- Nem mehetsz csak így el! – a barna lány szemében könny csillant, ahogy szerelmére nézett.

„Kell még egy szó, mielőtt mennél,
Kell még egy ölelés, ami végig elkísér.”

- Hermione, meg kell értened! Emlékezz csak, egyszer Voldemort levitte Ginnyt a Titkok Kamrájába, csak mert a legjobb barátom húga. Gondolj bele, Te mekkora veszélyben lennél, ha rájönne, hogy Téged mennyire szeretlek. Nem maradhatunk együtt. Te is tudod.
Harry közelebb lépett hozzá, és átölelte. Tudta, hogy ezt az ölelést soha nem fogja elfelejteni.

„Az úton majd néha gondolj reám!
Ez a föld a Tiéd, ha elmész, visszavár!”

Hermione a nyaka köré fonta karjait, és mélyen a fiú szemébe nézett. Nem akarta elengedni. Soha. Azt akarta, az volt minden vágya, hogy örökké így maradjanak. A hatalmas roxforti erdő mellett, ölelkezve, ahol senki nem látja őket, ahol elfelejtkezhetnek a külvilágról, ahol eltűnnek a mindennapi gondok…

„Nézz rám, és lásd: csillagokra lépsz!
Nézz rám, s tovatűnt a régi szenvedés!”

De nem lehetett. Tudta, hogy nem lehet, hogy véget kell vetnie, el kell engednie. Csak ne lenne olyan nehéz… ez a fiú az egyetlen támasza, vigasza, jókedvének forrása… és most vége. De nem örökre! Egyszer, ha vége ennek az átkozott háborúnak, minden rendbe jön. És újrakezdik.

„Hol a fák az égig érnek, ott megérint a fény,
Tudod jól, hova mész, de végül hazatérsz!”

Könnyek szöktek a szemébe, amelyek, épp, hogy megszülettek, máris elindultak a gyönyörű arcon, hogy aztán a lány ajkain leljenek örök nyugalomra. El kell őt engednie.

„Szállj, szállj, sólyom szárnyán, három hegyen túl!
Szállj, szállj, ott várok Rád, ahol véget ér az út.”

- Ne sírj… - szólt Harry. – Kérlek… csak rosszabb lesz…!
- Rosszabb? – suttogta Hermione – Mi lehet ennél rosszabb? – kérdezte. – Harry… nem akarlak elveszíteni…
Nem tudta folytatni, mert a fiú megcsókolta… de Hermione tudta, hogy ez más volt. Érezte ugyanazt a szerelmet, a mindent elsöprő szenvedélyt, vágyat… de volt valami… valami más… ebbe a csókba végtelen szomorúság vegyült. És akkor a lány megértette… ebben a pillanatban nem érzett mást, csak hogy el kell űzni ezt a bánatot… mert ő képes rá. Csak ő tudja eltüntetni… Lehunyta a szemét, és próbálta átadni Harrynek mindazt, amit tőle kapott eddig... ez alatt a hosszú idő alatt. Emlékek árasztották el. Amikor szerelme bevallotta az érzéseit… és ő viszonozta…eszébe jutottak a titkos találkák… a beszélgetés Ronnal, mikor felfedték előtte valódi kapcsolatukat…az első együtt töltött éjszaka…

„Úgy kell, hogy Te is értsd, nem éltél hiába,
Az a hely, ahol élsz, világnak világa”

Önkéntelenül is elmosolyodott, megszakította – talán – utolsó csókjukat, és mosolyogva nézett Harry szemébe. Azt akarta, hogy így maradjon meg a fiú emlékezetében, hogy ezt a mosolygó Hermionét lássa… hogy boldog legyen.

„Az égig érő fának, ha nem nő újra ága,
Úgy élj, hogy Te legyél világnak virága!”

- Menj. – mondta csendesen. A fiú nem szólt, nem tudott. Nem voltak szavak, amelyek ide illettek volna.

„Szállj, szállj, sólyom szárnyán, három hegyen túl!
Szállj, szállj, ott várok Rád, ahol véget ér az út.”

Ha egyszer vége ennek az átkozott háborúnak – gondolta Hermione, miközben a távolodó alakot nézte. – minden rendbe jön. Én várni foglak.

„Nézz Rám, s ne ígérj, nézz rám, sose félj!
Ha nincs hely, ahol élj, indulj hazafelé!”

Írj kritikát!