A filozófiai rangra is számot tartó tárgyalás (Eichmann kapcsán fogalmazta meg Hannah Arendt a „gonosz banalitása” tézisét) nyolc hónapig tartott és maga az ítélethirdetés tizenhat percig, a jeruzsálemi bíróság mind a tizennégy vádpontban bűnösnek tartotta, Eichmann felmentést kért, a végeredmény kötél általi halál lett.

A világtörténelemben Eichmann volt az, akit a legtöbb ember haláláért vádoltak, „rekordját” senki nem szárnyalta túl. A jogi, filozófiai kérdéseket is felvető tárgyalás legfontosabb kezdőlépése az volt, hogy bebizonyítsák a világnak, hogy Izrael állama is fölléphet háborús bűnök terén, noha a második világháborúban nem volt hadviselő állam. Eichmann több szempontból megkerülhetetlen figura, hisz emlékiratai alapján, illetve ennek segítségével fogták perbe David Irving holokauszt- tagadót. Magát a népirtást azonban Eichmann elismerte, csak az abban való szerepét próbálta csökkenteni. Külön furcsasága elfogatásának, hogy noha a CIA tudta, hogy hol rejtőzik a háború után Eichmann, semmit nem tett az elfogatásáért. 1961. április 11-én Jeruzsálemben megkezdődött a Adolf Eichmann elleni per, mely során 14 vádpontot hoztak fel ellene. Háborús bűnökkel, a zsidók és az egész emberiség elleni elkövetett rémtettekkel vádolták.

A vád mintegy 100 tanút, 2000 bizonyítékul szolgáló iratot és 3500 oldalas kihallgatási jegyzőkönyvet sorakoztatott fel. Eichmann elismerte a második világháború során végbevitt cselekedeteit, azonban bűnösségét tagadta: "Az én bűnöm az engedelmességem. Háborús kötelezettségeim a szolgálati eskümnek voltak alaárendelve. A vezetőréteg - amihez én nem tartoztam - parancsokat adott. Az akkori rendszer kiszolgálói most az áldozatok. Én is egy ilyen áldozat vagyok." Bűnösnek találták és 1961. december 15-én kötél általi halálra ítélték, amit 1962. június 1-én végre is hajtott. Malkin (az izraeli ügynök, aki elfogta Eichmannt)az izraeli titkosszolgálatnál először robbantási szakértő lett. A párizsi Sorbonne-on folytatott képzőművészeti tanulmányai lehetővé tették lehetővé, hogy új személyazonosságot vegyen fel, s később ez biztosította számára az álcázást a titkosszolgálatnál.

A Moszad 1960-ban küldte többedmagával Argentínába azzal a feladattal, hogy kerítse kézre a dél-amerikai országban álnéven élő náci tömeggyilkost. Az ügynököknek négyhavi megfigyelés után Buenos Airesben sikerült elrabolniuk, és Izraelbe csempészniük a zsidók millióinak deportálásáért felelős SS-tisztet.. Malkin, három gyermek apa 1976-ban vonult nyugdíjba. Azóta főként a festészetnek élt. Feleségével Tel-Aviv és New York között osztotta meg idejét. Elfogásának legfőbb akadálya, hogy hogy a nyugatnémet és az amerikai kormányzat két okból kímélte Eichmannt: egyfelől attól féltek, hogy a náci főbűnös bíróság elé kerülve terhelő vallomást tesz a Konrad Adenauer vezette nyugatnémet kormányzat több, náci multú tagjára, elsősorban Hans Globke nemzetbiztonsági tanácsadóra.

Az amerikaiak fő ellenfele akkor a Szovjetunió volt, az NSZK kormányát viszont szövetségesüknek tekintették, melyet nem akartak kompromittáló adatokkal meggyengíteni. Másrészt - hasonló meggondolásból - a CIA eszközként, informáci- forásként akarta felhasználni az egykori nácikat, azt remélve tőlük, hogy a szovjetekkel és más kommunistákkal kapcsolatos ismereteiket rendelkezésére bocsátják. Mint Robert Wolfe történész, aki ugyancsak hozzáfért a nyilvánosságra került dokumentumokhoz, elmondta: ebben a dologban az amerikaiaknak csalódniuk kellett: a volt nácik nem szolgáltak értékelhető információkkal. A per értelmezésének máig nincs hivatalos változata, mindenkiből egyéni érzelmeket vált ki, s a főügyész véleményét még zsidó tudósok is megkérdőjelezik: A történelem és a történet szó egy tőről fakad, a történész is történeteket mesél. De ki mondja el a történetet, ha maga a történelem kerül az ítélőszék elé?

Izrael állam perére Adolf Eichmann ellen 1961-ben, Jeruzsálemben került sor, és bírósági ítélettel végződött. Az ítéletet egyhangúan mondták ki - a bíróság egy emberként adta meg a hivatalos történetet/történelmet. A tárgyaláson a bírók azonban nem egyedül írják a történelmet, kiveszik belőle részüket az ügyvédek is, akik megszabják a történet keretét, és eldöntik, ki mondja el. Gideon Hausner, az Eichmann-per főügyésze az első számú történetíró szerepét vállalta magára. Hatmillió áldozat, hatmillió vádló nevében beszélt. Hannah Arendt, aki a The New Yorker tudósítójaként érkezett Jeruzsálembe, szintén az Eichmann-pert beszélte el. A jogi drámában azonban nem hivatalos szereplőként lépett fel, tudatosan vállalta, hogy elmondja az ellentörténetet, azt, amelyik a tárgyalóteremben nem hangzott el, pedig el kellett volna mondani.

Ha valaha beszélhettünk "történetmondók versenyérôl", itt mindenképpen erről volt szó. Arendt újraírta a főügyész vádiratát, felülbírálta Hausner tanúválasztását, ellenezte azt az irányvonalat, amely alapján Hausner a tárgyalást vezette, újraértelmezte a bűntényt, végül pedig nem tudott ellenállni a kísértésnek és meghozta saját ítéletét. Eichmann in Jerusalem (Eichmann Jeruzsálemben) című könyvében gyakran kritizálja Hausner döntését. Hausner a maga részéről az Justice in Jerusalem (Igazság Jeruzsálemben) című könyvében csupán egyszer említi meg Arendtet.

Hausner Eichmann kapcsán Skorzeny fasiszta banditáiról beszél. Skorzenyt a nürnbergi perben felmentették. Hausner a világhírű ösztöndiagnoszta, Szondi professzorhoz küldte el Eichamann vizsgálati adatait. Szondi nem ismerhette a vádlottat. Az eredmény lesújtó volt, az eljárás azonban inkább emlékeztet arra, amit prejudikációnak nevezünk. Külön bonyolíthatta az eseményeket az, hogy a jelzett időpontban Izrael államban nem volt halálbüntetés. Azt Eichamann „kedvéért” hozták. A kötet magyar előszavát író Karsai Elek professzor más hibáját rója fel a könyvnek: Hausner azt sugallja, hogy a deportálások terén két egyenlő nagy deportáló volt, Magyarország és a Harmadik Birodalom. Ezt képtelenségnek nevezi Karsai Elek és megemlíti, hogy Románia 800 000 fős zsidólakosságának fele érte meg a háború végét, azaz a zsidónak minősített román állampolgárok személyi vesztesége közel azonos volt a magyar lakosságéval.

Fontos volt a könyv újbóli megjelenése: az újra-és újra felbukkanó holokauszt -tagadás miatt. Minden nemzedéknek újra magának kell kialakítania a holokauszt-képét. Eichmann megérdemelte a halált. Az események mélyebb megértéséhez fontos háttérmunka Hausner könyve, aki a per idején Izrael állam főügyésze volt.