 : Testvéri Kötelékek |
Testvéri Kötelékek
Kelly T Spanner 2006.08.03. 17:10
 5. Fejezet – Sasként szárnyalva
Visszasétált a szobájába, és az oda vezető úton megint elsétált Maia szobája előtt. Az ajtó megint nyitva maradt résnyire, Cedric pedig engedett az állati ösztönnek: kíváncsian belesett.
Amit látott, az megbénította.
Maia egy általa addig még sosem hallott nyelven énekelt, és közben lebegett a szoba közepén. Arany szemeiben a pupilla lassan átváltozott egy apró csíkká, aztán a nő egész testére fekete szőrzet nőtt, ahogy átalakult egy hatalmas fekete párduccá.
Üvöltött egy hatalmasat, Cedric lelke is beleremegett.
Talán a kivégzésemre gyakorol… - gondolkodott el.
Maia szép lassan visszaváltozott, aztán kimerülten lihegve az asztalához botorkált. Tapogatott rajta, közben meg-megrázta fejét, barna haja csak úgy lobogott. Mikor megtalálta a kristályfiolát, kivette belőle a dugót és reszkető kézzel az ajkához emelte és ivott belőle egy kortyot.
Cedric összevonta szemöldökét. Maia egész teste úgy rázkódott, mintha valami belülről rázná.
Milyen furcsa… talán berúgott attól a valamitől? – csodálkozott.
A nő leült az ágyára, és mélyen szuszogva lehunyta arany szemeit. Pillái reszkettek, ahogy fejét hátra hajtva sóhajtott egyet. Két karjával ölelte saját magát, miközben reszketett.
Cedric még sosem látta olyannak a nővérét. Egyszerűen nem értette mi volt a baja.
Talán valami függőség okozza… azt hallottam, van ilyen remegős, szédülős mellékhatásuk… - morfondírozott.
Maia felállt, és szédelegve az ajtóig sétált. Kitárta, látszott, hogy az ajtólappal támasztja meg magát.
-Valamit kértem, Ricky… - nyögte erőtlenül. – Menj már…
-Maia… valami baj van? – kérdezte Cedric kíváncsian.
-Mondtam, menj. Akkor aggódj, ha csupa vér vagyok, és nem lélegzem… - tette még hozzá a nő, aztán becsukta az ajtót.
Cedric még hallotta, ahogy nekiveti hátát az ajtónak, és lecsúszik a földre. Az apró, fájdalmas szipogások és nyöszörgések is megütötték a fülét, de tiszteletben tartotta Maia kívánságát, így magára hagyta őt.
Nem is aggódom! – gondolta dacosan. Igen ügyesen hazudott saját magának is.
A szobájába ment, és bezárkózott. Elővette naplóját és folytatta az írást.
Maiával valami baj van. Nem tudom, mi az, vagy hogy miért van, de érzem, hogy nincs minden rendben körülötte. Amolyan testvéri kötelék dolog. Nem akarja, hogy tudjak róla, ez is biztos. Csak tudnám mért. Maia, te makacs nőszemély, néha jól jön egy kis testvéri segítség!
Azt még mindig nem értem, Phobos mért volt velem olyan dühös. Valami rosszat mondtam talán? Hiszen ő sem szereti a húgát! Persze, erre azt mondaná: az máááááás. Hogyne. Miben?
Mindenki megőrül ebben a kastélyban?! Komolyan, kezdem úgy érezni, hogy hamarosan búcsút int nekem is a józan eszem.
Ha Maia átlagos, meridiáni hajadon lenne, már rég kikiáltották volna vénlánynak. Huszonnyolc éves, és még mindig elhajtja maga mellől azt a szerencsétlen bolondot, aki annyira kétségbeesett, hogy már őt is elfogadná feleségnek.
Nyolc év van köztünk. Jó sokat vártak velem a szüleink. Talán féltek, hogy én is olyan leszek, mint Maia. Szerencsére nem lettem olyan elviselhetetlen.
Maia, te tényleg mindenhol képes vagy bolondokházát alapítani! Gratulálok!
Eltette a tollat és a könyvet, aztán leült az ágyára. Még rengeteg ideje volt éjfélig, úgy döntött lepihen, és végre egyszer kialussza magát.
Ezt a kellemesen naiv gondolatát egy éles, szívet szaggató, fájdalmas női sikoly döntötte romba. Maia.
Cedric felpattant, és kirohant, majd a varázslónő szobáját vette célba. Nővére a folyosón botorkált éppen, az egyik ablakot vette útba. Amint elérte, egy laza csuklómozdulattal apró szilánkokra törte, aztán felmászott rá.
Cedric megdermedt egy helyben a sokktól. Maia szédelegve egyensúlyozott a vékonyka ablakpárkányon, s közben ugyanazon a különös nyelven énekelt valamit.
Most már biztosan részeg! Nagyon is! – gondolkodott. – Szédül, énekel, és ráadásul vakmerő. Remélem, halhatatlannak is hiszi magát.
A lord – feleszmélve a gondolataiból – az ablakhoz rohant.
Maia kiugrott.
Amint Cedric kinézett, látta, ahogy nővére a föld felé zuhan. Már kezdett volna örülni, amikor egy hatalmas sassá változott át, és elrepült.
Állt még az ablakban egy darabig, és csalódottan nézte a madarat, míg az el nem tűnt a horizonton.
-A fenébe – motyogta.
-Hová ment? – kérdezte aztán magát. Meglepő módon, nem kapott választ.
A lord megfordult, és elindult. Nem tudta, jelentse –e Phobos-nak a dolgot. Végül úgy döntött, megvárja, hátha visszajön éjfélre. Ha nem, akkor majd szól Phobosnak. De az is biztos, hogy ő bolond lesz keresni…
Folyt. Köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
