A neurológusnak egy fokkal könnyebb. Pont olyan könnyű, mint a
proctológusnak, aki nem más, mint a férfiak nőgyógyásza, ha az urológust
átengedjük a nőknek. Remek könyv, szerzője remek orvos, túl tudta haladni
Hippokratész híres orvosi filozófiai célját: ”nem ártani.”
A híres angol neurológus, Oliver Sacks meghökkentő orvosi esettörténeteiben
a hangsúly nem a betegségek rémséges leírásán van. Amire Sacks kíváncsi, az
a testi-szellemi fogyatékosságaival küszködő ember belső világa.
Amiről beszélünk
Oliver Sacks: A férfi,
aki kalapnak nézte a feleségét
Park Kiadó, 2004,
Fordította Rupp Anikó és
Vajda Rózsa, fűzött, 330 oldal
Egy idő után dr. P nem ismerte fel az arcokat, az utcán sétálva
barátságosan megsimogatta a tűzcsapok tetejét és a parkolóórákat, mert azt
hitte róluk, hogy gyermekfejek, ám tévedésein eleinte csak nevettek.
Az orvosi vizsgálatnál Sacks segített neki felöltözni, mert
összetévesztette a cipőjét a lábával. Megmutatott neki egy dűnesort a
Szaharában.
– Mit lát?
– Egy folyót- felelte. – Meg egy kis vendégházat, amelynek a
terasza a víz fölé nyúlik. Emberek ebédelnek a teraszon. Itt-ott színes
napernyők vannak.
– A címlap felett a semmibe nézett, ha ezt egyáltalán
„nézésnek’ lehetett nevezni, és nem létező részleteket talált
ki, mintha a tényleges kép egyhangúsága ösztökélte volna arra, hogy
odaképzelje a folyót, a teraszt, a színes napernyőket.
Kalapját kezdte keresni és megfogta a felesége fejét. Próbálta megemelni és
a fejére tenni. Kalapnak nézte a saját feleségét. Az asszony meg se
lepődött, látszott, hogy hozzá van szokva az efféle dolgokhoz.
Egy Bette Davis film levetítésekor olyan érzéketlenséget tanúsított, mint
egy marslakó, de fényképeket nézegetve az a megdöbbentő dolog derült ki,
hogy dr.P nem ismerte fel sem családját, sem kollégáit, de
még saját magát sem.
Számunkra egy arcban kifejeződik maga az ember - írja dr. Sacks –
minden embert a személyiségén, a personáján, az arcán keresztül látjuk, de
dr. P esetében nem létezett az ilyen értelemben vett persona, sem a belső
személyiség, sem annak külső megjelenése.
Nincs az a gyerek, aki képes lenne érzékelni és leírni egy
„egyenletes, duplán hajtott felületet, öt kitüremkedéssel”, de
bármilyen gyerek azonnal felismer egy kesztyűt, de dr. P nem.
„Számára semmi nem hatott ismerősként. A látható világot absztrakciók
sokaságaként érzékelte, és kétségbeesetten próbált tájékozódni benne.
Valójában nem is volt vizuális világa, ahogyan vizuális énje sem. Tudott
beszélni dolgokról, de szemtől szembe nem látta őket.”
Háttér
Oliver Sacks 1933-ban született Londonban, orvosi diplomáját Oxfordban
szerezte. 1965 óta New Yorkban él, ahol az Albert Einstein College of
Medicine ideggyógyász professzora. Eddig 22 nyelven kilenc könyve jelent
meg.
Ébredések(1973) című kötetéből Robert de Niro és Robin Williams
főszereplésével nagy sikerű film készült, amelyet Oscar-díjra jelöltek.
A The New York Times egyik kritikusa az „orvostudományok koszorús
költőjének” nevezte. Sacks 2002-ben megkapta a Rockefeller Egyetem
Lewis Thomas díját, amellyel a természettudós írói életművének költői
értékei ismerték el.
Lurija, a híres orosz ideggyógyász mondta egy pácienséről, hogy bár
teljesen elvesztette a játékképességét, „élénk fantáziája”
egészséges maradt. A páciens és dr.P világa tehát egymásnak tökéletes
tükörképe.
A szomorú különbség, hogy míg az orosz páciens az elátkozottak
szívósságával harcolt, hogy visszanyerje elvesztett képességét, dr. P nem
harcolt, hiszen nem is tudta, mit veszített, sőt még azt sem, hogy
elveszített valamit. Nehéz megmondani, hogy melyik volt elátkozottabb, vagy
tragikusabb sorsú.
A képalkotó képesség és a képi fantázia hiánya más kórtörténetekben is
feltűnik, míg dr. P hajlamos volt feleségét össze téveszteni a kalapjával,
addig dr. Macrae páciense csak akkor ismerte fel asszonyát, ha az
valamiféle látható jel segítségével azonosíthatóvá tette magát,
„amely lehetett bármilyen feltűnő ruhadarab, például egy nagy
kalap.”
www.parkkiado.hu