Többek közt meglepődve tapasztalnák azt is, hogy a kommunizmus a kapitalizmus egy kinövése. A Képzeljétek el! tényleg egy képzeletbeli utazás a társadalmi korszakok és kultúrák egy-egy pontjára, ahonnan a végére egy groteszk képet kaphatunk magáról a híres-neves emberiségről és az általa feltalált és lelkesen kipróbált társadalmi rendszerek alapvető sajátosságairól, amiből végül kiderül, hogy a ballagó évezredek alatt semmi sem változott „az erősnek joga van elnyomni a gyengét”.

Az athéniak büszkék voltak a demokráciájukra és a törvénybe iktatott szólásszabadságra. Kivéve, ha ezzel valaki élni szeretett volna, mert ekkor szinte teljesen biztos, hogy törvény elé állították és esélyei kellőképpen megnövekedtek a kivégzésre.
Ahogy ezt Szókratész esete is mutatta, akit pusztán azért végeztek ki, mert ki akartak végezni, és ezzel szinte mindenki egyet is értett, majd halála után nagyon kezdték őt sajnálni. Ezt mindenki természetesnek találta.
Már akkor is jogállamnak nevezték a törvény nevében elkövetett szélhámosságokat.

Az athéniakról azt is megtudhatjuk, hogy feltett szándékuk volt, mindenáron terjeszteni a felvilágosult állami berendezkedésüket a többi városállam közt, ezért folyamatos háborúkat folytattak szinte megállás nélkül, a soha nem létezett érdekeinek megvédése céljából.
Mintha ez ismerős lenne valahonnan.

Platón, aki felettébb szeretett irományokat gyártani, szintén érdekeltségekkel rendelkezett a fent említett görög városállam területén, mivel véletlenül ott élte életét. Köztudomású róla, hogy felettébb elégedetlen volt a társadalmi berendezkedésével Athénnak, ezért megalkotta a saját utópisztikus elképzelését a tárgykörben, amit egyszerűen csak Államnak hívott. A mű által felvázolt jövőkép olyannyira demokratikusra sikerült, hogy mikor megkérdezték tőle barátai, hogy a platóni államban milyen szerepe lenne saját magának, nem titkolta, hogy valószínű betiltanák, mint nem kívánatos felforgatót.

Abban a világ műértői általában vita nélkül megegyeznek – és ez azért nagy szó, valljuk meg – hogy Rembrandt, a holland festő kiemelkedő tehetségű művész volt. De mivel műveiről az elmúlt évtizedekben sorra derültek ki, hogy másolatok, a másolókról is állíthatjuk ezt, akár nagy nyugalommal is.

Arisztotelész félkész alakban jelenik meg, ma a  New York-i Metropolitan múzeumban fellelhető, A Homérosz mellszobra felett elmélkedő Arisztotelész című festmény főszereplőjeként, folyamatosan változó külsővel, a festő aznapi látomásainak lenyomataként.
Az ókori filozófus ideje nagy részét szemlélődéssel tölti és meglehetősen lesújtó véleményt alkot Rembrandtról, amint a vászonról kitekingetve, állandóan a pénzügyeivel foglalkozó festőt vizsgálgatja. Azóta sem érti, hogy egy ilyen ember, hogyan tudott ilyen remekművet alkotni?

Ez a művész, akinek fennmaradt levelezései alapján a testhezálló foglalkozás a szatócs lenne, egy olyan országban alkotott, ahol a művészeteknek, szinte semmilyen előzménye nem volt, ennek ellenére, kiemelkedő művek születtek abban az időben, mikor Rembrandt is alkotott.

Hollandia, amely köztársaságként kezdte meg működését, igen figyelemre méltó ország volt a 17. században, fővárosa Amszterdam, a világ legnagyobb forgalmú kikötője adott otthont a világ akkoriban legnagyobb kereskedelmi flottájának. Megalapították a Holland Kelet-Indiai Társaságot, melyből a világ első részvénytársasága lett a későbbiekben, ráadásul kialakulóban volt a modern bankrendszerek elődje, ami a kereskedelmi vállalkozásokat volt hivatott finanszírozni.

Ebből láthatjuk, hogy a pénznek, szinte elhanyagolható szerepe volt ebben a társadalomban, mintegy az árucsere eszközeként muszájból alkalmazták derék hollandusaink.
Bár, így azért érthetőbbé válik Rembrandt vonzalma az aranyló érmék irányában.

De térjünk vissza kicsit, az izgő-mozgó hollandusokra.
Tevékenységük során, monopolizálták a világ fűszerkereskedelmét, telephelyeket és megerősített támaszpontokat alakítottak ki a világ minden tájékán, ami igazán impozáns teljesítmény egy olyan néptől, akiket azok a Spanyolok próbáltak meg letiporni, akik az ismert világ minimum felének bizonyított birtokosai voltak.
Az igazsághoz tartozik, ha II. Fülöp a spanyolok ekkortájt aktuális uralkodója nem egy abszolúte alkalmatlan vezért állított volna a németalföldi tartományok élére, és kicsit elnézőbben kezelte volna a terjedőben lévő kálvinista vallás térhódításait, talán még ma is spanyol külbirtok lenne ez a föld, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a holland himnusz, amelyben még 1985-ben is szerepelt a Spanyol királynak tett hűségeskü.

A hollandok tehát csak egyet akartak, hogy köszönik szépen az atyáskodó modort, de inkább hagyják őket békén. Ezt, egy mintegy 80 évig tartó háborúban sikerült is elérniük, továbbá ennek mellékhatásaként azt is, hogy a katolicizmus és az inkvizíció élharcosának tekinthető spanyol uralkodó hatalma ingadozni kezdett, egyebek mellett a folyamatosan akadozó arany és ezüst szállítmányok miatt. Ezt a figyelmességet, többek közt, a hollandoknak köszönhették, akik elbájoló rendszerességgel gondoskodtak egynémely spanyol hajók, flamand kikötőkbe történő bekíséréséről. Önkéntességről szó nem volt ezekben az esetekben.

A hollandusok azonban bármilyen sokat hajókáztak a messzi tengereken és szereztek befolyásos ellenségeket, nem voltak alkalmasak a tartós birodalomépítésre.
Egyrészt kevesen voltak, ami felettébb hátrányosan érintette őket a koncentrált támadások kivédésénél, továbbá nem akartak tartósan letelepedni a meghódított helyeken, ez alól talán csak Dél-Afrika volt kivétel.
Ha ez így van, akkor pedig Heller elmés megjegyzése jól jellemzi a helyzet komolyságát: „Ne indíts háborút egy távoli, ellenséges országban, hacsak nem szándékozol ott is élni.”

De azért a hollandusok próbálkoztak, példának okáért ott van mindjárt New York, azaz Új-Amszterdam, ami tiszavirág életű gyarmatukká tettek, és mikor a sokkal nagyobb lélekszámú angol telepesek kezdtek feltünedezni a környéken, a halálra rémült hollandok falat húztak a mai Manhattan egy része köré, és ezzel a Wall Street el is készült.

Jelenleg is a New York-ban található Metropolitan múzeum ad szállást Arisztotelésznek, aki rettentően élvezi a hirtelen jött népszerűséget, de azért néha visszavágyakozik az angol kúriába, ahol élete egy csendes elmélkedéssel telitűzdelt szakaszát töltötte.

A betűrengeteg logikusan és elképesztő bájjal vezeti végig az olvasót a történelem viharain, párhuzamok során keresztül bemutatva a régmúlt és a legújabb-kori demokratikus eseményekkel

Egy biztos, hogy a mindenkori állami gépezet hihetetlen alacsony szinten űzte bármilyen korban az irányítás mesterségét, és a dilettantizmust rég fel kellett volna venni a nagynevű egyetemek választható tantárgyai közé, mivel láthatóan örök igény mutatkozik a megismerésére és azonnali hasznosítására.

Nos kissé rendhagyó ajánlóm végére csak annyit tűzdelnék, hogy a történelemkönyveket, amikkel az oktatásnak nevezett, rabszolgasorba taszított kiskorúakat rémisztgetik, nyugodtan a padlásra lehetne felcipelni, és mindet ennek a könyvnek a szellemében újraírni.
Ezzel kettős eredményt érhetnénk el, egyrészt a palántáink, - mármint a kétlábú szőrteleneké - talán szívesebben meresztgetnék bomladozó elméjüket az elmúlás után visszamaradt történetek tanulmányozásába.
Másodszor némiképp felvérteznénk őket a hatalom valódi természetét illetően, ahogy a Heller által idézett, William Henry Vanderbilt második kormányzási törvényéből is kiderül: „A közösséget ott egye meg a fene”.
Talán nem itt tartanánk ma sem.