Moberg a redakcióban

Még csak néhány hónapja volt a lapnál, amikor a főszerkesztő már megutálta,
tiszta szívből, noha a legtöbb embernek évek kitartó munkája kellett ehhez.
Egy elfajzott, mélynövésű korcs volt, arca sápadt, fonnyadt. Ritka volt az,
aki ilyen hatalmas erőfeszítéseket tett önmaga elpusztítására. De minden
keze ügyébe kerülő dologra keresztet lehetett vetni. Minden tekintetben
züllött és korrupt volt.
„Utálta a rum ízét, mégis tíz perc alatt kivégzett egy üveget, hogy
aztán összehányja magát, és szétcsússzon. Kizárólag cukrozott kiflit és
spagettit zabált, amit abban a pillanatban felöklendezett, amint berúgott.
Minden pénzét kurvákra költötte, és ha valami különlegesre vágyott, elment
egy-egy alkalmi homokossal is. Pénzért mindenre hajlandó volt. Ő vezette a
lap bűnügyi rovatát. Sokszor napokra nyoma veszett. Ilyenkor a La Perla
legmocskosabb lebujaiban kellett felhajtani, azon a kornyéken, amely
annyira borzalmas volt, hogy még a térképeken sem tüntették fel”.
Csak a lerobbant kocsmákban érezte otthon magát. Eredetileg Svédországban
élt, nehéz volt őt elképzelni a skandináv tájban, ahogyan a szánkón vagy
sítalpon siklik és boldogan él egy hideg, hegyi faluban.
Két évig volt a New York University hallgatója, egyszer a Hatodik sugárúton
tartóztatták le, amint kutyát utánozva lehugyozott egy tűzcsapot. Ezért tíz
napra ítélték a new york-i városi börtönben. Elmenekült, egy Ázsiába tartó
teherszállító hajón kapott melót, aztán kötött ki csak az újságírásnál
kötött ki. Húsz évvel nézett ki öregebbnek kroánál, piától felpüffedt a
teste, és bármilyen laphoz szegődött is, mindenhonnan kirúgták.
Egy könyvön dolgozott, aminek az Egy furcsa világ szükségszerűsége címet
adta, melynek főhőse egy papnak öltözött kannibál. Egyébként is lenyűgözte
a kannibalizmus, egyszer mesélte, hogy a börtönben nagyon megvertek egy
szerencsétlen piást és ő arra kérte a börtönőrt, hogy kanyarítson ki a
lábából egy darab húst a lábából, mielőtt agyonverik.
Az újságot egy Lotterman nevű exkomcsi vezette, aki Floridából jött. A
redakció, nappali műszakos riporterek, jenki firkászok, vándormadarak és
álmodozók, hírszerkesztők, fotósok, szerkesztők és korrektorok általában
éjfél körül bukkantak fel. Ittak, mint homok.
„Sokféle ember érkezett, hogy a Newsnál dolgozzon: lobbanékony,
elfajzott rendbontók-akik legszívesebben fenekestől felforgatták volna a
világot, hogy mindent elölről lehessen kezdeni, egészen megfáradt, sörhasú,
öreg zugfirkászok-akik semmi mást nem akartak csak szép csendben leélni
hátralévő napjaikat, mielőtt egy rakás eszelős fenekestől felforgatja a
világot.

Sokszínű társaság volt, igazi tehetségek és becsületes emberek, degenerált
barmok és reménytelen vesztesek, akik még egy képeslapot is alig tudtak
megírni- semmire kellők, számkivetettek és közveszélyes piások: egy kubai
tolvaj, ki állandóan fegyvert hordott magánál, egy féleszű mexikói, aki
kisgye rekeket molesztált, stricik és pederaszták, mindenféle emberi
fekély. Legtöbbjük csak addig melózott, amíg megkereste a pénzt néhány
pohár piára meg egy repülőjegyre.”
New Yorkból, Perry Street-i lakásából érkezik San Juan-ba a történet
szerzője, Paul Kemp, ki maga is hírlapíró, akinek elege van a hideg
amerikai télből, kissé neurotikusgyakorló alkoholista maga is, de elege van
ötéves, nyakaszakadt, rojtos kordzakójából is és abból, hogy New Yorkban
minden bárban nyakkendőt kérnek rajta számon.
A szigeten olcsóbb a rum, mint a jég.
Mindig lehet inni a munkatársakkal, a lap hanyatlik, csökkentik az
oldalszámot, a munkatársak felmondanak, vagy kirúgják őket, s noha hatalmas
gazdasági erők próbálnak üdülőterületet formálni a szigetből, lassan
érlelődik egy gyilkossággal is terhes tragédia, kicsit Hemingway Fiesta c.
regényének módjára, ám annak a Hunter S. Thomspon nevű írónak a tollából
kinek életviteléhez szintén hozzáfűzhető volna néhány intő kommentár…
(Hunter S. Thompson: Rumnapló, Konkrét Könyvek, Budapest, 2005)

Kerekes Tamás