Senki sem tett annyit a női labdarúgás elismertségéért, mint Mia Hamm. Az Alabama állambeli Selmában, hatgyermekes családban felnőtt kislány nem sok évet pazarolt az életéből arra, hogy bebizonyítsa, bánik úgy a gömbölyű bőrlabdával, mint bármelyik fiú. Már 1987 közepén, tizenöt évesen bekerült a gyakorlatilag klubcsapatként funkcionáló amerikai női labdarúgó válogatottba. Az évtized végére jelentős nemzetközi hírnevet szerző, Anson Dorrance által gardírozott csapat akkor még messze nem számított a világ legjobbjának – a prímet sokkal inkább az észak-európaiak vitték. Ám a női fociban is az történt, ami sok más sportágban, amelyikben a jenkik „kitalálták”, hogy a világ élére törnek. Kitalálták, és 1991-ben a US Soccer Team női alakulata világbajnoki címet szerzett Kínában, a FIFA első hivatalos világbajnokságán. Emlékszem, a US Today a világbajnokság alatt, majd utána is egy darabig rendszeres közölte a legnagyobb sztár, Michelle Akers írásait. Ebből megtudhattuk, hogy Dorrance világos „üzletet” ajánlott a lányoknak: feladnak mindent, ami a civil életben fontos nekik, beköltöznek a válogatott katonai bázisokhoz hasonló, felettébb spártai táborába, végigcsinálnak együtt néhány kemény évet: és akkor lehet, hogy sikeresek lesznek. Anélkül, hogy az olvasót különösebb moralizálásra kényszerítenénk: a világon mindenhol ez a magas szintű sport „üzlete”. Az egyik serpenyőben a muszáj megcsinálni, a másikban a lehet, hogy sikerül. De csak annak sikerül, aki hajlandó a munkára és az alázatra. Mia hajlandó volt, sőt mindenre hajlandó volt. Játszott Dorrance „klubcsapatában”, a válogatottal majdnem egyenértékű University of North Carolinában, nem is engedett a csapat bárkit is a WUSA előtti legerősebb versengésnek számító egyetemi bajnokság serlegéhez. Hamm még a középpályán iparkodott, de attól függetlenül, hogy neki hosszabb utat kellett megtennie a kapuig, a válogatottban és az NCAA-ben egyaránt futószalagra termelt. Még a húszadik születésnapja előtt az év játékosa lett, Dorrance nemes egyszerűséggel úgy emlékezik Mia Hamm 1992-es idényére, hogy „egyetemi futballista addig sem játszott soha így, meg ezután sem fog”. A futballista karrierje tehát sínre került. Nem csak a tehetsége révén: kétségtelen, hogy az életüket a futballra feltevő világbajnok játékosok számára rengeteget számított az is, hogy a vb-arany sikerén felbuzdulva az Egyesült Államok megpályázta és megkapta az 1996-os, atlantai „aranyolimpia”, és az 1999-es, harmadik női labdarúgó-világbajnokság rendezési jogát. Két olyan esemény, amivel kapcsolatban az amerikaiak elképzelhetetlennek tartották, hogy más nyakába kerüljön az aranyérem – és ennek megfelelő feltételeket biztosítottak a felkészülésre. De, mint említettük, Mia Hamm, ha „csak” futballista lett volna, aligha válik milliók példaképévé. Egyetlen „hibapont” van az életében, a kalandos futballista élet szikláin zátonyra futott a házassága. Mia huszonkét évesen ment férjhez, és még a nász is beleillett a „futball címlaplánya” imázsba. A férje Christian Corey az Egyesült Államok légierejének pilótája, aki a vasárnap délutáni JAG-filmekből is ismert floridai Pensacolában F18-as vadászgépekre kapott kiképzést. Szerették egymást, – Miát ki ne szeretné? – de hol Chris volt a laktanyában, hol Mia edzőtáborban, márpedig így nehéz boldog házasságban élni. A XX. század kilencvenes éveit sokféleképpen lehet jellemezni. Az egyik ilyen fontos címke az eszméletlen bevételeket generáló üzleti típusú sport térhódítása, amelyet az Egyesült Államokban elsősorban Michael Jordan feltűnéséhez kötnek. Az amerikai sportban a négy nagy, a kosár, a baseball, a tojáslabdás foci és a hoki férfisztárokat termelt, ugyanakkor ki az a bolond, aki figyelmen kívül hagyja a női fogyasztókat. Nekik is szükségük volt idolra, és erre a szerepre senki sem tűnt alkalmasabbnak, mint az immár jobbszélsőt játszó, a világ legjobban „egy-egyező” cselezőjének számító Mia Hamm. Bocsánat a hölgyektől, közöttük a hazai női labdarúgás néhány csillagától – de Mia alacsony, a maga 165 centijével, sőt a hozzá tartozó 57 kiló sem kevés. A vonásai túl karakteresek, a frizurája is lehetne modernebb – ettől függetlenül roppant vonzó, csinos lány. Pózolt az amerikai sportsajtó csúcsának számító Sport Illustrated címlapján is. Hogy ez mekkora durranás, azt mutatja: előtte egyetlen egyszer szerepelt női sportoló a borítón. A titka valószínűleg a személyisége kisugárzása, az a ritka képesség, ahogyan árasztja magából a jót. Miközben ontotta a gólokat, egyre jobb reklámszerződésekhez is jutott – természetesen a saját bankszámlája, de nem mellékesen a női labdarúgás elismertségének növelésére is. Az adatok mellbevágóak. Az atlantai aranyolimpián – milyen érdekes, hogy a női foci döntőjét Athensben rendezték – 80 000 ember nézte, amint Hammék otthon tartják az aranyat. Három évvel később, a világbajnokságon összesen 650 000 jegyet adtak el, a finálét 90 000 szurkoló látta a Giants stadionjában, szerte a világon, a televízió képernyők előtt pedig 40 millió (!) nézőt regisztráltak. Sepp Blatter, aki akkor még csak a világszervezet főtitkára volt, eufórikus állapotban jósolta: a női futballisták száma meg fogja haladni a férfiakét. Hogy mindez kinek az érdeme? Természetesen, még egy cikk kedvéért is butaság lenne rávágni, hogy Mia Hammé. Pedig nem járnánk messze az igazságtól. Azt gondoljuk, ha üzleti típusú sportról, vagy sportmarketingről beszélünk, a Nike szakembereinek véleményére érdemes adni. Idézzük hát, Phil Knightot, a „pipás” cég elnökét: „Csak három sportolót ismerünk, aki – nincs rá jobb szó – új dimenzióba helyezte a maga sportágát. Ilyen a kosárlabdában Michael Jordan, a golfban Tiger Woods és a női labdarúgásban Mia Hamm”. Ha ő mondja…