| 1. rész: Zelgadis eltűnik
Napfényes reggelre ébredt a táj. Nyugodt volt a levegő. Bárányfelhők úsztak az égen lassan, mint akiknek semmi dolguk nincs. Hegyek csúcsain hóréteg pihent. A völgyben pedig egy hatalmas erdő feküst. Fái némán, mozdulatlanul álltak. Még szellő sem lobogtatta meg őket. Nem lehetett hallani senkit és semmit... Egy darabig. A csöndes erdőt zajok rázták fel:
-Hapci! Hapci! – hallatszódott.
Nem más járt az erdőben, mint Lina és csapata: Gaurry, Zelgadis és Amélia. Épp Seyruun-ba tartottak. A tüsszögések Linától hangzódtak el. Szegényke szörnyen megfázott a legutóbbi harc alatt, mikor egyik ellenfele a jéghideg vízbe juttatta. Csúnyán köhögött, és gyakran fújta az orrát.
-Na, Lina – csóválta fejét Gaurry – Mától Verselő Lina helyett Prüszkölő Lina lesz a neved.
-Hagyj már békén! – szólt vissza mérgesen Lina – Ha nem fejezed be, kapsz egy sárkány igát a fejedre!
Gaurry távolabbra ment és félelmében szinte összekuporodott. Jól látta, hogy Lina bizony nagyon mérges rá. A lány arcának színe a dühtől a – sok fújástól vörös – orrához lett hasonló. Még a haja is szinte világosabb vörös volt ahhoz képest. J Szemei villámokat szórtak a fiúra.
-Hagyjátok abba ezt az értelmetlen veszekedést! – próbálta leállítani őket Amélia.
Annyi eredményt elért vele, hogy nem került sor (nagy szerencséjükre) a sárkányigára. Mivel lehet, hogy így betegen nem úgy sült volna el, ahogy annak el kell sülnie) De Lina és Gaurry továbbra sem álltak szóba egymással.
Már párpercnyi út után banditák támadtak rájuk. Lina szokásához híven egyből támadásba lendült.
-Delej gömb... Ha-... hapci!
Na csak ez kellet! A tüsszentés miatt a delej gömb nem csak a banditákat, hanem a többieket is megcélozta. Szegények ropogósra sülve és mérgesen néztek Linára.
-Míg nem gyógyulsz meg, addig ne használd az erődet!!! – ordították rá – Megértetted?!
-I-... igen – válaszolta kissé megszeppenve – Rendben van.
Az úton állandóan belebotlottak pár banditába. Lina legtöbbször nem tudta türtőztetni magát, és ő is belekapcsolódott a harcba. Ilyenkor a banditák nagyrészéből “sült csirke” lett. Ám... sajnos a csapattársaiból is azt csinált. Ilyenkor aztán volt nagy veszekedés.
De sajnos nem ezek az útonállók volta csak. Már félúton voltak Seyruun felé, mikor egy hatalmas (és feltehetőleg erős) szörny bukkant fel. Lina már támadott volna, de a többiek lefogták.
-Majd mi végzünk vele – mondták neki mindhárman egyszerre.
Lina duzzogva hátrébb vonul. Gaurry a fénykardjával ostromolta a szörnyet, de ez cseppet sem hatott rá. A fiú értetlen volt. Ő itt már nem tudott mit tenni. Zelgadis és Amélia szájából varázslatok tömtelege hangzott el, és hozzá kezükből mindenféle fények törtek ki egyenesen a szörny felé.
-Égi penge, bum-bum golyó, tüzes nyilak... – hallatszott a sok varázslat.
De ez a szörnynek meg se kottyant. Most ő támadt. Egy hatalmas tűzgolyót lőtt ki a szájából, ami leterítette mindhármójukat. (Mivel Lina hátrébb volt, őt nem érte a támadás.)
Lina nem bírta nézni, amit a szörny tesz a barátaival.
-Megfázás ide vagy oda, én szembeszállok vele – határozta el – Túlvilági erők, karmazsin vérfolyam, régmúlt idők homályából ismét felbukkansz... Hapci... Mágikus erőm és varázslatom árán megtisztul a lélek, és elpusztul az ármány... Hapci... A végtelen időben megidézlek téged ott, hogy kopogtat a halál, és véget ér az élet...
Közben Zelgadis észrevette, hogy a lány mire készül. Közelebb ment hozzá.
-Lina! Ne csináld!
De az nem hallgatott rá, csak mondta tovább:
-Kérlek, most segíts nekem, hogy ellenségem semmivé legyen! Nem riadok vissza, hogy gonosz ellenség megússza... Hapci... A rám ruházott hatalom add, hogy gonoszt pusztítson! SÁRKÁNYIGA!!!
Hatalmas fényáradat indult meg a szörny felé, amitől az a földdel vált eggyé. Semmivé foszlott szét. A csapat örült, hogy nem történt kár. De túl hamar kezdtek örülni. Lináéktól nem messze fény tört elő, és valamilyen kapu nyílt ki ott. Sajnos Zelgadis túl közel volt hozzá: a kapu beszippantotta. Még mielőtt a többiek bármit is tudtak volna csinálni, a kapu bezáródott.
-Mi történt – kérdezte Gaurry.
-Valamiféle kapu nyílt ki és az szippantotta be.
-És hogy jött létre?
-A sárkányigával hoztam létre.
-Akkor a sárkányiga nem is támadás, hanem dimenzió létrehozására szolgál?
-Dehogy is, te szőkeagyú!!! Mivel beteg vagyok, ezért a varázsige mondása alatt sokat tüsszögtem, és így módosult a hatása.
Amélia aggódóan nézett arra a helyre, ahol Zelgadis eltűnt.
-És most hol lehet? – kérdezte.
-Nem tudom – válaszolta Lina – De remélem, jól van!
--------------------------------------------------------------------------------
2. rész: Egy barát viszontlátása
Zelgadis órákig eszméletlenül feküdt egy tisztáson. Mikor felébredt, ijedten körülnézett.
-Hol vagyok? – kérdezte, de nem volt senki, aki választ adhatott volna rá.
Eszébe jutott, hogy mi történt.
-Valamilyen átjáró beszippantott, miután Lina elpusztította a szörnyet. Az ő műve volna a kapu? Valószínű. Megmondtuk neki, hogy ne használja az erejét! De már megint az a fránya makacssága és a harci kedve! Ha megtalálom, bajban lesz! ... Csak először azt kéne tudnom, hogy hol vagyok.
A táj számára túlságosan nyugodt volt. Nem tudta, mire számítson. Arra rájött, hogy messzi lehet a barátaitól, mert bárhogy kiabált utánuk, válasz nem jött. Így hát felhúzta fejére a csuklyáját, és elindult az egyik irányba.
Beesteledett, de se várost, se falvat, se egy árva lelket nem látott. Mikor a nap sugarai teljesen eltűntek, egy járt útra bukkant. Azon indult tovább.
-Az út viszonylag nagy és széles. Ez forgalmas lehet – tanakodott – Csak találkozok valakivel!
Jól is gondolta. Párpercnyi járás után egy csapatot pillantott meg. Az elől jövők lovas- és gyalogos katonák voltak. Mögöttük kétlovas hintó jött, pompásan feldíszítve. Ez előkelő, esetleg királyi rangra hivatkozott. A hintó mellett és mögött is katonák mentek. Ez a díszes menet is észrevette a velük szembejövő Zelgadis-t. Megálltak.
-Ki vagy te? – kérdezte az egyik katona – Tán nem a királynénkat jöttél megölni?
-Nem. Csak egy eltévedt vándor vagyok. Mondják, hova tartanak?
-Nincs hozzá közöd! Mond a neved!
-Zelgadis Greywords.
A hintóból erre egy lágy, női hang szólalt meg:
-Zelgadis Greywords?
Zelgadisnak ismerős volt a hang, de nem tudta, honnan. Nyílt a hintó ajtaja, és egy fiatal hölgy lépett ki rajta. Rövid fekete haja volt, melyen megcsillantak a hold szelíd sugarai. A lányon egy hosszú fehér ruha volt, kezén fehér kesztyű, nyakában egy égköves nyaklánc. A nő ránézett a jövevényre.
-Örülök, hogy újra találkoztunk, Zelgadis barátom! – köszöntötte.
Az értetlenül nézett. Ismerős volt neki a lány, de nem tudta, honnan. A lány fojtatta.
-Tudom, nem érted azt az egészet. De én már vártam ezt a napot. Tudtam, hogy ma találkozni fogunk.
-De honnan?
-Tényleg nem ismersz fel? – nevetett – Ennyire megváltoztatott engem az idő? A kapu, ami beszippantott...
-Honnan tudsz a kapuról?
-Most próbálom elmagyarázni. Kérlek, ne szólj közbe... Nos! A kapu, ami beszippantott, előre vitt téged az időben pár évet.
-Mennyit?
-Nem sokat. Csak hét évet. Ezért furcsállom, hogy nem ismersz fel – megint nevetett – Én vagyok az, Amélia.
Zelgadis szemei tágra nyíltak. Nem gondolta volna, hogy az a finom úrihölgy itt előtte, az Amélia.
-Látom, meglepődtél. Gyere!
Beinvitálta a hintóba. Mindketten beszálltak. A királyi menet pedig haladt tovább. Zelgadis levette a fejéről a csuklyát. Amélia ismét megszólalt.
-Már el is felejtettem, hogy abban az időben ilyen bőröd volt.
-Akkor hát majd sikerül visszaváltoznom?
-Majd igen.
-Mikor?
-Azt nem mondhatom meg.
-Kár... Amúgy hogyhogy ennyire megváltoztál? Sokkal...
-Finomabban viselkedem, nőiesen öltözködöm, és nem vagyok olyan gyerekes?
-Igen – Zel elpirult.
-Hát igen – mosolygott – Már jó pár éve én irányítom Seyruun-t, én vagyok most ott a királynő. És mint egy város vezetője, megkövetelték, hogy viselkedjek is úgy.
-És Lináék?... Meg én?
-A csapat már évek óta szétvált. Mindenki ment a maga útján... Körülbelül.
-Miért körülbelül?
-Mert – huncut vigyor lett az arcán – Lina és Gaurry összejött.
Na! Ezen Zelgadis jót nevetett. Mikor befejezte a nevetést, komoly lett az arca, és megszólalt.
-És én?
-Te visszakerülsz majd a saját korodba. Ott sosem beszéltél arról, hogy mi történt veled, míg a jövőben, vagyis az én időmben voltál.
-És aztán?
Látszott, hogy Amélia nem szívesen beszél róla. De csak elkezdte.
-Mikor visszakaptad a régi alakod, elsőként te távoztál a csapattól. Csak úgy, szó nélkül mentél el az egyik este, mikor aludtunk. Azóta egyikünk sem hallott rólad semmit. Ez főleg engem sújtott le. Ezért is döntöttem úgy, hogy megkereslek, hogy újra találkozhassak veled.
-Ez jól esik... De mi történhetett, hogy így elmentem?
-Nem tudjuk. Talán történt valami olyan a jövőben, ami erre késztett... Vagy talán az régi alakod visszaszerzése... vagy nem tudom.
Reggel lett, mire a hintó megérkezett Seyruun-ba. Mikor bementek a kapun, a város népe odasereglett üdvözölni a királynét. Kiszálltak a hintóból. Zelgadis csuklyáját mélyen a fejébe húzva vonult végig a tömegen Amélia mellett, egészen a palotáig. A katonák kint maradtak, az épületbe már csak ők ketten mentek be. Zelgadis körülnézett.
-És Philionel hol van?
-Élvezi a királymentes életét. Koptatja az út porát. Úgy döntött, bejárja az egész világot.
-Jó neki.
-Igen.
Amélia a “vendéget” az egyik vendégszobába vezette.
-Itt fogsz aludni – mondta neki – Szerintem most menj el fürödni. Jót fog tenni. Megtisztulsz testestül-lelkestül.
Így hát tovább mentek egy hatalmas helyiségbe, ahol egy óriási, hagyományos fürdőző volt. Amélia magára hagyta Zelgadis-t, hadd pihenjen. A fiú levette a ruháit, és belement a kövekkel kirakott medencébe. Becsukta a szemét és pihent. Jól érezte magát a meleg vízben. Végre nyugodtan lehetett és nem zavarta senki... egy darabig. Az ajtó nyitódásának zajára lett figyelmes. Kinyitotta a szemét. Amélia jött be, kezében valamit hozott.
-Meghoztam a törülközőt... – mondta, de szava elakadt Zelgadis látványától. Ezt a fiú is észrevette, így hát gyorsan elvette a lány kezéből a törülközőt, és magára terítette. Mindketten elpirultak.
-Kö-... köszönöm – nyögte ki nagynehezen Zel. Amélia gyorsan – teljesen vörös fejjel – kiment a fürdőből.
3. rész: Zelgadis és Amélia
Úgy látszik, a fürdői “incidens” nagyon megérintette őket, mivel nem nagyon szóltak aznap egymáshoz, csak ha nagyon muszáj volt. Akkor is vontatottan, pirongva.
Megvacsoráztak. Aztán elindultak lefeküdni. Amélia (már átöltözve hálóingbe, meghozta Zelgadis-nak a pizsamát.
- Nagyon jól áll neked ez a hálóing - mondta a fiú - Gyönyörű vagy benne.
- Köszönöm.
A lány átadta a pizsamát, s csak állt. Még az előbbi bók hatása alatt volt. Zelgadis levette a felsőjét, majd meglátta, hogy Amélia még mindig ott van, ezért abbahagyta a vetkőzést. A fiú mozdulatlanságától Amélia észheztért, majd kiment a szobából.
Lefeküdtek aludni ki-ki a maga szobájába. Az éjszaka eleje nyugodtan telt. Már majdnem éjfél volt, mikor Amélia mozgolódni kezdett az ágyában. Arcáról le lehetett olvasni, hogy valami nagyon rosszat álmodik. Pár perc után hirtelen felkelt. Arcát kezébe temetve sírni kezdett. Majd abbahagyta, és kimászott az ágyból. Egyenesen Zelgadis szobájába ment. Az ajtóban egy pillanatra megállt. Pár pillanatig csak nézte az alvó Zelt. Szelíden elmosolyodott. Majd erőt vett magán. Elindult az ágy felé, és bebújt a fiú mellé, a takaró alá. Arcát a fiú mellkasára tette. Erre Zelgadis felébred. Csodálkozva vette észre Améliát.
- Mi történt? - kérdezte lepődötten.
- Csak rosszat álmodtam. Az volt benne, hogy ellenünk fordultál, és meg kellett ölni téged, és... én öltelek meg... Sosem tudnálak bántani. Soha!
Szorosan magához ölelte a lányt. Az lassan abbahagyta a sírást és megnyugodott. Egymásra néztek. Zelgadis csak most látta, hogy a lányt mennyire megérintette az, hogy ő (pontosabban a jövőbeli alakja) elment, és nem látta többet. Tudta, hogy ez nagyon megérintette. Sosem gondolta volna, hogy valakinek ennyire hiányozni fog.
--------------------------------------------------------------------------------
--------------------------------------------------------------------------------
A most következő rész 12 éven aluliaknak nem ajánlom. Aki e kor alatt van, az ugorjon a legközelebbi vízszintes csíkhoz! Úgysem maradtok le semmiről. ("AZ"-on kívül ^^)
--------------------------------------------------------------------------------
--------------------------------------------------------------------------------
Amélia bámulta a fiú arcát. Már ismerte minden vonását, százféle mosolyát, a csillogó, éjkék szempárt, mely most a holdfénytől borostyánszín árnyalatba öltözött.
- Ha örökké velem maradhatna - gondolta Amélia -, és ha megérinthetném, megcsókolhatnám mozgékony, eleven száját!... De Jézus! Mire nem vágyok!
A férfinak feltűnt Amélia furcsa viselkedése. Ettől fellángolt benne valami. Zelgadis szeme falta a nő vonásait, nyaka ívét, szeme kékségét, szemébe hulló éjfekete haját.
Mikor észrevették saját érzéseiket, kihúzták magukat egymás szorításából. Kissé eltávolodtak. Amélia készült elmenni, de Zelgadis utána szólt:
- Ne menj el! - fohászkodott hozzá halkan.
A lány visszafordult és ismét bebújt az ágyba. Félve, reménykedve siklatta ujjait a férfi kézfejére. Elmosolyodtak. A leheletszerű érintés örömteli szorítássá szenvedélyesült. Összefonták ujjaikat, és halkan kiosontak a palotából. Egy kis tó felé vették útjukat.
A tó lágy csillogása megbabonázta őket. Fenn, a hold előtt néha-néha elsiklott lustán egy-egy felhő. A tó hátterében hatalmas hegyek voltak, csúcsuk hóval meghintve.
Bementek a tóba. Először csak addig, míg térdig nem ért a víz. Zelgadis levette magáról a pizsamát. Majd odafordult Améliához. Lágyan lehúzta a lány selymes válláról a hálóing pántját, majd szelíden lehúzta róla is a ruhát. A levetett ruhákat kidobták a partra, majd együtt beljebb úsztak szépen, lassan, örülve egymás jelenlétének. A férfi élvezte Amélia testét a lassú, lusta, boldog tempózást. Meg-megálltak, szembefordultak egymással, összefonták, egymásba kulcsolták ujjaikat, nem tudván eltelni mámorukkal. A férfi megcsókolta a lány száját, pilláit. Nyelvheggyel végigsimult a fülkagyló hideg peremén. Érintése kiváltotta, amit annyira szeret: a másik édes borzongását. Amélia Zelgadis dereka köré zárta lábait, ölét az ágyékához szorította.
Sosem éreztek még ehhez foghatót, s féltek, hogy többé nem érik be kevesebbel. Már nem harcoltak önmaguk ellen. Odaadták mindenüket, még azt is, aminek a létéről nem is tudtak. Gyengédek, találékonyak voltak. Nem szeretkeztek, hanem szerették egymást. Túlmentek minden határon.
Tágranyílt, derűs szemmel nézték, csodálták egymást, míg csak el nem merültek. A víz alatt folytatták az örömittas játékot. Kergetőztek, vágyakozón összesimultak, szétváltak, és újra egymáshoz simultak.
A felszínre jöttek levegőért. A lány tündöklő tekintettel nevetett. A gyönyörködő férfi megcsókolta fogait, mosolyát.
Zelgadis közelebb úszott, hogy a lány bőréhez érjen, megízlelje és beszívja illatát. Az álombelinél is megrázóbb, eget-földet összeborító élvezetbe száguldottak.
Amélia szíve ürességét megtöltötte a színtiszta szeretet.
Azon gondolkoztak, hogy hányféleképpen mondhatnák el egymásnak azt az érzést, ami minkettőjükből áradt: hogy "SZERETLEK". Elsuttogták szájból szájba, elrebegték a másik köldökének, elsóhajtották a fülükbe.
Átérezték apró, de mégsem csekély örömeiket. A lány nézte a bárki mással pótolhatatlant: a férfit, aki az élettel egy rangon szereti.
Zelgadis a nő fölé hajolt. A férfi haja felhagyott a fegyelmezettséggel, tincsekre bomlottak, és arcába áradt. Minden tincsen hízott vízcsepp szaladt végig. Amélia hátrahajtott fejjel nézte a férfit. Vízcseppek pottyantak homlokára, majd végigkúsztak arcán, vállán, némelyik elidőzött a szempilláin, orra hegyén: csiklandozták.
A férfi közelebb hajolt, két tenyere közé vette a lány arcát. Mutató ujjával letörölte a szempilláján imbolygó cseppeket.
Amélia lába az úszástól elgyengült kissé, és a férfi vállába kapaszkodott. Nézte szűkrésű, sötét szemét és a mindig kissé lebiggyedő, telt alsó ajkát. Nézte, aztán a fogai közé vette, és megízlelte. A férfi átkarolta a derekát, magához vonta és megcsókolta.
Amélia a nyelvével cirógatta a férfi ádámcsutkáját. Ujjai pedig testének minden egyes porcikáját felfedezték. Zelgadis keze is elcsavargott a lány testén.
Forrt, zúgott, áradt a vérük.
--------------------------------------------------------------------------------
4. rész: Visszatérés
Másnap a palotában sugdolózás kezdődött. Páran látták Zelgadist és Améliát az éjjel lemenni a tóhoz, és vissza. A másnap reggeli felhőtlen mosolygás is gyanút keltett bennük. Jó pár éve nem látták királynőjüket ilyen boldognak. Már szinte mindenki sejtette, mi is történt az este, de senki sem merte megkérdezni. Csak találgattak a hátuk mögött. (És milyen jól kitalálták, még ha nem is tudták biztosan ^^ )
Az már biztos, hogy Zelgadisnak és Améliának valószínűleg nem ez volt az első ilyen alkalma. Szinte megszokássá vált, hogy a két szerelmes esténként kettesben lement a tóhoz.
Hónapok teltek el, és nem találtak utat vissza, Zelgadis korába. Már szinte feladták a keresést.
-Ne aggódj – nyugtatta Amélia kedvesét – Valahogy úgyis visszajutsz. Hisz már tudod, mi fog történni.
-Igen. Ez igaz. Ez az idő alatt kiderült, hogy Amélia terhes lett Zelgadistól. Ez a férfit nagyon meglepte. Mostmár rájöttek, mi is volt az, ami miatt a jövőbeli Zel nem mondott semmit az akkor történtekből.
-Úgy látszik – mondta a lány -, nem akartad, hogy tudjam, majd egyszer gyermeked lesz tőlem. De hogy miért mentél el, azt nem tudom.
-Lehet, azért, hogy ne akadályozzam meg, ami most történt. Hisz ha itt lett volna a jövőbeli énem, akkor most nem várnál tőlem gyereket.
-Igazad lehet. De miért nem jött még vissza a jövőbeli éned?
-Azt nem tudom. Pedig most, hogy gyermekem lesz, nem igazán szeretnélek elhagyni, és visszamenni a koromba. Nagyon féltelek: téged... és a gyermekemet.
-Óh, Zeli!
Átölelték, s közben megcsókolták egymást.
Az idilli pillanatokat hatalmas lárma törte meg. Egy óriási sárkányféle szörnyeteg támadat meg a várost.
-Na, ennek is ilyenkor kellett jönnie! – bosszankodott Zelgadis, majd Améliához fordult – Menj! Bújj el valahova!
-Nem hagyom, hogy egyedül harcolj.
-Amélia, kérlek! Most nem csak a te életedről van szól, hanem a kicsiéről is. Megmondtam: nem hagyom, hogy valamelyikőtöknek akár egy hajszála is meggörbüljön.
Amélia – engedelmeskedve szerelme utasításának – elbújt egy szikla mögé. Zelgadis pedig támadásba lendült, és sorra mondta a varázslatokat:
-Végtelen föld! Te, ki táplálsz minden életet, temesd magadba most a félelmetes szörnyeteget! Sárhullám!
A földből hatalmas sárkupac hullott a szörnyetegre, elárasztva vele azt. Miután teljesen elborította, a sár megszilárdult. Pár másodperc múlva a szilárd sár repedezni kezdett, így Zelgadis elmondta a következő varázslatát:
-Örökkön égő kék tüzek! Világítsátok meg hatalmát lelkemnek! Szólítlak téged végtelen! Ad meg kívánalmát szívemnek! Gyilkos örvény!
Fényes csóva indult el a megdermedt szörny felé Zelgadis kezéből. Mikor találkozott vele, nagy robbanás történt, elborítva fényességgel a környéket. Porfelhő árasztott el mindent. Mikor a szálló por leülepedet, mindannyian csodálkozva néztek. A szörny még mindig ott volt. Épen és sértetlenül.
-Ha, ha, ha! – nevetett a gonosz ellenség – Azt hiszed, hogy ilyen egyszerű varázslattal legyőzhetsz engem? Nem tudod, hogy a mi fajtánkat eddig csak egyetlen ember győzött le, egy bizonyos varázslattal? Egy alattomos kis boszorkány a sárkány igájával.
-Lina – jött rá Zelgadis.
-Szóval hát ismered! Tán még a jó barátja is vagy. Ha igen, annál édesebb lesz megölnöm téged – ismét nevetett.
-Azt kétlem – szólt egy férfihang a távolból.
Amélia, Zelgadis és a szörnyeteg is a hang irányába nézett. Mindhárman a szemüket meresztették arra, de az erdő fáinak árnyékától nem látták tisztán a hang birtokosát. Az közeledett feléjük. Lassú, nyugodt léptei voltak. Majd kiért a napfényes tisztásra, s arcát megvilágította a nap. Amélia és Zelgadis nagyot nézett a jövevény láttán. Felismerték, ki az: nem más, mint az akkori, immáron ember Zelgadis.
-Zelgadis! – üdvözölték mindketten a férfit.
A két Zel egymással szembeállt. Igazából főként korban tértek el... meg a “fajtában”. Hisz az egyik még csak harmadrészt, a másik meg teljes egészében volt ember.
Amélia előjött rejtekéből, odaszaladt az ember Zelgadishoz, és szorosan átölelte.
-Úgy örülök, hogy itt vagy!
A férfi lenézett az örömkönnyektől küszködő lányra, és elmosolyodot.
-Látom, már gömbölyödik a hasad, Amélia – mondta.
-Igen.
-Akkor hát nem jöttem későn... De most nincs időnk megbeszélni, majd a szörny legyőzése után. Jobb, ha visszamész a szikla mögé.
Amélia így is tett. Az idősebb Zelgadis odafordult múltbéli énjéhez.
-Szükségem lesz a segítségedre.
-Rendben van. Csak mondd, mit kell tennem!
-Itt az én kardom. Kérlek, használd rajta a földöntúli erőt!
Elővette a kardját, ami hasonlított a régihez, csak kicsit át volt alakítva. Mikor a fiatalabbik Zel megfogta, furcsa, kellemes és hatalmas erőt érzett benne.
-Földöntúli erő! – kiáltotta.
A kard fényleni kezdett, mintha lángolna. A férfi érezte, hogy szinte minden ereje átáramlik a kardba. Ahogy fokozatosan áramlott, úgy nőtt a kard lángja is. Mikor úgy érezte, alig van ereje, átadta a korabeli énjének a kardot. Az át is vette tőle, és a szörny felé fordult.
-Azt mondtad – kiáltotta neki -, hogy csak a sárkányiga győzhet le, igaz?
-Igen.
-Hát akkor most véged! Az idők során elsajátítottam a sárkányiga varázslatot. Bár az enyém nem olyan erős, mint Lináé, hasonló pusztító ereje van. Azért kellett múltbéli énem ereje, hogy képes legyek akkora csapást mérni rád, mint amekkorát Lina mérhetne. Eljött a végzeted, szörnyeteg!
Elindulta futva a szörnyeteg felé, s közben kimondta azt, amitől ellensége rettegett:
-Túlvilági erők, karmazsin vérfolyam, régmúlt idők homályából ismét felbukkansz. Mágikus erőm és varázslatom árán megtisztul a lélek, és elpusztul az ármány. A végtelen időben megidézlek téged ott, hol kopogtat a halál, és véget ér az élet. Kérlek, most segíts nekem, hogy ellenségem semmivé legyen. Nem riadok vissza, hogy a gonosz ellenség megússza. A rám ruházott hatalom, add, hogy gonoszt pusztítson! SÁKÁNYIGA!!!
Hatalmas, szinte robbanásszerű fénycsóva tört elő két kezéből, egyenesen a szörny felé. Mikor elérte azt, az ellenség testét darabokra kaszabolta, majd semmivé lett. A szörny helyén egy széles kráterszerű lyuk maradt csak.
Az idősebb Zelgadis visszarakta az immár normálisnak kinéző kardot a hüvelyébe.
-Majd visszatér az erőd. Elég hamar – mondta múltbéli énjének – Köszönöm a segítséged.
-Nincs mit. Hisz egy ellenség legyőzése... és Amélia megmentése érdekében mindent. Már érzem is, hogy újra visszatér az erőm...
Nem volt többideje beszélni, mivel a kráter előtt egy időkapu nyílt ki.
-Hát megnyílt végre – mondta az idősebb Zel – Itt visszamehetsz a saját korodba. És kérlek! Ne beszélj az itt történtekről!
-Rendben.
A fiatalabbik Zel odafordult Améliához, és átölelte. Az ölelés után megcsókolta.
-Látod – mondta a lánynak -, nem mentem én el örökre, hisz visszatértem. És valószínű, hogy jövőbeli alakom nem fog mostmár elhagyni téged. Biztos vagyok benne.
Még egyszer átölelte, elköszönt tőlük, majd beugrott az időkapuba.
Mikor kijutott, vissza a világába, csodálkozva nézett körül. A hely, ahova ért, az pont az volt, ahol annak idején beszippantotta a kapu. Lina, Gaurry és Amélia is ott volt. Egyből felmérte a helyzetet: csak pár másodperccel az eltűnése utáni időszakba került vissza.
-Elég hamar visszajöttél – kezdte Lina – Miféle kapu ez? Azt hittük, örökre beszippantott. Úgy látszik – viccesre váltott -, hogy a te kemény bőrödet nem tudta megrágni, és a drót hajad megakadt a kapu száján, és visszaöklendezett.
-Ez egyáltalán nem vicces! – ordította le a ki boszorka fejét Zelgadis.
-És hova kerültél?
-Utaztam az időben hét évet, és ott voltam több hónapig.
-Több hónapig? Ne, mesélj! Mi történt, és mi ez a felhőtlen, sanda vigyor az arcodon? Mi történt veled odaát?
-Ezt nem mondhatom el. Megígértem.
-Ne már! Zel! Kérlek, mondd el!
-Nem lehet. Majd úgyis megtudjátok... hét év múlva.
-De legalább azt áruld el, hogy jó vagy rossz!
-Jó. Nagyon jó.
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
