A töltésről legurult a kétkerekű acélgepárd, akit - annak ellenére, hogy repülni nem tudott - Sólyomnak hívták, nyergében a kissé túlsúlyos kétlábú, akit azért tartott, hogy a megfelelő tempójú előrehaladását biztosítani tudja, ezért cserében elviselte puhány teste érintését és a hátára ültetve cipelte. Az út jobb oldalán, egy sárgapöttyös rét virágai visongatva hívogatták őt, arra számítva, hogy a beporzásban segédkezik eme tündöklő színű szirmokkal csábítóknak. A vad tivornya és vibráló szépség mellett, most bevetették titkos fegyverüket is, illatorgia borított be hirtelen mindent és mindenkit, egy – két gyengébb idegzetű poszméh elájult, néhány fű között lapuló gyík csókolózni kezdett egymással. Sólymot is készületlenül érte az orvtámadás, alighanem le is vetette volna hátáról a kétpatást, ha nem kapott volna ennyire jó nevelést, ezért csak enyhe rázkódással mutatta ki a rajta is elhatalmasodó eufóriát. Láthatón a felette üldögélőt is készületlenül érte a csábítás, de ez nem is csoda, hisz az ő fajtája minden alkalommal, örömmel bizonyította gyenge jellemét, ezen először Sólyom mélységesen felháborodott, de most már csak szánalmasan mosolygott, beletörődve a megváltoztathatatlanba. A rétet borító sokaság örömmel üdvözölte a két álmélkodót, akik kihasználták az alkalmat és szétválva egymástól nagyobb távolságra ütöttek tanyát, és halkan megjegyezve, a drótszamár ki nem állhatta emberkorcs szagát, főként hosszabb tekerések után nem. Ezért amennyire lehettet, húzódozott tőle. A rét lakossága fokozott kíváncsisággal figyelte a jövevényeket, fogadásokat kezdtek el kötni, hogy vajon jó, avagy rossz szándékkal érkeztek-e, mert a hamiskás sárga virágegyleten kívül a többiek nem tudták a jövetelük célját, meg különben is nagyjából mindenkit elbódított a fergeteges illatszél. Miután a most érkezettek békésen letelepedtek, a jó szándékra fogadók elkezdték bekaszírozni a nyereményüket a földönfutóvá lett vesztesektől – akik a nagy gazdagság reményében mindenüket feláldozták. Ezeket a boldog nyertesek kárörvendően kezdték kikergetni a rét területéről. Az eddig a közelben békésen fütyörésző szél is megvadult az édes illatoktól és elkezdte a kedélyeket borzolni, nemegyszer zuhanórepülésben próbálta a gyengébb fűszálakat kicsavarni a helyükről. Aztán mikor látta, hogy elég reménytelen vállalkozás – mivel csak egy beképzelt tavaszi szellő volt - elindult megkeresni a délvidéken lakó nagybátyját - akit tornádónak neveztek – és ezek után jó ideig nem lehetett felőle hallani – a rossz nyelvek szerint eltévedt a sivatagban. A hirtelen jött szélcsendet kihasználva, néhány gyanús külsejű katicabogár bújt elő az avarban lévő rejtekéből, és a fűszálak lágyan ringó törzsén fölfelé igyekezett, ki tudja milyen sötét cél által vezérelve? Sólyom eközben érdekes barátságokat kötött a közelben tanyázó hangyákkal, akik egyébként unalmas népségek voltak, mivel öt percnél többet nem beszéltek senkivel, mert mint mondták: „Hiányzok a sorból, mennem kell, fő az államérdek!”, és ezzel sietve kerestek maguknak valami hordoznivalót, amivel beálltak a társaik alkotta kígyózó sorba és katonanótát dalolva ütemesen lépkedtek a boly felé. Kitűnt közülük Antal, aki hangya létére meglehetősen ráérősen viselkedett, nem igazán vette ki a részét a lázas tevékenységből, amitől rögtön szimpatikus lett a kétkerekűnek. A kétkerekű párduc melankolikusan szemlélte a kis teremtmények andalító sétáját – amit persze a hangyák verejtékes munkának nevezték – és pedálját az ég felé meresztve elégedett horkangatások közepette, álomhercegnővel kezdett bíborszínű vágyaktól feltüzelt tangót járni. Fél órát tölthetett buja fantáziálással, mikor egy orrhangú fácánkakas nem éppen szalonképes búgására ébredt, amitől kissé morcosan nézett keresztül a rét sűrűjén, a kétlábút keresve. A kétlábú bamba vigyorral üldögélt sárga virágszirmú lepellel betakarva, kezében könyvet tartva élvezte az ebből fakadó örömöket. A hangyák továbbra is kitartóan készültek a cudarabb időkre és fáradhatatlanul meneteltek a kanyargó menetoszlopban. Az idilli állapotnak halk a rét fölé tornyosuló árnyék vetett véget, egy sötét felleg kezdte meg kibontakozását, azzal a feltett szándékkal, hogy mindenképp a rét teljes területét betakarja. Ez meglepően hamar sikerült is neki, ezért a következő alattomos terv kigondolása kötötte le figyelmét, megnyugodva, hogy, nem kell tartania semmilyen ellenállástól, lenti lényektől. A téli álmából nemrég eszméletre tért nap megpróbálta felülről a felhőt jobb belátásra bírni, de gyenge sugarai cirógatásnak hatottak csupán a vastag és kegyetlen felhőrétegekkel szemben. A mérges felleg megrázta magát, és óriási robajjal, mennydörgést préselt ki magából, melynek hangjára az éppen most született mezei pockok remegő testtel összebújva próbálták magukat lehetőleg jelentéktelennek feltűntetni a külvilág szemében. Sólyom, aki az itt kötött ismeretségei miatt, aggódva nézett körül rémülten vette észre, hogy Antal hangya nincs sehol. Aztán látta, hogy éppen pókerezik egy tücsökkel, és a közelgő égiháborúságra ügyet sem vetve elégedetten kasszírozza be a nyereményét. Ekkor a felé irányuló szimpátia is csökkenni kezdett a kétkerekű részéről, igazán bántotta a tény, hogy Anti nem volt képes szólni neki, mert ő is beszállt volna. A rossz idő és a csalódottság miatt elkedvetlenedve rúgott kettőt a kétlábúba, aki feleszmélve az őt ért méltánytalanság felháborodásából, hamar észrevette a közeledő felhőket, majd gyorsan összepakolta a dolgait. Sólyom fásultan vette hátára emberét, majd más-más érzésekkel magukban elindultak hazafelé. Így ért véget az első igazi tavaszi nap.