Vele beszélgetek hát ismét, ujjongok, ahogy rég is tettem. Az eső csendben koptatja az ivó piszkos ablakait, leülünk a sarokba. Most újra láthatom, őrjítő érzés, legutóbb is alig éltem túl, ennek már három éve. És most itt issza a sörét, rendezett testtartásban előttem, és én legtöbbször csak bámulom, ahogy azelőtt. Beszélgetünk is, de úgy sem tudok közel kerülni hozzá, azt hiszem, ha itt üldögélnénk a végítéletig, akkor sem lenne ez máskepp. Ha felállunk ettől az asztaltól, ismét kiszakít egy darabot belőlem, vagy lehet, hogy magam teszem és őrjöngve a lábai elé hajítom.

Érdekes, hogy milyen szenvedéllyel gondolok rá, főképp egy külső szemlélő számára. Pedig ő nagyon visszafogott, sosem emeli fel a hangját, nem lelkesedik vagy dühöng látványosan, kulcsra zárva intézi el a piszkos ügyeket a saját valóságában.

A társalgásunk során felmerül egy számomra érdekes téma – azt, hogy mit gondol ő erről, természetesen sosem tudom meg, csak sejtem, hogy nem hagyja hidegen – arról beszélgetünk, hogy mennyire marad állhatatos az ember, és mi az, amiért mindent fel kell adnia?

Hogy kicsit megvilágítsam, elmondtam egy történetet egy festőről, aki a Londoni City üzleti köreibe bejáratos, társadalmilag elismert, jólszituált bróker volt, két gyermek atyja és szerető felesége hűséges férje. A férfi egy napon elhagyta családját, elköltözött Párizsba, ahol festőnek áll. Az életét egyre nagyobb nyomorúságban tengeti, művészetét senki nem ismeri el, képeit nem veszi meg senki. De ennél is furcsább, hogy miután megfestette egy képet, rögtön félredobta, mert elmondása szerint nem tudta egyik sem kifejezni azt, hogy az, ami hajtja és űzi belülről őt.

A családja könyörög, visszafogadná bármikor, de ő beszélni nem volt hajlandó egyikükkel sem. Élete utolsó éveit egy trópusi szigeten töltötte, ahol egy bennszülött asszony gondoskodott róla, de ő sem érezhette a tiszteletet ezért, de ő volt az egyetlen, aki megértette, mivel hasonlított hozzá valahogy.

A festő elkapta az épp akkor a szigeten pusztító betegséget, a rettegett leprát. Utolsó hónapjait egy kis faviskóba bezárkózva töltötte lázálmával, ahová senki nem ment be, csak a bennszülött asszony, aki étellel és festő kellékekkel látta el.

A férfi eközben szakadatlanul dolgozott, ám művét senki nem láthatta, mivel a vászna a kis ház belseje volt, a falak, a plafon és az ajtó.

Halála napján orvost hívtak hozzá, aki belépve a kis szobába, elcsodálkozott a látványon és rögtön felismerte, hogy itt egy hatalmas alkotás született e lerongyolódott, gyengén lélegző ember élete árán. Azt is megtudta, hogy pár napja nem dolgozik már a művész, amit akart, az megvalósult.

Másnap beköszönt a halál a levegőtlen szobába, ekkortól nem kényszeríti semmi a festőt látomásának hajszolásába, csendben megpihent végleg.

Utolsó kívánsága az volt, hogy tetemét a kis házzal együtt égesse el az asszonya, aki a még aznap bevégezte a dolgot. Soha senki nem látta meg a művét az orvoson és a bennszülött asszonyon kívül.

A történet melankolikus hangulata, szomorúságba borította a kettőnk közti további együttlétet is, amit az alkohol nagy mennyiségű fogyasztása sem tudott kellőképpen ellensúlyozni. Gyötörni kezdett az-az átkozott gondolat, miszerint nekem is ez a sorsom, az én látomásom az előttem ülő lányról szövött képzelgéseim. Ettől megrémültem, de egyre kívánatosabbnak is tűnt előttem ez a vágyálom.