Írok Neked egy verset, hiszen eddig még úgyse tettem,
Nem jelent ez semmit, csak, hogy érts engem…
Sajnálom, hogy így alakult a mi „féltett” kapcsolatunk,
De nincs bennem annyi érték, hogy folytathassuk.
Nem tudom megadni mindazt, mi Neked kijárna,
Hisz’ nem én vagyok az emberiség koronája…
Egy önző ember, igen, ez a cím, mi engem illet.
Az akartam én lenni, ki Téged mindig, mindenhol megért,
Ki nem csinál mást, csak jószívűen félt.
„Társad a bajban,
Rosszban és jóban,
Magányodban, mélypontokban,
Napfényben, sárban,
Örömben, gyászban,
Szép napokban, vesztes harcban.”
Igen, ez akartam lenni én, de csak magamra gondoltam,
S nem arra, mi Neked jó lehetett volna.
Én voltam az, ki mindig a negatívat mondta,
De nem akartam, hogy fájjon, mikor kiderül: az élet csalfa…
Nem tudom, mit érzek, mielőtt még elkönyvelnél bármit,
Ezt csak az idő döntheti el, ha még képes leszek kivárni.
Most búcsúzom, hosszú, hosszú időkre,
Remélem, felcsillan még egyszer az életemnek reménye,
Hogy élni tudjak még én is boldogan, de ha nem megy,
Hát, így jártam…
Remélem, találsz még egy IGAZI barátot,
Aki nem csak segítségért kiáltott…
„Tudom nem könnyű igaznak lenni, ha a világ hamis,
De el ne feledd: Ha támasz vagy, támaszra lelsz magad is!”
Megjegyzés: Az első idézet az Ossian zenekar Társ a bajban c. szám refrénje, a második pedig Balogh Eszter Feladni nem szabad c. versének utolsó két sora.
A Véleményed a mondd el: ITT!
Vissza
AJÁNLOM AZ OLDALT
