|
A pajta sarkába csak egyetlen fénysugár szűrődött
be, a pókhálót óvatosan félrehúzva, hogy a vén szövőmester fel ne ébredjen,
settenkedtem be a sarokba, vigyázva, hogy se a patkányfogó, se a rókacsapda
gyanútlan áldozata ne legyek. A tyúktollakat óvatosan leporoltam a vállamról és
az államról, éppen csak akora szellőt keltve mozdulatommal, hogy az egérlyukban
szendergő egérfiakat ne ébresszem fel. A plafonról lógó nemzetitiszín szalagos
búzászsákok (bánkutiból megpakolva jó 80 kg/ bigbag) lágyan súrolták a
fejembúbját, orromban a búzamező illata keveredik egérürülékkel, ... Errefelé van
ülése az öreg Kottyogónak féltve őrzőtt, melengetve pihe-puhaságot rejtő, erős héjszerkezetű,
sárgáját-loccsanva-törő életkezdeményein, melyek mennyei étkek minden menyétfiaknak
róka-, macska-, kutyagyerekeknek és a magamfajtának.
Hosszú bajszommal szimatolva, erős,
inas hátsólábaimra állva megérkeztem a helyszínre: az egérdara csendben kipottyant a bajuszom mögül és már csak az emléke keveredett a búzamező illatával, a pajta sarkában a fenti látvány tárult elém...
Az elektronyosság az emberiség legnagyobb áldása. Elektronyossággal működik például
a szőlődarálók legújabb generáciája, tehermentesítve ezzel a szüretelő család apraját,
akik önffeledten ugyan, de hamar ráúnva tekerték a zörgő szerkezeteket,... tehermentesítve
ezzel a szüretelő család nagyját, akik még hamarabb ráúntak a fárasztó tevékenységre.
A szőlődarálók még szépapáinkról maradtak ránk, tanúskodva arról az időről, mikor
az elektronyosság áldása nem volt oly általános falvainkban, szőlőhegyeinken pedig
nyomokban sem volt megtalálható.
Az elektronyosságot manapság derótokon vezetik, amik oszloptól oszlopig, háztetőtől
háztetőig, háztetőtől oszlopig, vagy oszloptól háztetőig kúsznak a levegőégben,
persze a kábelvégek csatlakoztatásának más variációi is elképzelhetők.
A villanyderótok annyira uralják a magyar faluképet és szőlőhegy-képet, hogy észre
sem vesszük azok irdatlan vizuál-szennyező hatását. Máskor pedig észre sem vesszük
azokat a különös alakzatokat, amiket belerajzolnak a levegőégbe...
A borivás stációi a következőképpen vonulnak fel egy öreg palkonyai pince falai közt:
1. a szakállas férfi, aki illatmintát vesz a nedűből
2. maga a kóstoló (csak eszmeileg található a képen)
3. a középső férfiú, aki az első sokk okozta nirvánában rácsodálkozik az extrakt-tartalomra
4. a szőke hölgy, aki a vörösbor szellemét próbálja a pohár adta keretek közt tartani
5. a félasszony az ajtóban, aki nem kapott bort...
6. a padlón fekvő férfi fényképezőgéppel a kezében
Utánam magyarjaim, fejetekkel vigyázzátok a villanyderótot!
Álmos ősapánk ekként figyelmeztethetné népét, ahogy álmából megébredve birtokba
veszi áldott földünket, ahol olyan emberek járnak-kelnek, akiknek a hagyomány Malmai szerint
forognak a gondalataik, nem az utóbbi három évezredban elterjedt fejtetőre állított
gondolatformuláknak megfelelően, ahol Bormester Mihály Bormester Mihály, nem Michael
Weinmaster,nem Michael Winemaster, Nem Michele Vinomaistro ... nem teszi elsődlegessé
nyelvében az egyént megjelölő keresztnevet az Egységet, a Hagyományt jelentő családnévvel szemben.
Az ösi névmegjelölés minden valószerűség szerint a Bormester Mihály-nak megfelelő
formátum, csak a legutóbbi világkorszak embere helyezi önző módon a név elejére
a Mihail-t és a Michael-t, szegve meg ezzel a törvényt, melyet kaporszakállú próféták
hagyomámyoztak ránk, téve az emberi kalandot kissé izgalmasabbá, teremtve Hamlet-et,
Lear Királyt, Svejk-et, Lulut és villanyderótot...
Egy alkallommal Agyanemmon a következőt modotta Heléniumnak: - Mond Helénke, ho'mmér menné'
te Párisba, Leon Idas tamburaművészhez, aki Szegeden látta meg a napvilágot Idás Leóként,
mér' mennél te hetérázni véle és ho'mmér mennél Illy Ash-hoz, aki Ács Ili-ként tört utat
a másvilágra Hatvanban, ezerkilencszázhatvanban?
Hogy mi történt itt? Megmondom. Agyanemmon elméjébe beköltözött a zöld szemű szörnyeteg.
Képünk a fekete és fehér végtelen árnyalataiból kirakott mozaik, ezért rajta a zöld
szemű szörnyeteg abszolút nem látható, viszont jelenlétére jó okunk van következtetni.
A hangulati elemeken kívül csalhatatlan jelek hordozzák egyfajta megcsalás, hovatovább
megcsalatás jegyeit, de kibogozhatók megcsalattatásra utaló körülmények is.
Kacér nő, az odaadás minden ismérvével és apanázzsal a kezében.
Jóképű férfi, kinek rögtön kezébe kerül az apanázs.
Aluldimenzionált negyedember epekedő haraggal a homlokán.
Helénium természetesen elutazik Páris-ba, Jóképű férfi zsebre vágja a neki járót,
kacér nőnek nincs mint zsebrevágnia, az agyondimenzionált negyedember viszont továbbra
sem mutat többet testi valójából, ami vajmi kevésbé engedi nyugodni képzeletünket a
történet további kontínuumát illetően.
Az axióma lefektethető:
A kifejezetten befejezetlen (befejezhetetlen) történet izgalmasabb a heppienddel,
nagy zenével, sok vérrel, kevés vérrel, beteljesüléssel, beteljesületlenséggel,
beteljesülhetetlenséggel, végződő társainál, benne a finoman cizellált gondolatok,
emóciók, tanulságok és a megismerési folyamat csimborasszója tetőzik, katarzistartalma
nagyjából 31 százalékponttal
meghaladja amazokét,
hajóvonták találkozása tilos…
Untitled
Nyáreleje, vedlik a csuti...
Minden jókedvet mellőzve, szomorúan, folyó orral szemlélem a vigasztalan nyári hóesést.
Nyelvemen ragacsos fehérség, orrom, fülem tele. Ablakom alatt a téren vastag bundájú, fehér
macskákat kerget a szél homokkal, porral verdesve keslett hátukat. Gurulnak ide-oda szemeteskukákat
megkerülve, toprongyos kecskerágita tüskéin fennakadva, vergődve, szélirányban megnyúlva, kettészakadva,
újra összetapadva, egymásra találva, egybekelve, újabb cicanemzedéket életre keltve... Vedlik a csuti...
Sajnálom a csutit. Évente egyszer van csupán vedlése, egyéb napokon nem tudatosul bennem létezése sem.
Talán ezért olyan vehemens az évi pár napos fehér hempergés ott a téren és a koszlott vidék egyéb terein.
Orrom az ablaküveghez nyomom, jó mélyen, hadd terüljenek szét a cimpák, fehéredjen az orrom vége, csapódjon
le lelkem a kora reggeli nyárban amúgy hűvös ablaküvegre. Lehunyom a szemem és elindulok az ajtó felé -
nicsak nincs bezárva, kilépek a zöld olajlábazatos folyosóra, friss fertőtlenítőszag terjeng, befognám az
orrom, de ottmaradt, szétnyomva az ablaküvegen. Elindulok a főbejárat felé, amit máskor meg sem közelíthetek
egyedül - nyitva áll. Kilépek...
Nyáreleje, a szúnyogfiak harmadik nemzedéke tolakszik csupasz bőröm illatára, érzik a jó vért,
mely ereimben, lassan ugyan, de csergedez. Éjszaka, mikor a többiek azt álmodják, hogy szép álmuk van,
a csendben meghallhatod. Üvöltenek az ereid. A vér hangja.
A téren vagyok, vastag bundájú fehér cicák közt gázolok. Orrom, szám, fülem ragacsos fehérséggel van tele.
Az ablak előtt megállok. Szétterült orrcimpa, fehér orrvég. Nevetnem kell.
Nyáreleje, vedlik a csuti...
A lóca, amelyen alszom pontosan hetvenöt centiméterre fekszik attól a helytől, ahol a kutyám aludni szokott.
A köztünk lévő 35 cm-es fal nem akadályozza meg az álmainkat, hogy éjszakánként összekeveredjenek. A különös
dologra nagyjából hat évvel ezelőtt fogyeltem fel, mikor az álmaim barnásfeketévé, szőrössé, gubbancossá és
izzadékonnyá váltak, holott annak előtte szinte kizárólag pöttyös álmaim voltak. Régebben dalmát eb szendergett a
fal túlsó oldalán...
Most is a lócán fekszem és elérkezettnek látom a pillanatot, hogy elinduljak. Először nehezen válok meg tagjaimtól,
aztán lassan emelkedni kezdek, majd oldalirányba fordulok, a fal nem jelent különösebb akadályt és íme, ott
vagyok a túloldalon, alattam fekszik a barnásfekete szőrösség. Tudom a kutyák nem izzadnak, csak szenvednek
(hat év alatt volt időm megtapasztalni), én azonban rögtön izzadni kezdek a tarkóm tájékán, különös bizsergés
indul el tagjaimban, főként a felkaromban, kezdem átélni a négylábú lét összes rémségét, fejem fáj,
fülem zúg, aztán zuhanok...
Egy másik fekete szőrösséget látok, különös illatot érzek, ismeretlen ösztönök kerítenek hatalmukba, félek, de
rohanok a feketeség felé. Kissé furcsa érzés, hogy lompos fekete farokban nyúlik meg a gerincoszlopom, amit állandóan
ide-oda kell ingatnom. Nevetségesnek érzem magam, főleg azért mert az emberek, akiket a háznál tartok kaján vigyorral
figyelik ténykedésemet. Már nem tudok rájuk figyelni, teljesen leköt a közeledő jószagú feketeség. Lassan
körvonalazódik egy magasan a fej fölé nyújtott lompos farok, amely barátságos kilengésekkel jelzi a bizalmat.
Hatalmas lompos fej, ösztöneim azt súgják, hogy az én rövid nyakamat is hasonló fenséges fő koronázza. Ahogy
testközelbe érek hátsó lábaimon ősi parancs uralkodik el. Ugranom kell, ami tudom eléggé nehézkes lesz a számomra.
Megpróbálom az ugrást jobbról, - lehullok, megpróbálom balról, - lehullok, elölről is megpróbálom, - harap.
Van még egy homályos sejtésem, hogy talán a hátsó ugrással is kellene próbálkoznom, de már elveszítettem a fonalat,
már nem értem mi kényszerített az előbb. Rohanunk önfeledten. Ő megjelöli az udvar minden szegletét, nekem erre
szükségem nincs, mivel már mindenütt ott szaglik a jelem kitörölhetetlenül. Megtalálja az edényemet, hangosan,
jóízűen falatozik. Nem értem magam, miért nem vagyok rá dühös. Kicsit távolabb lefekszem a fűre, nézem és
gyönyörködöm...
Aztán zuhanok. Át a falon, hangosan, szélsebesen. Már a lócámon fekszem. Tarkóm izzad. Istenem, a kutya, a fal
túloldalán vajon milyen álmokat látott az elmúlt hat évben...?
What's the buzz, tell me what's happening!
énekelte a kórus a Jézus Krisztus Szupersztár-ban. Egy lelkes 19 éves
angolszakos lefordította magyarra is: Mi ez a zaj, mondd, mi ez a történés!
Aztán több slágergyanús zsoltárt is átmagyarított. A legsikerültebbeket
akkortájt utcaszerte énekelték a kócos magyar hippinövendékek. Brown girl in
the ring, Barna kislány a ringben, She was a steppenwolf, Ő egy prérifarkas
volt. A sikereken felbuzdulva megpróbálta és működött a dolog visszafelé is.
Talán az öregebbje még emlékszik rá, mikor a Bilboard listájára felkerült a
Kamin máj bodridag, ték jór vigvamtrilegsz című magyar műdal. Nos ez is az ő
töltőtollából csordogált ki egy éjszaka, mikor a kupakot nem jól helyezte vissza
szerszámjára...
Igazából azonban arról szeretnék írni, hogy mi történt a
múltkor hajnalban.
Hatalmas robajjal kelt fel a nap. Mi ez a zaj, mondd, mi
ez a történés!?? Zarathustra hallhatott hasonlót, mikor tíz év után előbújt az
erdőből, minekuttána megúnta a remetelétet.
Kinézek az ablakomon.
Gondolhattam volna. Éppen az első magyar úrhajó készülődik fellövésre,
fedélzetén elszántan integető magyar emberekkel. Visszaintek, hiszen örülök
népünk sikerének, aztán ők visszaintenek, majd én visszaintek, mire ők újfent
visszaintenek. Még két pattern lezajlott az eseménysorból, közben átgondoltam, hogy
illő-e nekem berekeszteni az integetést, aztán döntöttem és többé nem
integettem, mondván, nehogy már miattam kelljen elhalasztani a történelmi
pillanatot.
Hagyom őket, foglalkozzanak csak az előkészületekkel, én pedig
szemrevételezem a terepet.
Szép, hengeralakú űrhajó, szellős kabinnal, a
munkavédelmi főfelügyelőség által bevizsgált korláttal, lelkes űrhajósokkal,
egyenlőre szkaffander nélkül. Azok is el fognak készülni, mire űrvándoraink
vésszatérnek messzi útjukról ide az ablakom alá.
Villanypózna,
melyről Álmos vezér utódai kölcsönvették a derótot. Tanakodom még egy ideig az
energiaellátás mikéntjéről, aztán rájövök, hogy az űrhajót ölelő bozótos nyújt
elegendő alternatív energiát az odaútra. Lelkem megnyugszik.
Aztán hatalmas
robaj, füstfelhő, az űrhajó emelkedni kezd. Odafenn barna kislány integet a
ringben. Visszaintek. Mellemet büszkeség és kimondhatatlanság dagasztja, halkan
dúdolni kezdek: Ő egy prérifarkas volt...
Irina 1939 július 22-én látta meg a napvilágot az Észak dalmáciai Sveti Filip I Jakov nevű halászfaluban,
a tengerparttól 20 méterre egy kőházban, melynek apálykor nyolc, dagálykor öt lépcsőfoka egyenesen a sós
vízbe vezetett.
A lépcsőről először 1939 július 23-án lógatták a tengervízbe. Kezdetben kétségbeesetten kapálózott,
kisvártatva azonban az ősvíz ösztöne felülkerekedett félelmén, végtagjai öntudatlanul az evolúció mélyéről
örökölt mozdulatokra emlékeztek, tüdeje a végtagjaival összehangolt működésbe kezdett. Irina önfeledten úszott,
élvezte a tengert.
Az elkövetkezendő 18 évben minden áldott nap, télen úgy, mint nyáron, megfürdött a tengerben.
1957 július 28-án öltötte magára először a fekete vászonruhát, kötényt, fejkötőt, ami aztán az
elkövetkezendő életében állandó viselete lett. Bőre az üde fűszeres illatról enyhén sajtszagúvá vált,
ami a kor előrehaladtával egyre mélyült, az egymást követő fekete ruhákba kimoshatatlanul beivódott.
Egy másik kőházba költözött, 25 méterre a tengerparttól, melynek apálykor tizenkettő, dagálykor kilenc
lépcsőfoka egyenesen a tengerre vezetett. Párja, egy mogorva halász havonta, kéthavonta tért meg a tengerről,
tízenkét éven át Irina nyolc gyermekkel ajándékozta meg. A gyermekek születésük utáni napon
ismerték meg a tengert.
Születés, halál, keresztelő, esküvő, temetés, háború, munka. Irina évei ezek jegyében teltek.
Ma hatalmas panzió áll a kőház helyén. Irina őrzi a házat, vendégeket riogat, fügét árul a strandon,
sűrű sajtparfűmöt ereget maga után és elmélkedik.
Irina testét 1939 július 23-án ölelte körül először a tenger, legutóbb 1957 július 27-én...
folytatása
következik....
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
