: Testvéri Kötelékek

-Maia igazi valója egy fél angyal fél ördög. Gondolom, megmutatta, mikor elmondta, hogy valójában nem vagytok vérrokonok. Mivel úgy gondolja, olyan külsővel senki nem tudja szeretni, ezért egy szert szed, hogy úgy nézzen ki, ahogy te ismerted éveken keresztül… - mesélte a herceg.

Nem a külsője elviselhetetlen, hanem a modora… - jegyezte meg gondolatban Cedric.

-Valamit meg kell értened Cedric. Maia nem gyűlöl téged, semmi baja sincs veled… - szögezte le Phobos.

-Szép mese… - morogta a lord.

-Nem érted… Az a szer lassan tönkreteszi lelkileg, és egy kiállhatatlan hárpiává változik tőle. Ezen kívül a tökéletes külső hatalmas testi fájdalommal is jár… - magyarázta Phobos.

-Most már majdnem mindent értek! – jelentette ki Cedric. – Csak azt nem, hogy te honnan tudsz ezekről, hercegem, mikor én még csak nem is sejtettem?

A herceg megtorpant, és Cedric szemeibe nézett.

-Maia és én évek óta levelezünk. Ez alatt az idő alatt bizalmas barátjává váltam. Mindent elmesélt magáról, láttam a valódi alakját is. Azt hitte, majd undorodni fogok tőle, de mivel a sebeket az arcán nem találtam visszataszítónak, épp ellenkezőleg történt… - hangja egyre halkult, ahogy ezt mesélte. Sietve tovább indult.

-Ellenkezőleg? Ez azt jelenti, hogy… - Cedric nem fejezte be a mondatot, Phobos élesen rávillantotta zöld szemeit.

Cedric még bámulta a herceget, ahogy az átjáróhoz közeledtek.

Hogy Maia és Phobos? Mint egy pár? – gondolkozott. – Na ne! Ez lehetetlen! Maia senkit sem tűr meg maga mellett, Phobos meg képtelen a szeretetre. Bár… most már semmi sem lehetetlen…

Hirtelen kuncogni kezdett magában a herceg szerencsétlen választásán. Phobos dühösen visszanézett rá, majd duzzogva masírozott tovább. Cedric ezen csak jobban nevetett.

Beléptek az átjáróba, aztán Cedric kérdően nézett Phobos-ra, hogy mit tegyen.

-Adj türelmet ehhez a lassú eszű szerencsétlenhez… - motyogta a herceg szemforgatva. – Használd a testvéri köteléketeket, Cedric!

-De hát nem is a testvérem! – jelentette ki a lord.

Phobos égető tekintettel meredt rá.

-Eddig annak érezted. Most is az…

Cedric bólintott, aztán hallgatta a csendet, úgy kereste az aranyszemű varázslónőt.

-Arra! – mutatott balra, egy nagy óratoronyra. – Elbújt, és zokog…

-Mi értelme a könnynek, ha nincs kiért sírni… - suttogta Phobos. – Mindig ezt mondtad. Kit siratsz, kétarcú szűz?

Cedric furcsán bámult Phobos-ra. És ha Maia megátkozta őt? Ha csak a hatalom kellett neki? Mi más miatt beszélt volna így a kiállhatatlan, makrancos, hárpia nővéréről, mint egy varázs miatt?

A herceg felemelkedett, és a toronyhoz repült. Cedric várt; nem akart beleavatkozni, az ő dolguk, hogy egy pár lesznek –e vagy sem. Nem volt kedve végignézni, hogyan lesz egy erős férfiból kocsonya.

Jobban belegondolva… - elmélkedett. – Maia nem is nézne ki olyan szörnyen hercegnéként. Főleg Phobos oldalán. A herceg sógora lennék… nekem se jönne rosszul.

Kis idő múlva Phobos ismét megjelent, karjaiban az ájult Maiával. Eltűntek hátáról a szárnyak, arca ugyanolyan gyönyörű volt. A hercegről lerítt, hogy aggódik a nőért. Felpillantott Cedric szemeibe, majd halkan megszólalt.

-Most vette be a szemem láttára… kétséges, hogy túléli. Ha a hajnalt megéri, élni fog… de… nem sok az esély rá…

Visszamentek a kastélyba, Phobos maga vitte Maiát a szobájába. Lefektette az ágyra, aztán leült mellé. Cedric az ajtóban állt, és nézte őket. Úgy tűnt, nagyot tévedett, a herceg képes a szeretetre. Lassan kihátrált, és becsukta az ajtót.

Egészen émelyítő… - gondolta.

Cedric nem ment messze, leült az ajtó mellé, és éberen várt. Bár azt hitte, sosem lesz képes rá, kezdett aggódni a varázslónőért.

Ha Maia nem éli túl… egyáltalán lehetséges ez egy ilyen makacs öszvérnél? Áh, a rossz szerencsém úgysem engedi, hogy békén hagyjon. Maia különben is sebezhetetlen, ő az én rettenthetetlen, hatalmas nővérem. – Gondolkodott, saját magát is meglepve vele. Aztán elmosolyodott rajta. – A nővérem… bár nem egy családban születtünk, akkor is úgy érzem, hogy az. Épp ezért… túléli…