A csillagos égen ragyog a Hold,

S felpillantva eszembe jut, mi régen volt.

Eszembe jut a délután, mikor zokogott felettünk az ég,

S az a néhány óra, mikor nevetett ránk a napsütés.

…felébredek emlékeimből, s ismét felfelé nézek,

A Hold még mindig ragyog, s remélem, hogy te is Őt nézed.

Remélem egyszer felnézel a fekete égre,

S majd akkor rájössz végre:

Szeretsz még, úgy, mint ahogy azelőtt,

Menjek vissza Hozzád, különben minden álmod összedől.

Édes jó Istenem, mennyire örülnék én ennek!

De… mégis… meddig tartana ekkor szerelmed?

Egy hét múlva lehet rájönnél, hogy mégsem én vagyok az, kit szeretsz,

S akkor kiderülne, hogy csupán egy újabb fellángolás voltam Neked?

Szeretlek, amióta csak ismerlek,

Mégis hányszor kiáltották rám ezért: eretnek!

Szerettelek akkor is, mikor szavaid bántóak voltak,

S szeretlek most is, mikor még hangodra sem méltatsz.

Örülnék én nagyon, ha szerelmed volnék újra,

Viszont félek, hogy szívemben Miattad a rózsa hamar megfakulna.

De… nem is megfakul! Elszárad… összeroppan… szétszakad

Visszabújik szívem melegágyába, mintha ott Ő volna rab.

Bár nem fogoly… vagy inkább nem egyetlen:

Társa lesz halálomig, e reménytelen szerelmem.