Szeptember 22.

Mondhatnánk úgyis, hogy valósággal sokkoltam magam a felismeréssel! Percekig csak bámultam magam elé, miután eltettelek téged, kicsi naplóm. Lehet, hogy ez miatt, lehet, hogy a Harryvel töltött tegnap este miatt, de olyan furcsát álmodtam!
A Roxfort folyosóin sétáltam, egy gyönyörű mélybordó ruhában. A hátánál a derekamig ki volt vágva, nyakba akasztós volt, csillogó szegéllyel és egy térdig érő sliccel, mindkét oldalamon. Eléggé kirívó ruha volt. Kellemesen hűvösek voltak a folyosók, a fáklyák miatt sejtelmes félhomály. Tudtam, hogy merre kell, menjek. Egyszer csak egy eddig még a Roxfortban nem látott folyosóra tévedtem. Egy hatalmas ajtó előtt álltam. Kinyitottam és egy gyönyörű bálteremben találtam magam. Mindenhol táncoló emberek, vidám zene, csodálatos fények. Egyszer csak elém állt egy fiú, fekete nadrágban és a nadrágjába tűrt fehér ingben. A haja hollófekete volt, a szemét hirtelen nem tudtam kivenni, mivel egy fekete álarc volt rajta. A kezét nyújtotta felém én, pedig gondolkodás nélkül elfogadtam. Tánc közben ismerős illatot éreztem. Belenéztem az „idegen” szemébe és valószínűleg meglepett képet vághattam, mert a táncpartnerem elmosolyodott és megcsókolt. A csók után úgy éreztem, hogy zuhanok, még hallottam a zenét, egy hihetetlenül fülbemászó dallam volt. Felismertem az idegent. Harryvel táncoltam. Olyan valós volt az egész!

A klubhelyiségben találkoztam Harryvel és Ronnal, akit valahogy ki lehetett hámozni Parvati szájából! Komolyan, már arra gondoltam, hogy összeragadtak! Vagy ha nem is, Ronból biztos nagyszerű fogorvos lenne! Be is ajánlom majd a szüleimnél.
A reggeli viszonylag nyugodtan telt, azon kívül, hogy Harryt nyugtatgattam egész végig, hogy: „Sirius biztos megmagyarázza majd ezt a dolgot közte és Piton közt!”
Hát fogjuk rá, hogy sikerült. Az már haladásnak számít, hogy 4-szer beletalált a szájába, a remegő kezével és le is tudta nyelni! Mármint nem a kezét, hanem a kaját.
Reggeli után Harry, Ron és én elsétáltunk Siriushoz. Most részletes tudósításunk következik:
Bekopogtunk és Sirius ajtót nyitott. Mázli, hogy egyedül volt, mert Pitonnal együtt csak még nehezebben ment volna.
- Szia Sirius! – Köszöntünk kórusban.
- Sziasztok! Mi járatban errefelé? Ne aggódjatok, hétfőn nem íratok veletek dolgozatot!
- Nem… erről lenne szó… - Hebegtem én, mivel láttam, hogy Harry nem nagyon tud megszólalni, Ron pedig nem tudná valami szépen kifejezni magát.
- Hanem miről?
- Jaj, Sirius! Ez így olyan nehéz. Nem is tudom, hol kezdjem! – Fakadtam ki.
- Nyugalom! Nem kell félni! – Vigyorgott mit sem sejtve. – Na, halljam mi a baj? Elő a farbával!
- MONDJUK AZ, HOGY ELÁRULTAD APÁMAT! – Ugrott fel Harry ordítva. Jaj, pont ettől féltem. Én is felugrottam és próbáltam megnyugtatni Harryt, aki végülis leült, de még mindig dühös tekintettel meredt, a meglepett arcú Siriusra.
- Nem értem, hogy miről beszéltek.
- Sirius! Piton nagyon furcsán viselkedett az egyik bájitaltanon, sőt most már állandóan. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, ezért egyik este lesétáltunk a pincébe, Piton szobájához. Egy Telefüllel kihallgattunk titeket. – Ez már én voltam. Siriuson látszott, hogy kezdi érteni a dolgokat.
- Bocsáss meg Harry. Nem tudtam, hogy úgy gondolod, ha kibékülök Perselussal, akkor megsértem James emlékét.
(Na, itt álljunk, csak megy egy szóra! „kibékülök”?) Sirius folytatta.
- Hidd el, hogy ilyet szándékosan sosem tennék. De te nem sokat tudsz a múltról Harry, hogy mi volt a mi időnkben, a Tekergők idejében. – Itt egy kis hatásszünetet tartott. Ekkor már Harry is megnyugodott és csak most vettem észre, hogy „nyugtatásképpen” megfogtam a kezét.
- Kezdetben nem négy, hanem öttagú volt a Tekergők csapata. Ágas, Holdsáp, Tapmancs, Féregfark és Éjmadár. Éjmadár Piton volt, gondolom, már rájöttetek. Még a vonaton ismerkedtünk, meg és nagyon jól összebarátkoztunk. Piton akkoriban még kedves volt és megértő. Tény, hogy a Mardekárba került, de ez akkor még nem volt nagy akadály. Eleinte együtt követtük el a csínyeket, együtt jártunk teliholdkor csatangolni. Szinte elválaszthatatlanok voltunk. Harmadik év vége felé kezdtünk elhidegülni egymástól. Perselus egyre többet foglalkozott Lucius Malfoyjal. Negyedik év elején, még a vonaton aztán végleg szertefoszlott a barátságunk. Perselus belépett a fülkénkbe és mi örömmel is fogadtuk, mivel együnk leveleire sem válaszolt. De a nyomában ott volt Malfoy és a bandája, a drága unokahúgomról nem is beszélve! Megtámadtak minket, de mi derekasan helytálltunk és kiátkoztuk őket a fülkénkből. A Tekergők Térképéből pedig kitöröltük Éjmadár nevét. Mint az mostanra kiderült Perselus Malfoyék bíztatására támadt ránk. A Mardekárosok telebeszélték a fejét, hogy mi csak kihasználjuk őt, ő pedig elhitte. Dumbledore kérésére elástuk a csatabárdot és kezdtük újra megismerni egymást. Higgyétek el, hogy Perselus jó ember! Hiszen ti is most mondtátok, hogy megváltozott!
Mi pedig csak hallgattunk és próbáltuk megemészteni a hallottakat. Piton, mint Tekergő? Ez az eddigi legabszurdabb feltételezéseimet is túlszárnyalja!
- Mért pont Éjmadár? – Bukott ki a kérdés Harryből. Sirius elvigyorodott.
- Mert denevérré tudott változni.
Erre mindannyiunkból kitört a nevetés. De Sirius arca hirtelen elkomorult az arca.
- Harry. Hidd el, hogy Perselus nagyon sajnálja, hogy annyi éven át piszkálta és szidta Jameset!
Harry komoran bólintott, mi pedig elköszöntünk.

A klubhelyiségbe érve Ron rögtön rátapadt Parvatira, mint egy pióca. Én pedig felmentem a hálókörletbe, hogy tanuljunk is egy kicsit.

Harry nem nagyon díjazta az ötletet, de hát, muszáj. Elég fárasztó volt ez az intenzív és tömény tanulás. Észre sem vettük és még az ebédet is áttanultuk! Aztán jöttek a gyakorlati házi feladatok. Az volt átváltoztatástanból a feladat, hogy változtassuk meg egy társunk külsejét. Először Harry próbálkozott meg a feladattal. A barna szemeimből zöldet csinált, pont olyat, mint az övé. A hajam méghoszabb lett és fekete. Odakészítettünk az asztalra egy tükröt, én pedig belenéztem.
- Úgy nézek ki, mint te, csak lányba! – Nevettem fel.
- Az lehet, de most inkább visszaváltoztatlak.
- Miért?
- A régi Hermione jobban tetszett.
Na ebbe szépen belepirulhattam! Harry pedig visszaváltoztatott. Most én következtem.
- Hm…
- Mi a baj? – Kérdezte érdeklődve Harry.
- Nem tudom, hogy milyen legyél.
- Én tudom! – Válaszolt vigyorogva. – Legyek olyan, mint, te, csak fiúba!
- Oké!
Erősen összpontosítottam. Harrynek kicsit hosszabb hajat varázsoltam, ami világosbarna lett. A szemei pedig éppen olyan színűek és formájúak, mint az enyém. A végeredmény hihetetlen volt. Eléggé ledöbbent arcot vághattam, mert Harry izgatottan felkapta a tükröt és belenézett.
- Mione, ez óriási lett!
- Kösz, Harry! De fekete hajjal és zöld szemmel, sokkal helyesebb voltál…
Én és az a nagy szám! Most aztán jól beégettem magam! Mért nem tudok csöndben maradni? MÉRT?!
Mázlim volt, mert Ron épp akkor galoppozott oda hozzánk. Ő is „enyhén” megdöbbent az új Harryn. Magyarán fogalmazva kitágult szemekkel és tátott bámult Harryre. Ezen jó hangosan elkezdtünk nevetni és visszaváltoztattam a „kísérleti nyuszit”.

A vacsoránál már észrevettük, hogy Piton Siriussal beszélget, aki néha mosolyogva felénk tekint. Piton arca először rémült volt, aztán megdöbbent végül pedig mosolygott. Olyan furcsa volt így látni őket! Éreztem, hogy Harry keze ökölbe szorul. Még mindig nem tudott teljesen megbocsátani Pitonnak. Ezért megfogtam a kezét és rámosolyogtam, megint „csak” megnyugtatásként. Ezzel a tettemmel be is tudtam gyűjteni Lavender ha-mégegyszer-hozzáérsz-meghalsz-kisanyám pillantását. De nagyon nem tudott érdekelni, főleg mivel ő már napok óta próbál bevágódni Harrynél, de ő mindig lekoptatta.

Vacsora után Harryvel és Ronnal még egyszer átbeszéltük ezt az Öt Tekergő ügyet és próbáltunk belenyugodni. Ron hamar elment aludni, így már megint csak kettesben maradtunk Harryvel. Egy ideig mindketten a tűzbe bámultunk, aztán én felálltam és egy puszival jóéjszakát kívántam neki. Most már csak egy enyhe pír jelent meg az arcán és nem vörösödött el teljesen. Nagyon mozgalmas volt a mai nap. Remélem, azért nem lesznek rémálmaim! Jóéjt!

Írj kritikát