1898-ban jelent meg egy Morgan Robertson nevű nagyon szegény író regénye arról az atlanti óriásgőzösről, amely olyan hatalmas, hogy akkorát még nem is építettek a világon. Robertson előkelő, gazdag, vidám utasokkal népesítette be képzelet szülte hajóját, amely aztán egy fagyos áprilisi éjszakán jéghegybe ütközik és elpusztul. Ez valamiképpen mindennek a hiábavalóságát példázza, s az író "Hiábavalóság" címmel publikálta regényét M. F. Mansfield kiadásában.
Tizennégy évvel később a White Star Line brit hajózási vállalat gőzöst épített, amely rendkívüli módon hasonlított a Robertson regényében szereplő hajóra. Az új óceánjáró vízkiszorítása 66 000 tonna volt, Robertsoné 70 000 tonna. A valóságos hajó hossza 882,5 láb, a regénybelié 800 láb. Mindkettő 3000 ember befogadására alkalmas, de egyiken sem volt több, mint az utaslétszám kis töredéke részére elegendő mentőcsónak. Ám úgy tűnt, ez nem számít, hiszen mindkét hajót "elsüllyeszthetetlennek" mondották.
A valóságos hajó 1912. április 10-én futott ki első útjára Southamptonból New York felé. Fedélzetén őrizték Omar Khajjam "Rubáját"-jának egy felbecsülhetetlen értékű példányát, az utasok életét pedig a biztosító együttvéve 250 millió dollárra becsülte. A hajó átkelés közben egy fagyos áprilisi éjszakán jéghegybe ütközött és elsüllyedt. Robertson hajójának neve Titan, az "igazit" Titanicnak keresztelték. Könyvünk az igazi hajó utolsó éjszakáját beszéli el.