Életmódod így nem fog lényegesen eltérni a City bankáraitól, akik szintén szendvicset ebédelnek a pénz-negyedben. Legfeljebb hotelban alszol, a Heampsted parkban, a szabad ég alatt. Az Angol Királynő parkját hívják így.

Hamisított vonatjeggyel érkeztem, ami most 12 csomag cigaretta ára, s a jegy a Budapest-London távra szólt izgultunk, hogy érvényes-e London-Dover közt közlekedő kompra, melyről tudtuk, hogy nem vonat, mert vízen jár. Érvényes volt.

Tél vége volt, elvileg két hónapig maradhattunk Angliában, ha a bevándorlási hivatal elhiszi, hogy van pénzünk és van hol laknunk. A bevándorlási hivatalban azt mondtam, hogy egy szociolingvisztikai konferenciára érkeztem és egy olyan utcacímet diktáltam be, amit az internetről puskáztam le.
Megérkezésnél felmutattam nekik bankkártyám, gondoltam, hogy a rajta levő összeget nem ellenőrizhetik, mert az banktitok, különben kiderülhetett volna, hogy egy fillér sincs rajta. Erősen bíztam azonban a Kölnben és Párizsban bevált módszeremben. A könyvesboltokban ki kell választani egy méregdrága albumot, kiszedni belőle a biztonsági kódot, kisétálni vele, eladni antikváriumban. Londonban az akkor megjelenő 2000. év legújabb Nemzetközi Szivarkatalógusa volt a favoritom. Az akkor húsz fontba kerülő könyvet hatszor loptam el és adtam el. Az emberek annyira nem figyelnek a másikra, ha vásárolnak, hogy a British Múzeum butikjában is loptam könyveket, tollakat, albumokat, mindezt a pulóverem alá rejtve, kétszáz másik vásárló jelenlétében, csak a mágneses kódtól kell megszabadulni még a boltban. A többi ember soha nem figyel. A vásárlás kissé megőrjíti az embert. Tényleg fogyasztói társadalomban élnek.

A vagyonom az a négy kiló háztartási keksz volt, amit a hátizsákomban hoztam magammal egy hónapra. Igaz, némi nescafét, és dohányport is vittem magammal. Csavartuk a cigarettát, hisz boltban megvenni úgysem lett volna pénzünk. Ám, ha a dimbes-dombos Londont egy harminckilós hátizsákkal a hátadon járod végig, naponta negyven kilométer gyalogolva, elhiheted, hogy nem sok kedved lesz napközben rágyújtani.

Jelentős faktor volt a négy kiló háztartási keksz, még maradt is belőle, mikor hazaérkeztünk. Szállásul egy londoni barátom házát jelöltem meg, aki egy neves zeneszerző fiaként élt ott, s abban bíztam, ha nehézségeim támadnak, felhívom a Londonban élő Sárközy Mátyást, Molnár Ferenc unokáját, s majd ő kisegít. Nem került rá sor.
Magyarországot akkor érte el a Romániából élő ciánszennyezés, utazásunkat megkönnyítette a vasutassztrájk, mindenesetre Bécsig stoppal mentünk, előbb érkeztünk, mintha az expresszel utaztunk volna, még volt is kis időnk a Westbahnhof-on kiüríteni a telefonperselyekben bennhagyott aprót.
Tehát Magyarországon a sztrájk miatt senkinek nem jutott eszébe ellenőrizni a vonatjegyünket, Bécstől nyugatabbra meg senkinek nem jutott eszébe kétségbe vonni vasúti jegyünk valódiságát. Ezzel e pénzzel szóltunk oda telefonon Londonban élő ír barátainknak, egy Joyce nevű taxi sofőrnek, akinek egyébként is tartoztam egy kis szívességgel, hogy érkezünk. Nagyot sétáltunk Belgium diplomata negyedében, a parkokban, élvezve a lassan ébredező tavaszt, melynek első jeleiként megjelentek az első rügyeiket bontó mandulafák. Egy belgiumi pályaudvar mellett aludtunk az udvaron.

Barátom elbeszélgetett a rigókkal, ennek nagy hasznát vettük, Londonban a parkokban aludva a koromsötétben, később onnan tudtuk, hogy hány óra van, hogy a barátom ismerte a madarak kelési szokásait, tudta a szajkó előbb csivitel, mint a málinkó. Minden órának külön színe volt éjszaka, a hajnal a kék különböző árnyalatait mutatta.
Szmog mentes időben azonban hallottuk éjszakánként hálózsákunkba burkolva a Big Ben hangját. Az Angol Királynő parkja egy dombon van, onnan beláttuk az éjszakai London fényeit. A levegő éjszakára letisztult, a hangokat tisztán hallottuk, még a Victoria pályaudvarét is. Egyébként, az, hogy Anglia sokat költött az elmúlt időszakban a környezet megtisztítására, az azonnal észrevehető, ott-jártunkkor már sikerült a Temzét megtisztítani, a horgászok a szemünk láttára fogták a halakat.
Simán bejutottunk Angliába, az angliai télről sejtettük, hogy enyhébb, eleve úgy terveztük, hogy parkokban és pályaudvarokon, vagy mellettük alszunk. Kettőnknél nem volt egy forint sem, hazaérkezve azonban majdnem egy hónapig abból éltünk, amit –onnan - hoztunk. A parkokból és pályaudvarokról Londonban nem rúgják ki az embert. Ha véletlenül egy magántó mellett kötöttünk ki, akkor előfordult, hogy kihívták a rendőröket. Azok felkeltettek bennünket, mi kerestünk egy másik helyet és kész. Mindig volt, hol aludnunk.
Az Angol Királynő Parkja volt köztük a legjobb. Egy elhagyott buszmegállóban két másik sorstárssal osztoztunk a helyen. A várótér fapadon, a szabadban. Az egyik egy öreg angol borissza csavargó volt. Berzenkedett a nem kívánt hálótársak miatt. Fa King volt a bizalmas neve, mert éjjel hazaérve sűrűn rugdalt bennünket, mert nem fért el kényelmesen, s mondogatta órákon át: „*****ing”.
Másik hálótársunk egy indiai volt. Ruhatárát köbméternyi szennyes zacskóban tartotta, reggel és este sokat pakolt, ám mindent otthagyott a szemünk láttára. Dolgozott valahol, késő délután érkezett, kissé sherry és curry illatfelhőbe burkolva.

Ha elszánod magad, hogy nem a Ritzben szállsz meg Londonban, hanem a szabad ég alatt, akkor kell egy hálózsák.
A legjobb a „múmiafazon”, így csak az orrod látszik ki. Így a sapkád nem fog aláférni, de ha magad mellé teszed, reggelre pénzt fogsz találni benne, aztán ébredés után mehetsz azonnal egy közeli pályaudvarra kávézni.
Alád egy strandokon használt műanyagféle kerül, polifoam a neve, a legjobb az alumínium szálas, mert valóban visszaveri a tested súlya által alattad keletkezett hőt. Lehetetlen megfázni, ám a szél nagyon kellemetlen lehet. Aludtam egyszer olyan huzatban, hogy nem tudtam rágyújtani, ám, ha visszafeküdtem a zsákba, már nem fáztam.
Aki először alszik pályaudvaron, sötétben, járdán, nagyon fél.
Mikor este lefekszel, hálózsákodba, a lábadhoz rakod irataidat, a nálad levő holmit, felhúzod a cipzárt.
Mint egy darab, védtelen fa fekszel ott, karjaid szorosan a tested mellett.
Ha itt most arra megy egy angol futball- huligán, néhány pint sörrel a fejben és vesztett a csapata és rajtad, tölti ki haragját, fejed egy pillanat alatt mállik szét a kövön. Névtelenül, nyom nélkül halsz meg idegenben, a védekezés legkisebb esélye nélkül. Elfogadni ezt a legnehezebb.
Ha azonban oldalt fekszel, melletted 20 centire kopognak a léptek. Te csak csizmákat és bakancsokat látsz és a sapkádban lassan gyűlő aprót. A sapkát nem a kolduláshoz raktuk ki- koldulni legjobb a Soho-ban fényes délben-hanem azért, mert nem fért hálózsákunk sityakja alá. Londonban a piros postaládák magassága fölött elhelyezett étel és ital gond nélkül elvehető az utcákon. Magyarországon, ha folyadékkal teli üveget találok, gondosan elkerülöm. Londonban minden utcán és háztömb körül találsz ehető ételt és italt a postaládákra helyezve.
Angliában gondos háziasszonyok gusztusos csomagolásban rakják ki a szendvicseket a szegények számára, a legnagyobb fogás egy olyan csomag volt, -érintetlen, bolti csomagolásban-melynek aznap járt le a szavatossága. Lazac volt, melyet addig soha nem ettem. Sajnos szarvasgombát nem találtunk.

Az eredeti tőkefelhalmozás négyszáz évvel ezelőtt megteremtette a hazai szegénységet a szigetországban, mindezt megrázó szavakkal írta le Marx, Engels és Hobswbau professzor. A földjüktől megfosztott parasztok, kik később, ha szökni próbáltak, homlokukra égették az „s” /servant/- szolga- jelet, alkották az első tömeget, aztán jött a feneketlen ír nyomor megtapasztalása, a második világháborúban Coventry bombázása, éhség, a lengyel, francia bevándorlók, később pakisztáni, indiai nyomorgók, aztán az ötvenes években a kelet-európai politikai és gazdasági terror elől menekülők, mely folyamatnak ma sincs vége.

London magán hordozza volt világbirodalmi jellegének jegyeit. Mindenütt hadvezérek, győzelmi emlékművek, szobrok. Ám a hétköznapi ember számára csak nélkülözést jelentett a mindennapos háború. London megszokta nyomort, de nem fordítja el az arcát.
A Victoria pályaudvar környékén több indiai színes ruhát, zsidó kaftánt, kurd fejfedőt látsz, mint angliai cilindert. Az erdélyi cigányok a Trafalgár téren árulnak olcsó/és vagy hamis/ aranyat. Olcsó az élet. Buszon töltheted napjaidat az emeleten, ismerős társakra találsz majd. A British Múzeum ingyenes, és a ruhatár is. A képtárak is. Ha kicsúsztunk az időből, a ruhatár dolgozói megvártak bennünket. A Saint Martin templomban meghúzhatod magad, ha esik az eső, néhány öreg hobó a pad alatt horkol. Itt áldatlan a vita, hogy megnyissák-e a szegények előtt a templomokat, vagy nem? Ha véletlenül magyar szót hallasz az utcán, összeismerkedtek, és többször találkoztok, előbb-utóbb meghívnak egy kávéra és reggelire. Kíváncsiak a reggeli hírekre és szeretik látni a hazaiakat.
A City ebédlőiben, ahol a bankárok ebédelnek, fel se tételezik, hogy fizetés nélkül elsietsz. De nem is szólnak rád, ha észreveszik. Barátom az útra egy forintot, egy fontot sem hozott, de teli volt a pénztárcája, amikor eljöttünk. A Soho-ban a legadakozóbbak az emberek. Rengeteg az utcai zenész, láttunk néhány brancsot, dob nem volt, a „ritmusszekció” a lábára kötött coca-cola alumínium -dobozával verte a taktust. Lemezükért a magyar kiadók sorba álltak volna.

Ingyenes az őrségváltás, ha ezt akarod, de a mindennapos tüntetés se utolsó mulatság, de ennél még szórakoztatóbb a lovasbemutató a parkokban, a Hyde Park, és a skótok vidám felvonulása, dudákkal. A Hyde Park sajnos majd minden alkalommal üres volt. Ellenben több mezőgazdasági tüntetés is zajlott Tony Blair agrár-intézkedései miatt. Hosszú órákat tölthetsz antikváriumokban és könyvesboltokban. Az utcák teli vannak a híres emberek szobraival.
Sok képtár és múzeum ingyenes. A Trafalgár tér nemzetközi jellegű, bárhonnan érkezel, hallani fogsz hazai szavakat. Rengeteg a galamb, de naponta takarítják a teret. Az utcákon bűvészek, élő szobrok, artisták szórakoztatják az embereket. Megismertünk egy idősebb urat, elegáns öreg volt, délelőtt felszállt a piros emeletes buszra, zakójában egy lapos üvegnyi whisky, és még délután is tartott a körutazás. Rengeteg Londonban a park.
Vadkacsák úszkálnak a parkok tiszta vizű tavaiban, a gyermekek sárkányt eregetnek, de a lovakat is ott járatják. Délben rengeteg ember a füvön hever és barna papírzacskóból szendvicset ebédel. Konyhájuk gyalázatos, de a szendvicseik kreativitásról árulkodnak. A kocsmák az európai szokáshoz képest jóval korábban zárnak, de sorban kell állni a bejáratnál. Az ír jellegű kocsmák a leglátogatottabbak. Fapadló, vágni lehet a füstöt, s néhány korsó után már egyáltalán nem tartózkodóak. Nagyon hidegtűrő népség. Télen rengeteg a rövidnadrágban kocogó férfi, és ma is megborzongok, ha arra gondolok, hogy mezítlábas körömcipőben, nyári ruhában, miniszoknyában, kabát nélkül ugranak ki a lányok a metróból, és állnak sorba a pub-ok előtt.

Ha a Viktoria pályaudvaron beállsz a büfébe-az ötven méteres asztal, melyre fejmagasságba pakolják a kávét és szendvicset, lassan megtelik. Talált újságot lapozol, látod, hogy mely hely ürül. Két-háromdecis poharakban isszák kávéikat, melyeket nem lehet egy pillanat alatt felhörpinteni, mint az olasz, vagy magyar expresso-t. A maradék a tied.
A távozó helyére beállsz, megvárod, míg szomszédaid is távoznak, a két-három pohár tejes kávétól átmelegszel és átgondolod, hogy mit mondasz a Downing Streeten Tony Blair-nek.

Kerekes Tamás