A gésák természetének kiismeréséhez – saját példámból nyilvánvalóvá lett – nem elegendő, a száraz tényszerűségek tapasztalása. Az igazi lényeg halvány érintése csak akkor válik lehetségessé, ha magunk is kissé japánná manifesztálódunk. Ez egy európainak rettentő nehéz, mivel kell hozzá a hely ősidőktől formált kifinomultsága, a csiszolt gyémánt rögkénti megnyilatkozása. Mert Japán igazán különleges alkotóeleme a világ vegyületének. Kicsit olyan, mint a desztillált víz, minden szennyeződéstől megtisztították, mégis halálos az embernek amennyiben a szomját oltaná vele meggondolatlanul.

A furcsa létezésük okozza, hogy ezt a különös szürrealisztikus világot, olyan ember, aki nem születésétől kezdve volt fogságba kényszerítve a tökéletesség ideájába, rendkívül nehezen tudja megfogni és hitelesen ábrázolni. Itt nem a történésekre gondolok, mert azt sokan a világ más tájékairól is elmesélték, úgy, hogy a valóságtartalmuk nem csorbult a szükségesnél jobban. Én a dolgokat átszövő finom és misztikus szellemre, az áttűnő mélységekre és a mindig jelenlévő számunkra érthetetlen utalásokra gondolok. Ebben a tündérkertben mindennek különös jelentősége van, a kéztartás, a kimonó származási helye és kora, a viselt név, egy kecses mozdulat a szaké gyűszűnyi csészébe varázslásakor, ez az igazi lényeg. Ezt oly nehezen látja meg egy idegen, mint európai nézőpontunkból a felkelő napot.

Érthető hát, hogy a filmvetítésre igyekezve, egy nagy adag prekoncepcióval a zsebemben érkeztem a jegy vételára mellett, igen csak sablonos gésatörténetre számítva. Tetézte a zsebemben lévő dudort a rendező személye is, aki történetesen amerikai színekben forgatott.
Ilyen kissé szkeptikus elmével kezdődött a vetítés, pedig tudható, hogy sosem szerencsés előzetes képzelgéseinket magunkkal hurcolni az élménygyűjtés színterére, de azért én jól megtettem.

A történet egy igazi gésa születésének lelki állomáshelyeit hivatott elénk tárni, indulva a kislány brutális eltaszításától a tengermelléki halászfaluban lévő szülői ház nyomorából, egészen egy számukra kiváltságos boldogságig, amivel a gésavilág intézménye teljesen ellenkezik. A film sztorija a szokásos különleges és sokra hivatott kislány meséje, aki szépségével és tehetségével korábban sohasem látott magasságokba hatol, ahol a felhők már csak bolyhos szőnyeg képét mutatják, és ahol szédülni kezd a tiszta valóság friss lélegzetekor.
De ettől a film nem lenne több egy egyszerű amerikai érzelmes drámánál, ami mégis megfogott, azok a részletek, amiket többször félelmetes hitelességgel sikerült megmutatnia az alkotónak.
Az elszakítás pillanata, ahol szinte szó sem esik, mégis a fájdalom szinte ordít, pedig csak egy japán öregember arcának látványa ázik az esőben, a ráncai remegnek a veszteség tudatától, egészen csodálatos.
Aztán a találkozás a későbbi nagy szerelemmel, még kislányként. A bánatosan orrlógató kislány céltudatossá válása egy emberközeli élmény kapcsán, ahol a kívánt férfit udvarias gésák kísérik, és minek hatására szilárd elhatározássá alakul az eddigi heves tiltakozás az életforma ellen. A mosoly, ahogy a férfi tettét hálálja és az arc csendes átalakulása a megnyugvássá, hogy élete ismét értelmet nyert, a film nagyszerű pillanatai közé sorolódnak.

A mozi persze betekintést enged az egyszerű halandóknak, amilyenek én is érzem magam, hogy közeli élményekkel ismerje meg ezt a furcsa világot, amit néhány nagyszerűen elmondott monológ hivatott a legerőteljesebben kinyilatkoztatni, ezekből ismerjük meg igazán a gésa lét alapigazságait.
A gésa léte nappal nem értelmezhető, ő a boldogság éjszakai pillangója, aki létezésével elkötelezi magát a szórakoztatásnak, teszi ezt teste összes inával, minden mozdulatával, szavaival és énekével. Ezeket a tudásokat kicsi korától kezdve szigorú és ősi rend szerint magába olvasztja, és az a néhány kivételezett saját lényével teszi ünnepéjessé és elképzelhetetlenül gyönyörűvé ezeket.

A köztudat téves emlékei közé sorolható, a gésák társadalmi szerepéről alkotott negatív vélemény, ami röviden egyszerű kurtizánoknak tartja az éjszaka művészeit. Pedig hatalmasat téved, aki hitet tesz az ilyetén gondolatok mellett.
A film egyik jelenetében a hősnőt felkérik, hogy szórakoztasson egy amerikai őrnagyot – a világháború végén időzünk, az amerikai megszállás idején - aki szaké mámorában, a jenkikre jellemző határozottsággal átöleli és nekiszegezi a jól ismert kérdést, miután a gésa elhúzódik a szorításából: Mennyi az ár?
A válasz egyszerű és kifejező: Soha nem lesz annyi pénze, hogy megfizesse. Ebből látható, a testi örömöket ki kell érdemelni, nem elég a pénz csupán.

Azért az is egészen nyilvánvaló válik, hogy az elfojtott érzelmek és a szigorú és merev szabályok ellenére is a gésák, ugyanolyan emberek, mint a többiek. Intrikák, szerelem, csalódások és bosszú, ezek ugyanolyan alkotójuk életüknek, mint a tökéletesség iránti vágy. De egyet jól megtanulnak, érzelmeiket éjszaka, a küldetésük teljesítésekor nem mutathatják, a hófehér púder alatt rejtik, senkinek meg nem mutatva, sírni is magányosan, egy sarokban arcukat tenyerükbe borítva fogják, ne lássa senki a szenvedésüket.

A katarzis, ahol a gésa eszencia leginkább csillogó kristályokká változott, a táncjelenet volt, mikor fensőbbséges drámaisággal előadta a főszereplő, hogy mennyit ért az elmúlt ezer év Japánban. Az egész egy éjszakai látomás, ahol az sötét érzékiség démona megjelenik, a lélek kiég, a szem uralkodik, minden ellenállás hasztalan, aki látta őt, elindul némán és vágyódó tekintettel a kárhozat útján.

További érdekessége a filmnek, hogy a főszerepet, az egyik legnépszerűbb kínai színésznő alakította, amit hazájában élesen kritizáltak, mivel a japán-kínai ellentétek nem múltak el nyomtalan, bár számomra fontosabb, hogy élő és hiteles maradt mindvégig, pedig ő is csak messziről látta ezt a világot.

Aki szereti Ázsiát és érdekli a japán kultúra és a gésa életformába betekintést kíván nyerni, mindenképpen tekintse meg ezen alkotást.