrva zokogott. Tudta, hogy nem kéne komolyan vennie, amit Harry mondott, hiszen csak ki volt borulva, mégis minden szava ott visszhangzott az elméjében, újra és újra megforgatva a kést a szívében. Hallotta, ahogy halkan kinyílik az ajtó, de nem mozdult. Egy kéz lágyan simogatni kezdte a haját, bele-beleakadva a kusza tincsekbe.

- Semmi bajom, Ginny, tényleg! – szipogta a párnába, majd felnézett. – Harry! – kiáltott fel a meglepetéstől.

- Ne haragudj! – suttogta a fiú lehajtott fejjel, mire Hermione a nyakába vetette magát.

- Te ne haragudj! Néha olyan kotnyeles vagyok. Nem kéne mindenbe beleütnöm az orromat… - szorította magához Harryt.

- Te vagy a legjobb barátom! És én pont ilyen minden lében kanálnak szeretlek – mosolygott bele Hermione nyakába a fiú. – Most visszamegyek a szobámba – pattant fel hirtelen. – Ginny mindjárt itt lesz, és…

-… és nem akarsz találkozni vele – fejezte be Harry gondolatát Hermione. A fiú bólintott, majd elhagyta a szobát.

Hermione csendben feküdt az ágyában, a plafont nézve. Azon gondolkodott, hogy Harry mennyire más, mint Ron. Ha Ronnal veszett volna össze, hetekig kerülgették volna sértődötten egymást, és utána is Hermione lett volna az, aki a békülést kezdeményezi. Harryvel viszont nem tudnak huzamosabb ideig haragudni a másikra, és a fiú már volt annyira érett, hogy legyen mersze bocsánatot kérni, és beismerni, hogy hibázott.

- Hermione! – zökkentette ki Ginny hangja a lányt az elmélkedésből.

- Igen? – pillantott fel a megszólított zavartan. Észre sem vette, hogy mikor jött be a barátnője a szobába.

- Nem akarsz ma Harryvel aludni? – ült le az ágy szélére Ginny.

- Mi? – ült fel Hermione, és értetlenül bámult a lányra.

- Elég rosszul nézett ki a gyűlésen. Én nem mehetek át hozzá éjszakára, mert anya megölne, Ron pedig hát…

- Érzéketlen?

- Hát… igen – húzta el a száját Ginny. – Te a barátja vagy, és talán jól esne neki, ha beszélgetnétek egy kicsit…

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet… - dadogta Hermione. Tudta, hogy igazi kínszenvedés lenne számára, ha a fiúval egy szobában kellene töltenie az éjszakát.

- Miért nem? – kötötte az ebet a karóhoz Ginny.

- Azt mondta, hogy egyedül akar maradni – próbálta meg kihúzni magát Hermione a felelősség alól.

- Persze, hogy ezt mondta. Keménynek akar látszani. A fiúk nem akarják kimutatni a gyengeségeiket, de biztos vagyok benne, hogy jól esne neki, ha vele lennél.

- De…, az emberek félreérthetik, ha a szobájában alszom – keresett újabb indokot Hermione.

- Mármint hogy azt hinnék, hogy te és ő?! – nevetett fel jóízűen Ginny. – Előbb gyanakodnának arra, hogy Piton és Hagrid, mint hogy te és Harry! – kacagott továbbra is beletiporva Hermione amúgy is kicsi önbizalmába. – Mármint, nem úgy értem… - vette végül észre a lány elszontyolodott arcát. – Te szép lány vagy, de mindenki tudja, hogy Harry olyan neked, mintha a bátyád lenne.

- Igen… a bátyám… - suttogta maga elé Hermione.

- Szóval, akkor megteszed? Az én kedvemért! – hízelgett Ginny.

- Rendben. Átmegyek hozzá ma éjszakára – adta fel a hiábavaló harcot Hermione, majd fogta a párnáját és a takaróját, és elindult, hogy végigélje élete legkínzóbb óráit.

Harry az ágya előtt gubbasztott a padlón, mikor kopogás hallatszott az ajtaján.

- Tessék! – kiáltott ki kelletlenül.

- Csak én vagyok. Bejöhetek? – dugta be a fejét Hermione egy kis résen. Mikor a fiú bólintott, belépett a szobába.

- Hát te? Ginny kidobott? – nézett meglepetten a lány kezében lévő ágyneműre Harry.

- Majdnem – sétált Harry ágyához a lány, miközben a takarója egyik lelógó sarkát húzta maga után a földön. – Megkért, hogy aludjak ma veled… - dobta le a cuccait az ágyvégbe.

- Tessék? – nyelt Harry egy nagyot.

- Félt téged. Megkért, hogy vigasztaljalak meg – vonta meg a vállát Hermione, és lehuppant Harry mellé a földre.

- Erre nincs semmi szükség – kezdte el a padlót kapirgálni zavarában a fiú.

- Tudom, de próbálj meg egy Weasley nőnek ellent mondani! – mosolyodott el a lány.

- Hát igen – Harry mosolya keserű volt. Valahogy rossz érzés volt, hogy Hermione nem azért ül most mellette, mert vele szeretne lenni, hanem mert küldték. – Ha már így alakult, neked adom az ágyat – tápászkodott fel, és elkezdte a saját ágyneműjét a földre pakolni.

- Mi? Nem, dehogyis! –próbálta meg kirángatni Hermione a takarót Harry kezei közül. – Nem fogoooooo… - kezdte, de rálépett a huzatra, és úgy dőlt el előre, mint egy darab fa. Egyenesen rá Harryre.

A fiú mozdulatlanul feküdt Hermione alatt. Egyszerűen nem tudott megszólalni. A lány teljes testével hozzápréselődött, az arca pedig alig pár centire volt tőle. Olyan volt az egész, mintha hirtelen megfagyott volna a világ körülöttük. Harry nem gondolt másra, nem látott mást, nem érzett mást, csak és kizárólag Hermionét. Aztán egyszer csak véget ért a boldog pillanat, mert odakint felhallatszott valamelyik iker nevetése. Hermione úgy pattant fel, mint akit megcsípett egy darázs. Elpirult és rémülten dadogni kezdett.

- Bo… bocsánat, véletlen volt!

- Semmi baj – kászálódott fel a padlóról Harry is, és úgy tett, mint aki teljesen elmerült a földön való megágyazásban. Remegett a gyomra, és próbálta összeszedni a gondolatait. – Álmos vagyok. Szerintem aludjunk – vetette oda Hermionénak, rá sem nézve a lányra, és befúrta magát a takarója alá.

- Jó éjt, Harry! – feküdt be az ágyba Hermione.

- Jó éjt! – suttogta a fiú, és a pálcájával eloltotta a lámpást.

Hermione álmatlanul forgolódott az ágyban. Még mindig melege volt, ahogy visszagondolt a kis balesetére.

„- Még szerencse, hogy Harry nem tudja, mire is gondoltam akkor. Elsüllyednék a szégyentől!” – gondolta magában, és szorosan magához ölelte a párnáját.

Már éppen kezdett volna elbóbiskolni, mikor Harry felnyögött álmában. Hermione óvatosan a fiú felé nézett, de a sötétben csak a körvonalait tudta kivenni. Hallgatózott egy ideig, de minden csöndes volt. Visszahajtotta a fejét az ágyra, de egy újabb elkeseredett nyögés megint csak megzavarta. Felkönyökölt, és látta, hogy a fiú teste meg-megrándul, miközben nyöszörög.

- Ne, hagyjátok! Őt ne! – hallotta Hermione a fiú elkeseredett hangját. Összeszorult a szíve egy pillanatra. Gondolkodás nélkül kimászott az ágyból, és a fiú mellé térdelt a padlóra.

- Harry! Harry, ébredj fel! – suttogta, és közben megpróbálta megsimítani a fiú fejét, de mielőtt elérhette volna, egy kéz fonódott a csuklójára. – Eressz el Harry! Én vagyok az! – kérte kissé rémülten, mikor a fiú a hirtelen ébredéstől homályos tudattal fölé hengeredett, és leszorította a földre. – Harry, kérlek! Ez fáj! – szisszent fel a csuklójába nyilalló szúró érzéstől.

- Hermione? – kérdezte meglepődve Harry, és enyhített a szorításon. – Mi történt?

- Rosszat álmodtál. Eressz el, kérlek! – suttogta a lány, és megmozdult a fiú alatt.

Harry legurult róla, és a térdeit átölelve kuporodott a földre. Hermione is felült, és megérintette a fiú karját. Érezte, hogy Harry minden ízében remeg. Olyan elhagyatottnak és elveszettnek tűnt, mint egy kisfiú, akit a szülei egyedül hagytak a sötétben. Közelebb csúszott hozzá, és szorosan magához ölelte.

- Nincs semmi baj. Csak egy rossz álom volt. Már elmúlt. Itt vagyok veled – a lány ringatva és simogatva próbálta megnyugtatni Harryt, miközben halkan suttogott hozzá.

Hirtelen megdermedt, mikor a fiú leheletét megérezte az arcán. Attól pedig, hogy végül Harry ajkai is végigsiklottak a bőrén, egyenesen megrémült. A fiú apró, finom puszikkal jutalmazta Hermione vigasztalását. A lány nem mert megmozdulni; nem akarta, hogy abbamaradjon a kényeztetés, és abban sem volt biztos, hogy a fiú miért teszi azt, amit tesz. Lehet, hogy ezt csak egy baráti gesztusnak szánja.

„- Hiszen csak ártatlan puszik…” – futott át a lány agyán, de ebben a pillanatban már a fiú szája az ő ajkai után kutakodtak. Mikor rátaláltak a keresett célra, Harry mély szusszanással kezdte el csókolni olyan elkeseredett szenvedéllyel, hogy Hermione beleremegett. Aztán egy kis hang, amit lelkiismeretnek neveznek, megszólalt benne.

„- Merlinre, mit csinálok?” – kérdezte magától. „- Nem használhatom ki, hogy össze van zavarodva…”

- Ne Harry! – tolta el magától a fiút. Ez volt élete legnehezebb döntése.

- Saj…, sajnálom – dadogta Harry zavartan. – Én most… azt hiszem, hogy… - kezdte, majd a mondatot befejezetlenül hagyva felpattant, és a fürdőszobába vágtatott.

- Ó, istenem! – dőlt hátra a padlón elkeseredve Hermione. Az arcát a kezeibe temette, és forró könnycseppek csordultak ki a szemeiből. – Miért kell így éreznem?

Harry a fürdőszobában állt, a kezeivel a mosdókagylóra támaszkodott, és a tükörben saját magát bámulta. A szemüvege nélkül egy homályos arc nézett vissza rá, de jelen pillanatban nem bánta, hogy nem kell szembenéznie önmagával.

„- Mit tettem? Mi a fenét csináltam?” – zakatolt az agyában a kérdés. „- Hogy fogok ezek után Hermione szemébe nézni? Hiszen nyilvánvaló, hogy megrémült, és hogy nem azt érzi, amit én. Visszautasított. Mit is vártam? Hiszen, a barátjának tekint, szinte a testvére vagyok.” – szorult össze a gondolatra Harry gyomra.

Lerángatta magáról a pizsamáját, és megnyitotta a zuhanyt. Beállt a jéghideg víz alá. A cseppek milliónyi tüzes tűként hatoltak be a bőrébe, de csak állt, és tűrte a fájdalmat. Már reszketett a hidegtől, és a szája is ellilult, mikor elzárta a csapot.

Félve nyitotta ki a szobájába nyíló fürdőajtót, és megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor látta, hogy Hermione a fal felé fordulva alszik. Ő is visszafeküdt a padlóra, és lassanként elnyomta az álom.

Írj kritikát