Dr. Kázmér, a bolondos ház nagyhírű vezetője a kávéját szürcsölgetve, elmés beszélgetésbe bonyolódott második énjével, az ugyancsak jó nevű feleségével.

A világhír akkor kapta szárnyra a doktort, mikor az általa vezetett korházban elcserélték a halott 6 éves Mimi tetemét, az ugyancsak hosszú álmába merült 42 éves 90 kilós Gizi földi maradványaival. Ráadásul a cserét eltussolandó, a feltűnően magas intelligenciával bíró ápoló, a hatalmas testet, rezzenéstelen arccal mutatta meg a kislánytól búcsút venni jött, zokogó családtagoknak, azzal magyarázva az igen rövid idő alatt bekövetkezett méretbeli növekményt, hogy a megboldogult által szedett gyógyszerek nem kívánt mellékhatása okozta az állapotváltozást. Ezt Dr. Kázméron kívül senki nem hitte el, és a hiszékenység jutalmaként áthelyezték a profeszort, feltételezhetően utolsó olyan helyre, ahol nem képes túl nagy károkat okozni a betegeinek. Mint a későbbi események megmutatták nekünk, bamba szemlélődőknek, ez ábrándos hiedelem volt csupán.  

Visszakapcsolódva a reggeli társalgásba, azt láthatjuk, midőn a professzor nagyjából húszperces monológban adja elő az előző nap olvasott orvosi cikk tartalmát és az ott leírtak korszakalkotó kihatásait az emberiség jövőjére nézve.

Aztán egy kis idő múlva, gyanúsnak érezve a csöndet érdeklődve a felesége felé fordult, és komoly, de igen méltóságteljes hangon megkérdezte:

-         Drágaságom, te figyelsz rám?

-         Tessék? – kérdezett vissza kissé bosszúsan, mert a váratlan kérdés alaposan kizökkentette a nap hátralévő részének megtervezéséből. Már a fodrásztól sétált, a most nyílt táska szaküzletig, mikor a durva bizalmatlan hang elhagyta férjét, és alattomosan rávette magát.

-         Téged nem érdekelnek, ezek a neurózis gyógyításában elért páratlan felfedezések? Az agyi idegek kapcsolódásának szisztematikájának feltárásával rengetegen tudnak megszabadulni a betegségüktől – kezdett bele ismét. De az igazság az, hogy az asszony jobb is, hogy nem hallgatta a doktort, mivel az maga sem értette igazán az olvasottakat, de a szakmai tekintélye miatt legalább havonta egyszer megpróbált legalább egy viszonylag rövid cikket tanulás útján bemagolni, és ezt fennen hangoztatni nagyjából mindenkinek, akit a sors a közelébe sodort. – Fiam – kezdte újra a tudós – nem beszéltem túlságosan kétértelműen?

-         Én annak is örülnék, ha legalább egy értelme lenne – döfött egyet a nő, még mindig bosszúsan, hogy megzavarta az iszonyatos nagy csodadoktor az elmélkedéseiben. Az igazat megvallva a szerelmük, általában a Dr. Kázmér által hazahordott pénz mennyiségének volt a függvénye, és elmondhatjuk, hogy az áthelyezés nem tett jót az érzelmeiknek.

A reggeli hátralévő része, érthető módon kissé fagyos hangulatban folytatódott, bár legnagyobb szerencséjükre nem szóltak többet egymáshoz, majd az étkek elpusztítását követően a doktor az intézménybe hajtott, mivel hírül vette, hogy a Zeusz nevű ápoltnál az éjszaka galibák voltak. Mivel az idegi területen is nagyszerű szakembernek tartotta magát, ezért elhatározta, hogy saját maga veszi kezelésbe a pácienst.

A bajt akkor észlelték – és nagyon meg is rémültek – mikor a két ápoló térden csúszva alázatosan könyörögni kezdett, hogy fáradjon mégis méltóztatni reggelizni. A két alázatos szolga remegő térdekkel várta a választ, de legnagyobb megdöbbenésükre, a főisten, természetes hangon a következőket mondta:

- Álljanak fel uraim és ne bolondozzanak, erre semmi szükség. Vagy esetleg megőrültek? – érdeklődött, miközben a papucsába bújtatta lábát, amin egy páratlanul szép, rózsaszínű és „Zeusz a főisten” hímzéssel ellátott zoknit viselt. Ezen, az ébredése után egyszer már megütközött, feltéve magában a kérdést, hogy ki lehetett azaz ütődött, aki ilyet ajándékozott neki. Az persze fel sem merült homályos tudatában, hogy két hete csak akkor volt hajlandó megengedni a kivizsgálást, ha hoznak neki egy jogart és egy koronát, végül aztán kiegyeztek ebben a zokniban.

A kép ápoló döbbenten és még mindig térden állva csodálkozott a beteg furcsa viselkedésén, aztán az okosabbik felocsúdva a döbbenet hatása alól, felismerte a helyzet komolyságát.

- Itt nagy a baj – fordult társához hófehér arccal, aki hasonló arcszínnel viszonozta a pillantását – szólnunk kell Kázmenőnek – mert a háta mögött így hívták a fennhéjázó viselkedése miatt. Ezzel – még a megszokás miatt – kihátráltak térden csúszva a szobából és fejvesztetten menekültek a telefon felé.