A valóság nem ér véget a paradicsom áránál

Buenos Aires központjában, a Bolivar sugárúton, a Macondo kávéházban ültem barátaimmal: Carlos Füllentesszel /a Hadjárat írója/. Késõbb bejött Octavio Lopez, Prudencio Lopaz, /az Argentin Morning Star szerkesztõi/, Rivardi Zamata /jeles librettista/, Gabriel Láz, forgatókönyvíró, s maga a nagy Basturias is, s késõbb csatlakozott Bortasar, akit ugye senkinek sem kell bemutatni. Az asztalfõn maga a nagy Törhetssz ülnökölt, aki nemcsak metafizikai detektívregényeivel vált a dél-amerikai irodalom nagy doyenjévé, hanem az argentin gauchók késpárbajai alatt vonító tangó ütemére lüktetõ tükrös könyvlabirintusaival, amelyet a posztmodern hermeneutikusok szívesen neveznek körkörös söröknek is. A társaságban jelen voltak még könnyed tollú bírósági fogalmazók, novellisták, kétes hírlapírók, s olyanok is, akik nem írtak mást életükben csak feljelentõlevelet.
Egyedül Garcia hiányzott, akit magunk között csak Ezredesnek hívtunk. A megnevezést nemcsak a fehér rummal való könnyed liasonja miatt érdemelte ki, hanem az abból fakadó csapongó ,szertelen bogotai fantázia miatt is, amiért is, néha, kapatosan a saját regényeiben is csak egy-egy "regényfolyót" látott. Fehér rumból-tette hozzá ilyenkor kissé szarkasztikusan Törhetssz. Üresen hagyott széke elõtt a pincér megállt /a cvikkerébõl áradó szomorúság láttán éreztem, úgy gondolja, hogy neki van egyedül copyrightja a szépirodalomra, s ez a megítélés olyan egyenes, mint a Lumumba utca/, zsebébõl keskeny ecarte-t vett elõ és csöndesen az asztalra tette. A levél nekünk szólt.
Nem az elnök olvasta fel, hanem én, mert Törhetssz, legendás látnoki képessége ellenére is homályosan látott ,nem színrõl- színre, õ még a fehér rumról is azt mondta, hogy színtelen, csak mi akarunk feketén-fehéren fogalmazni. Garcia levelének felolvasása reám hárult.:
-"A kötetben szereplõ tizenkét novellát az elmúlt tizennyolc év során írtam. Furcsa történetük van, amit talán nem árt elmondani, ha másért nem, hát azért, hogy a gyerekek, akik ha nagyok lesznek ,írók szeretnének lenni, már most tudják meg, hogy az írás milyen gyötrõ és csillapíthatatlan szenvedély.
Az ötlet a hetvenes évek elején jutott eszembe, amikor egyszer egy olyan álmom volt, ami sok mindent megvilágosított bennem, akkor már öt éve Barcelonában éltem. Azt álmodtam, hogy a saját temetésemen veszek részt, talpon: ott ballagok a mély gyászban lévõ ,de harsogóan vidám barátaimmal a gyászmenetben. Mindannyian boldogok voltunk, hogy újra együtt vagyunk. És én voltam a legboldogabb, amiért a halálom alkalmából újra együtt lehetek legrégebbi, legkedvesebb latin-amerikai barátaimmal, akiket már sok éve nem láttam. Amikor véget ért a szertartás, és õk elindultak kifelé ,én is velük akartam menni, de egyikük szigorúan közölte
velem, hogy a mulatság az én számomra véget ért. - Te vagy az egyetlen, aki nem mehetsz el innen - mondta. Akkor értettem meg ,hogy a halál nem más ,mint hogy az ember nem lehet együtt a barátaival ." /Gabriel Garcia Marquez/ Ezt a trükköt ismerem-mondta elgondolkozva Carlos Füllentessz, ez Garcia Tizenkét vándornovellájának elõszavából való. Én olvastam, magyarul is megjelent. /Gabriel Garcia Marquez: Tizenkét vándornovella, Marfa-Mediterrán Kiadó, Budapest, 1998 - a pincér szivélyes közlése. Kösz /Carlos Füllentessz!/
-Már megint Európában csatangol-mondta egy névtelen kolumnista.
-Ugyan! Az Ardennek környékén csak azok az emberek laknak jól, akik tudják, hogy a szomszédban éheznek!
-Akkor mit keres ott?
-Rólunk ír - vette át a szót Füllentessz/! /, a történetek a dél-amerikai lélek és az európai valóság összeütközésérõl szólnak, én olvastam. A Jó utat, elnök úr c. írás egy koldusszegény banándiktátor svájci haldoklásáról szól, A szent c. novella pedig egy Andokból származó ,Olaszországban élõ költõ iszonyatos erõfeszítésérõl, hogy lányát, aki gyerekkorában halt meg, a pápa szentté avassa, s amikor Garcia húsz év múlva találkozik vele Rómában rájön, hogy, ...,de ekkor a pincér zavartan közbeszólt:
-"Õ volt az, öregen és megfáradtan. Öt pápa halt meg már addigra ,az örök Rómán kiütköztek az elaggás végsõ tünetei, de õ csak várt.- Már olyan régóta várok ,hogy nem lehet sok hátra- mondta, amikor elbúcsúztunk, a majdnem négy órán át tartó könnyes összeborulásunk után. - Hónapok kérdése az egész. - Aztán elindult az utca közepén, a lábát húzva, katonai bakancsában és sapkájában ,mely olyan színehagyott volt, mint az öreg rómaiaké, ment, és ügyet sem vetett az esõben felgyûlt pocsolyákra, amelyekben már rothadni kezdett a fény. Ekkor már nem volt bennem kétség, ha lett is volna valamikor, hogy a szent nem más, mint õ. Nem tudott róla, de lányának épségben maradt testén keresztül már huszonkét éve ,élve és elevenen, a saját szentté avatásának igaz ügyéért harcolt." - fejezte be a novellát kissé idegesen a pincér.
-Á, szóval, Macondóban még mindig esik!-jegyezte meg Gorge Tamado - ez az õ híres mágikus antirealizmusa.
-Nem, az Patrick Süsskind Parfüm-je. A Stern és Spiegel szerint ez Európa válasza Garcia Száz év magány - ára-szólt közbe egy jól tájékozott kritikus. -A mi kutyánk kölykének lába kelt, de bõrébõl kibújni nem tud-jegyezte meg az elnöklõ látnok.
-Azt is nyilatkozta, hogy azért élt Barcelonában, mert a spanyol irodalom legnagyobb remekmûveit az Inkvizíció alatt írták - jegyezte meg egy epés perui novellista.
-Faulknerista!- zúgott föl a vád.
A vitát a pincér szakította félbe.
-azt is mondta, hogy "azért vagyok író, mert szeretném, ha a barátaim kedvelnének." Egyébként itt a távirata, ebben a pillanatban érkezett, s elénk lökött egy blankettát. Prudencio Lopez olvasta fel.:
"Egy rövid novella megírása olyan erõfeszítésbe kerül, mint egy regény elsõ sorai. A regény elsõ bekezdésében ugyanis mindent meg kell határozni: a szerkezetet, a hangot, a stílust, a ritmust, a terjedelmet, olykor még valamelyik regényalak jellemét is. A többi már gyönyör, az írás gyönyöre, melynél bensõségesebb és magányos gyönyört el sem lehet képzelni és az ember csak azért nem javítgatja a könyvét élete végéig, mert az a vasszigor, amellyel elkezdte, arra is rákényszeríti, hogy befejezze.
A novellának viszont nincs eleje és nincs vége: vagy megköt vagy nem köt meg. És ha nem köt meg, akkor azt súgja a tapasztalat, a magamé meg a másoké is, hogy az esetek többségében jobb, ha újra kezdjük valami más úton indulva el, vagy kidobjuk a szemétbe." - Marquez. -Nos Uraim! Ez nem az a Söpredék /Marquez elsõ regénye - Carlos Füllentessz közlése/ , ami szemétkosárba kerül-süllyesztette vissza a táviratot a pincér a zsebébe.

Carlos Füllentessz