|
Born with nothing, die with everything
BrigeT 2006.04.21. 15:59
 Voldemort és Harry utolsó csatájáról szól... Először Hermionéval indulunk, aztán később két szálon fog futni a cselekmény. Lécci, írjatok kritikát! Fontos lenne!
DIES IRAE - A HARAG NAPJA
Zúgó vihar,
mely nem akar elállni.
Zúgó vihar,
melyben alig lehet ellátni
egy sötét alak felé...
Hermione letette a pennáját. Dühösen bámult a pergamenjére. Egyszerûen nem megy... Ilyen még soha nem történt velem... Tele van a szívem érzelmekkel, és mégsem tudok írni...
Kibámult az ablakon, amit kövér esõcseppek vertek. Fejében kavarogtak a tegnap eseményei. A halálfalók megjelenése a Roxfort udvarán... Voldemort eszelõs kacaja... A tanárok elkeseredett védekezése... Lupin, McGalagony, Flitwick és Tonks halála... a Roxfort pusztulása...
A lány arcát átszelte egy kövér könnycsepp. Majd még egy. Egy kis idõ múlva már zokogva borult az asztalra. Miért? Miért kellett Voldemortnak a Roxfort? Miért kellett lerombolnia? MIÉRT?...
Hirtelen kopogást hallott. Gyorsan letörölte könnyeit, és eldugta a megkezdett versét.
- Tessék...
Az ajtón Harry lépett be.
- Szia! - Hermionénak a fiú érzelemmentes arca kissé idegen volt. Hogy tud ilyen nyugodt lenni... Ezek után... Aztán eszébe ötlött, hogy Harry mégiscsak egy okklumentor...
- Szia... - a lány megpróbálta visszafojtani a könnyeit. Tudta, hogy Harryt is mélyen érintette a tegnapi csata... Rémes lehet ezt magában tartani...
- Csak benéztem... Hogy vagy? - a fiú hangja valószerûtlenül csengett.
- Kösz... A körülményekhez képest elég jól... - Most meg mi a francot hazudok?? Igenis, szarul vagyok! Miért nem tudom megmondani neki?!... És ha már itt tartunk, rohadtul idegesít, hogy õ ilyen fene nyugodt! Egy csomóan meghaltak, akiket ismertünk és szerettünk, és... Egyszerûen NEM-TUDOM-FELFOGNI!!!
- Biztos? - a fiú arcán most elõször jelent meg érzelem: az aggódás. Hermione viszont még inkább felhúzta magát ezen. Miért aggódik értem?? Miért nem siratja inkább a barátainkat?! Ez... annyira... Nem rá vall... Teljesen megváltozott. Amikor Sirius meghalt, ölni tudott volna érte... És most? Ott esett össze mellette McGalagony, és még csak oda sem nézett!!!
- Igen, biztos.. - motyogta a lány, bár legszívesebben barátja képébe ordított volna. Minden amiatt a szar okklumencia miatt van... Mintha nem is lennének érzelmei... El sem hiszem, hogy régebben adtam alá a lovat, hogy menjen el Pitonhoz, és tanulja meg! Miután Voldemort megpróbált belémászni, azóta állandóan lázasan gyakorolta... és ez lett az eredménye...
- Akkor jó... Nem jössz le reggelizni? - Már megint... Olyan hangon beszél, mintha tegnap nem történt volna semmi! Ahhh... UTÁLOM! - a lány sírni kezdett. Harry egy pillanatig megkövülten állt, majd odalépett hozzá, és átkarolta. - Ne sírj... Nincs semmi baj...
- HÁT PONT EZ AZ!!! - ordította magából kikelve a lány, és ellökte Harryt. Már nem tudta magába fojtani az érzéseit. Ki kellett adnia, amit az elmúlt két évben nem mert. - IGENIS TÖRÉNTEK OLYAN DOLGOK, AMIK KIMERÍTIK A "BAJ" FOGALMÁT! PÉLDÁUL TEGNAP!! A HALÁLFALÓK A ROXFORTBAN!!! NEM RÉMLIK?!... ÁÁ, BIZTOS NEM! - Mione az asztalra vetette magát, és zokogni kezdett. Harry nem tudott mit kezdeni barátja kitörésével. Jobb híján csak állt, és tûnõdve nézte Hermionét.
Hát ez hihetetlen... Még most sem ért semmit!!... De lehet, hogy... Nem kellett volna úgy leordítanom a fejét... Elvégre... Biztos vannak érzései. Csak azt nem bánnám, ha néha megosztaná velünk is!
- Hermione?
- Mi van? - morogta a kérdezett az orra alatt. Semmi kedve nem volt tovább folytatni ezt a beszélgetést. Egy kicsit felemelte a fejét, így éppen kilátott az ablakon. Már amennyire egy esõcseppektõl hemzsegõ ablakon ki lehet.
- ... Figyelj... Én is nagyon sajnálom a Rend tagjait... De tudod... az okklumencia nem engedi, hogy...
- Persze, persze!! Érdekes, hogy még Dumbledore sem okklumentál egyfolytában!!! De neked? Neked kell!! - a lány nem nézett Harryre. Sehova sem nézett. A szeme elõtt összegyûlõ könnyfátyolon át semmit nem látott, csak elmosódott foltokat.
- Hermione! Ezt nem gondolhatod komolyan! Tudod, hogy Voldemort...
- Igen, tudom... De akkor sem sikerült neki, és most sem fog! Nem érted meg?! - Nem... semmit sem ért. Õ már nem az a Harry, akit én ismertem...
- Sosem lehet tudni... - mondta megfontoltan a fiú. - Addig, amíg le nem gyõzöm - vagy õ le nem gyõz, állandóan okklumentálok... Így biztosra fogok menni. Tudom, hogy ez milyen idegesítõ lehet, de...
- Nem tudod... - morogta csak úgy magának Hermione. Harry viszont meghallotta.
- De tudom... Tudom, milyen az, amikor titkolnak elõled mindent. Emlékszel? - szúrós szemmel nézett a lányra.
- Az nem egészen ugyanaz... - vetette ellen.
- De igen. Csak most nem Voldemorttal kapcsolatos dogokról van szó, hanem érzésekrõl. De egyre megy.
- Nem, nem megy egyre... - Hogy menne egyre? Ez... ez hülyeség! - És most inkább fejezzük be, jó? Nincs hangulatom ehhez a vitához...
Harry néhány pillanatig némán állt, majd sarkon fordult, és kiviharzott a szobából.
* * *
...Egy sötét alak felé,
Kit még Hold és Nap is kerül.
S amint felemeli kezét
A Halálnak Lantja zendül...
Hermione ismét lecsapta a pennáját. Már egy egész napja e fölött az iromány fölött telt, még ebédelni sem ment le, nemhogy reggelizni. Az igazat megvallva akkor sem mozdult volna ki a szobájából, ha úgy érezte volna, hogy felfordul az éhségtõl. Nem akart összefutni Harryvel.
Olyan hülyén viselkedtem vele... Persze, hogy nem tehet róla... És igaza van, hogy védekezik Voldemort ellen... Egyszerûen elragadott a düh... Már két éve, hogy semmilyen érzelmet nem mutatott ki... Azért ez mégiscsak... sok... De neki van igaza. Lehet, hogy... bocsánatot kéne kérnem tõle? Hümm... azt azért nem. Vagy mégis? - Hermione tétovázott. - Igen... de túl büszke vagyok, hogy megtegyem... Dehát - hé! Mégiscsak a barátom! Hogyhogy nem akarok tõle bocsánatot kérni?... Talán velem is baj van... Mostanában... úgy elzárkózom mások elõl... Talán ki kéne mozdulnom... ha a varázsvilágba nem is, de egy kis mugli környezet nem ártana... - morfondírozott a lány. - Elmehetnék mondjuk... Franciaországba, újra. Ott tök jó volt... Azóta sem árultam el senkinek, hogy összejöttem Antonioval... Mindegy. Nem mintha érdekelne valakit. Esetleg meglátogathatnám... Ja, nem megy. Elköltöztek. Azt sem tudom, hová... Hát igen, ez nem volt túl kedves tõle... hogy még az új címét sem árulta el... Na, mindegy. Akkor menjünk el az olasz tengerpartra... Igen, ott jó lesz... Valahol... Bibione környékén... Nem, inkább Riminibe. Onnan meg átruccanhatok San Marinoba. Igen, ez így jó is lesz... Harryéknek meg nem kell tudni róla... De... Amiatt azért bûntudatom van, hogy itt hagyom a rendet... Elkélne nekik a segítség... De miért pont az enyém? Biztos tudnak nélkülözni két hétre... vagy egyre... - a lány meggyõzte magát arról, hogy - mint rendtag - nem fog hiányozni senkinek. Ronnak és Harrynek biztosan fog, de õk majd csak túlélik valahogy...
A kinti vihar - mely már egy egész napja tombolt - kezdett elcsitulni. Hermione nem is bánta, hiszen esõs idõben mindig depressziós hangulatba került. Ahogy kinézett az égre, már pár fényesebb csillag látszott is. A lány szerette a csillagokat - nem azért, mint Parvati vagy Lavender (Trelawney, csillagjóslás - szerk.). Számára a remény és a boldogság megtestesítõi voltak. Most is jó ideig nézegette a Siriust. Arról a fényes pontról mindig Harry keresztapja jutott az eszébe. Felidézte emlékezetében a halála napját... Ha Harry akkor már okklumentor, megmenthette volna... Hiszen nem jutottak volna el a minisztériumba... És Siriusnak nem kellett volna odajönnie... nem találkozott volna Bellatrix-szal...
Hát igen... Ha innen nézzük, még érthetõbb, hogy miért vette most ennyire komolyan azt a szar okklumenciát... Nem is értem, mi ütött belém reggel... Jobb, ha most rögtön bocsánatot is kérek... - azzal felugrott a székrõl, és sebesen elindult az ajtó felé. Már éppen a kilincsen volt a keze, amikor eszébe jutott valami. Visszarohant az asztalához, és írni kezdett...
...A Halálnak Lantja zendül.
Eme rút sötétséget,
mit a pokol mélye nemzett,
csak egy törheti meg:
kiben él a Jóság Fénye...
* * *
Hermione kissé hülyén érezte magát, amikor bekopogott Harry ajtaján. Ez most olyan égõ lesz... Tuti, az elsõ öt percben semmi értelmeset nem tudok majd kinyögni...
Az ajtó mögül halk motoszkálás hallatszott ki, majd pár pillanat múlva megnyikordult a zár, és az ajtó kinyílt. Hermione szembe találta magát Harryvel.
- Igen? - kérdezte a fiú meglepõdve - legalábbis a lány szerint ezt jelentette a pár másodperc csend a kérdése elõtt.
- Öhh... Szia, Harry... Csak... Azért jöttem, hogy... izé... - Remek... Hát, most tényleg értelmes embernek tûnhetek...Gyerünk, Mione, szedd össze megad! - Bocsánatot szeretnék kérni... - hadarta el egy szuszra. Nem igaz! Miért nem tudtam ezt már az elején mondani?! Miért kell nekem állandóan nyökögni?!
- De hát... miért?... Én is elgondolkoztam, és igazad van... legalábbis részben. Tényleg idegesítõ vagyok... De meg kell értened, hogy az okklumencia fontos!
- Tudom, tudom... - a lány lehajtotta a fejét, úgy motyogott. Vajon kérdezzem meg tõle? De... végülis biztos, hogy amiatt csinálja... Akkor meg mi értelme lenne?
- Hermione? - Harry fürkészõen nézett Mionére. Érezte, hogy a lány még akar mondani valamit.
- Öhmmm... Ezt az egész... okklumenciát azért csinálod, mert.... szóval, Sirius miatt? - Ó, hogy miért nem tudom befogni a számat!!
Harry arcán egy sötét árnyék szaladt át, de nem felelt a kérdésre.
- Te mondtad... - szólalt meg végül.
- Jaj, Harry, én nem akartam... - Hogy lehetek ilyen hülye?!
- Kérlek, most hagyj magamra... - mondta a fiú.
- Rendben... Akkor szia... és bocs... tényleg...
- Tudom... - azzal Harry becsukta az ajtót Mione orra elõtt.
Istenem, tényleg el kell utaznom... Már nem tudok gondolkodni sem... Olyan leszek, mint az a minden lében kanál Ron... - gondokozott a szobája felé vezetõ úton. - El sem tudom képzelni, hogyan kérdezhettem meg... Hiszen egy: várható volt Harry ilyennemû reakciója... Nem szereti, ha Siriust emlegetjük... Kettõ: MAGÁTÓL ÉRTETÕDÕ VOLT, HOGY SIRIUS MIATT CSINÁLJA!!! Nem értem, mi ütött belém... Azt hiszem, jobb, ha már ma elmegyek innen... Valami üzenetet azért hagyok... Nehogy azt higgyék, hogy elraboltak, vagy ilyesmi... - idegesen nyitott be a szobája ajtaján. Gyorsan leült az asztalához, és hogy megpróbálja elterelni a gondolatait, elõvette a még mindig befejezetlen versét.
...Kiben él a Jóság Fénye.
Ha e Fény elemészti a sötétséget,
Varázslók és muglik békében élnek
Nem lesz, ki szítja köztük a bajt,
s az árny poraiból új világ hajt...
* * *
- Hermione, mit csinálsz? - kérdezte a belépõ Ron. A lány éppen egy hatalmas, barna bõröndbe próbálta meg begyömöszölni ingóságait.
- Hogy én?...Ööö... Miért? - kérdezte az zavartan. hirtelen semmilyen épkézláb hazugság nem jutott az eszébe. Gondolkozz! Gyerünk! Ki kell találnod valami hihetõt!...
- Hát... mer' úgy tûnik, készülsz valahova...
- Hát... mert éppen készülök is! Visszamegyek anyámékhoz. Tudod...öh... súlyosan megbetegedtek! Valami ismeretlen járvány lehet... - Remélem beveszi ezt a sablonos dumát...
- Aha... - Mintha egy kicsit gyanakvó lenne!- gondolta Mione idegesen. - Értem... De... Harry tud róla?
- Hüm... Még nem volt idõm... De már el akartam menni, szólni neki...
- Hagyd, ha nincs idõd, akkor majd én... Biztosan megérti...
- Ne, ne... ÉN akarom megmondani neki... - Nehogy Harry megtudja! Õ biztosan átlátna az egészen...
- Hát... Akkor rendben. Segítsek pakolni?
- Nem, nem kell... Boldogulok egyedül is... - sietett a válasszal.
- Öhh... Hermione? Miért kell oda fürdõruha? - Ron pont kiszúrta a lány piros bikinijét. Jellemzõ - fiúk. Hogy miért mindig az ilyeneket veszik észre elõször...
- Tudod... ezt magammal hoztam ide... és nem akarom itt hagyni. Vili?
- Aha...
Huh... asszem elhitte. De... végülis igaz... Csak az a része nem, hogy anyámékhoz megyek...
- Akkor...
- Igen, jobb, ha mész... Tudod, egyedül szeretném bepakolni a cuccaimat... - Még a végén észreveszi a bugyijaimat is... Jaj, Ron, húzz már el!
- Oké... - mondta a fiú, majd elhagyta a szobát. Végre... De remélem, tényleg nem szól Harrynek. Az nagyon nagy bukta lenne... Hermione még jobban sietett a csomagolással, mint eddig. Minél hamarabb maga mögött akarta tudni ezt a házat. Komolyan mondom, nem értem magamat... Legalább reggelig várhattam volna... Ehelyett mit csinálok?! Negyed tíz, és pakolok, mint az állat... Azt a pár órát igazán kibírhatnám... De nem... most már Ron meglátott... El kell húznom innen, mielõtt lebukok...
A lány éppen befejezte a csomagolást, mikor kopogtattak az ajtón. Hála Istennek, csak Ron volt. Nem szólt senkinek.
- Csak azért jöttem fel - kezdte a fiú -, mert anya szólt, hogy nem vacsoráztál... Ne hozzak neked valamit? Gondolom azért nem most rögtön fogsz indulni...
- Öhmm... persze... de most nem vagyok éhes... - hazudta a lány. Egész nap alig evett valamit - pár szendvicset, amit tudott magának varázsolni.
- Jó... Akkor hagylak... - azzal kiment a szobából.
Na jó... akkor most kezdjük el megfogalmazni a levelet...
* * *
- Ron! Hol van Hermione? - rontott be barátjához Harry. - Nincs a szobájában, se a házban! Egyszerûen eltûnt...
- Öhh... Hát mégsem szólt neked? - nézett rá csodálkozva a fiú.
- Mirõl?!
- A szülei megbetegedtek... és õ meg hazament, hogy ápolja õket, vagy valami ilyesmi... - Ron homlokráncolva figyelte Harry arcvonásait. - De... nekem azt mondta, szól neked...
- A nyakamat teszem rá, hogy a szülei makkegészségesek, és hogy Hermione nem haza tart... - morogta a fiú. - Akkor nem kellett volna ilyen csendben távoznia... - azzal - barátját szóra se méltatva - kiviharzott a szobából. Egyenesen Hermione -volt- lakhelye felé vette az irányt.
Hagynia kellett valamilyen üzenetet... Azt azért nem tudnám elképzelni, hogy mindennemû magyarázat nélkül elrohan... - gondolta, miközben benyitott a szobába. - Vajon hol lehet? Az elõbb nem vettem észre... Nincs az asztalon... De... Az lehet, hogy lefújta a szél... hiszen nyitva van az ablak...
Harry a földön meg is találta a gyöngybetûkkel teleírt pergament.
"Kedves Harry! Tudom, hogy nem fogsz velem egyetérteni, de el kellett mennem egy kicsit... Túlságosan az agyamra ment a környezet. Elõször azt hittem, hogy veled van a baj -bocs-, de aztán rájöttem, hogy én lettem túlságosan... szóval hülye. Külföldre mentem, de nem mondom meg, hogy hová, nehogy utánam gyere. Majd visszajövök egy, legkésõbb két hét múlva. Remélem, addigra kiheverem az agybajomat.
Sajnálom, hogy így szó nélkül kellett itt hagynom titeket... De te biztos nem engedtél volna el. Pedig hidd el - nagyon nagy szükségem van erre a kis pihenésre. Nyugi, nem megyek varázslók közelébe. Csak és kizárólag muglivárosokban fogok megszállni. És a varázslatot is messze elkerülöm.
Tudom, hogy aggódsz. A halálfalók miatt, igaz? Ne félj, ott, ahova megyek, biztos nem találnak meg.
Ölel barátod:
Hermione
U.i.: Kérlek, ne indulj a keresésemre! Megígérem, hogy nem lesz semmi bajom.
És bocs, de remélem tudtok hanyagolni a Rendbõl erre az idõre."
- Remek!... Remek! - a fiú idegesen beletúrt a hajába.
- Mi az? - kérdezte a belépõ Ron.
- Nem tudom, mi ütött Mionébe! - Harry dühösen meredt a pergamenre.
Biztos, hogy valami nagy baj lehet... Már évek óta nem láttam ilyen dühösnek... - gondolta Ron, és félve tekintett az elényújtott levélre. Miután elolvasta, nem tudta, mit mondjon.
- Miért? Miért ment el? Nem is volt vele semmi baj!... Lehet, hogy azért, mert... - révedt el Harry.
- Miért? Mi történt?
- Hát... Egy kissé idegesen viselkedett ma reggel... De azért ment volna el... Áhh... Ezt még õ sem gondolhatja komolyan...
- MI TÖRTÉNT REGGEL?!
- Semmi lényeges, csak leordította a fejem, aztán meg bocsánatot kért. És...
- És?
- Semmi... Nem is látszott rajta... hogy akár a gondolattal is foglalkozott volna... hogy itt hagy minket...
- De... végülis csak két hét. Ha nem egy... - vetette fel Ron. Ahogy barátjára nézett, rögtön tudta, hogy bakot lõtt ezzel a kijelentésével. Méghozzá elég nagyot.
- Ron... - kezdte Harry, mintha a világ egyszerû dolgait kezdte volna elmesélni egy hároméves gyereknek. - Tudod... Mostanában elég nagy a veszély odakint... a halálfalók, és effélék... És Hermione nem egy közkedvelt boszorkány a körükben. Fõleg, miután tavaly volt az az összeütközése Bellatrix-szal! Leesett végre?!
- Jó, jó, tudom... De Mione azt írta, hogy biztonságban lesz...
- Sosem lehet tudni, hol bukkannak fel a köpenyesek! Hát nem érted? - a fiú újra végigszántotta a haját az ujjaival. Egy kissé lenyugodott. - Azonnal meg kell keresnünk...
* * *
Hermione minden varázstól mentesen akart eljutni Olaszországba. Hála égnek, volt pénze, hiszen az elõzõ nyáron dolgozott, és abból még maradt annyi, hogy eljusson Riminibe.
Bár vissza már nem biztos, hogy varázsmentesen tudok jönni... Arra nem marad majd pénzem... De mindegy. Visszafelé már nem olyan fontos...
Éppen a repülõtéren várta a járatát -ami már 20 perce késett-, amikor a személyzet egyik tagja félrehívta. A lány elõször nem akart elmenni vele... (Mi a francot akarhat?!), de mikor az megemlítette, hogy valaki õt keresi, nem akart hinni a fülének.
Vajon Harry már rá is jött, hogy hol vagyok? Nem tartott sokáig... De ha már itt van, jobb, ha megyek... - azzal követte a repülõtéri dolgozót.
Az egy furcsa szobába vezette, aminek nem voltak ablakai. Két szék árválkodott a fehérre meszelt fal mellett. Ahogy Mione jobban körülnézett, a székekkel szemben egy szintén fehér ajtóra lett figyelmes. A lányt furcsa érzés kerítette hatalmába... Nem akart bemenni oda... Ráadásul a szoba üres volt.
- Hol van az, aki keres? - kérdezte kissé remegõ hangon. Rosszat sejtett. Nagyon rosszat.
- A másik ajtó túloldalán.
- De hát, miért... - a dolgozó nem várta meg, míg befejezi a kérdést, hanem faképnél hagyta.
Na jó, én inkább elmegyek innen... Az ajtóhoz lépett, hogy kinyissa. Zárva volt. Nem is hallottam, ahogy ráfordította a kulcsot...
- Hello, Hermi-baba... - a lányt mintha áramütés érte volna... Ez a hang, ez a beszédstílus...
- Te... - fordult meg.
- Hát nem is hiányzott a Bella-néni? - vigyorgott a halálfaló, ahogy a megforduló Hermione arcára nézett. - Nem hitted volna, hogy itt rádtalálok, mi?
- Nem...
- Ez költõi kérdés volt, te ribanc!... Egyébként tényleg nem találtam volna rád... A Nagyúr segített.
- Hagyj békén! - kiáltotta Mione és elõrántotta a pálcáját. Erre azonban még több halálfaló jelent meg a szobában.
- Ne, ne! Elbánok vele egyedül is! - ordította Bellatrix.
- Nem, Bella! A Nagyúr élve akarja! Hiába...
- Tudom! De amint végzett vele, ez a kis kurva az enyém... és nem lesz kegyelem... - vicsorgott.
- És most velünk jössz - fordult a lány felé egy fekete maszk. A csuklyája mögül kilógott néhány szál szõke haj. Malfoy... - Hermione gyûlölködve meredt rá. Felfogta, hogy itt a védekezés egyenlõ a halállal, ezért nem is ellenkezett, amikor a férfi elvette tõle a pálcáját. - Ügyes kislány...
* * *
- Elkapták... - kiáltott fel hirtelen Harry. Gyorsan felült az ágyában. Rég nem volt ilyen álma... De Hermione váratlan tette miatt nem tudta teljesen elcsitítania érzelmeit. - Voldemort elkapta Mionét...
- Hogy mi? - kérdezte Ron, aki épp az álmot törölgette ki a szemébõl. - Kit kaptak el kik?
- A halálfalók! Hermionét!
- Hogy... mi? - kérdezte a fiú döbbenten, miután felfogta a mondat értelmét. - Az... lehetetlen...
- Mégis igaz. És... ÁÁÁ! - kiáltott fel váratlanul.
- Mi az? - Ron aggódva nézett barátjára. - Mi történt?
Harry nem bírt válaszolni a fájdalomtól. Alkarját markolászva legurult az ágyról, és beverte a fejét az asztal lábába. Ron rémülten nézte a fetrengést, aminek nem tudta, mi az oka...
- Úristen, Harry!... - csak ennyit bírt kinyögni. Felpattant az ágyból, és odarohant a fiúhoz. Mire odaért, Harry fájdalma megszûnt, de még mindig úgy lihegett, mintha most fejezte volna be a marathoni futását. Ennek ellenére villámgyorsan felpattant, és megvizsgálta a kezét.
- Mi történt? Miért...?
- Voldemort üzent... Tényleg nála van Mione... - Ron nem értette barátját. Aztán pillantása Harry alkarjára esett... Ott sorakoztak a véres betûk:
Nálam van a kis barátnõd. Ha akarod még látni, gyere el Little Hangletonba, és küzdjünk meg - újra, ugyanott. Ma este. Különben a lányt átadom Bellatrixnak. V
Ron döbbenten nézett Harry szemeibe.
* * *
...s az árny poraiból új világ hajt.
De ha eme sötétség gyõz,
mindent, mi volt, a földre dönt.
Nem lesz nappal és éjszaka -
Az lesz a Gonoszság Hajnala...
Hermione sírva írta e sorokat. Tudta, hogy ha nem megy el a Grimmauld térrõl, akkor most Harrynek nem kéne idejönnie megküzdenie Voldemorttal. Túlságosan felgyorsította az eseményeket.
A szoba, ahova került, egyszerû berendezésû volt. Egy ágy volt benne és egy állólámpa, semmi több. A lány rosszabbra számított. Egy koszos cellára, vagy kamrára... Voldemort sem bántotta, és a halálfalóinak is megtiltotta ezt. Túlságosan fontos vagyok a számára... Nélkülem Harry nem jönne el... De... Mi van, ha csapdát állítanak neki? - rémült meg. - ...Mindenrõl én tehetek... MIÉRT KELLETT NEKEM MEGSZÖKNI?!
- Ebben nekem is van részem... - hallott egy kegyetlen susogást a háta mögül. Nem is vette észre, hogy kinyitották az ajtót. Megfordult, és szembetalálta magát egy vöröslõ szempárral. - Tudod...hmm... mondjuk úgy, hogy bogarat ültettem a füledbe... - húzta száját kaján vigyorra. Mione moccanni sem tudott, annyira lebénította a sötét fantom jelenléte. - És egyébként igen... csapdát fogok állítani a kis barátodnak... De te -sajnos- nem tudod majd értesíteni õt... Kár... - hangtalan kis nevetést hallatott, amitõl a lány hátán égnek állt az összes szõrszál. - Azt hiszem, Harry nem éri meg a holnapot...
- De igen - szûrte a fogai között Hermione.
- Úgy gondolod? Hát rosszul gondolod! És veled is végzek. Azt terveztem, hogy Bellára hagylak, de inkább mégsem... Szívesen elszórakoznék veled... - azzal a lányra szegezte a pálcáját. - Akár most is...
- Nem... nem fog bántani... Mert akkor Harry nem jön el...
- Akkor nem jön el, ha megöltelek... nem, mert akkor is. Csak akkor bosszút akar majd állni.
- Nem fogja megkockáztatni...
- Hogy én? Már miért nem?... És tudod mit? Be is bizonyítom... Crucio!
* * *
Harry fájdalmasan felszisszent.
- Mi az? - kérdezte Ron aggódva.
- Nem megyek Dumbledore-hoz. Nincs idõ.
- De hát... Az elõbb még te akartad, hogy... - kezdte a fiú, de Harry félbeszakította.
- Ron! Voldemort kínozza Mionét! Érzem! Nem hagyhatom, hogy...
- Nem fogja megölni... - gyõzködte magát a fiú.
- Nem lehetünk benne biztosak... Mondd meg Dumbledore-nak, hova mentem - Harry dehoppanált, mielõtt még Ron ellenkezhetett volna.
* * *
- Tudtam, hogy eljössz...
- Nem hagytál nekem sok választást - mondta fanyarul Harry. - De hadd lássam elõbb Hermionét.
- Mert? Különben nem harcolsz? Az csak az én malmomra hajtaná a vizet...
Harry tudta, hogy nem tehet semmit. Nem láthatja Mionét, amíg Voldemort azt nem akarja.
- De tudod mit? Láthatod. Nem lesz éppen üdítõ...
Intett a kezével, mire két halálfaló eltûnt a fák és sírok takarásában. Kisvártatva újra feltûntek, de ekkor már a vállukon cipeltek egy testet... Egy élettelen, nõi testet...
- Mione... - suttogta megkövülten Harry. A halálfalók letették a lányt egy homokkal borított, sima talajra. - Te szemét!!! - fordult ekkor Voldemort felé.
- Nem akarod elõbb megnézni a lányt? Hátha még él... - vigyorgott a fekete démon.
Harry furcsállta ezt a kijelentést. Egy kis hang ezt súgta a fülébe: "Csapda!"
Voldemort látta a tétovázását, ezért megpróbálta felgyorsítani az eseményeket.
- Hát... ha még él is, nem sokáig fog! Avada Kedavra!
* * *
...Az lesz a Gonoszság Hajnala.
Két hatalom közül csak egy nyílék,
A másik a Halált kapja...
Hermione ismét verse fölött gubbasztott. Ez bizonyult a legjobbnak arra, hogy elterelje a gondolatait.
- Nem értem, hogy töltheti valaki azzal a drága idejét, hogy ilyen szarságokat ír...
- Sokkal értelmesebb dolog, mint amit te szoktál csinálni, Bella! - vágott vissza fölényesen a lány.
- Ó, tényleg? Akkor jöjjön egy kis értelmetlenség... - azzal felemelte a pálcáját.
- Nem teheted meg, Voldemort megtiltotta - nézett rá félelem nélkül Mione. Már az sem érdekelte, ha Bellatrix ura parancsa ellenére megöli. Tudta, hogy ebben a pillanatban Harry odakint az életéért küzd. És nem volt benne teljesen biztos, hogy barátja gyõz...
- Okos kislány, tud játszani... - gúnyolódott a halálfaló. - De nem sokáig lesz ilyen nagy szád... Csak várd ki a végét...
Ekkor egy hangos kiáltás hallatszott be a szoba falain keresztül... Egy átok... egy halálos átok varázsszava...
- Harry! - suttogta a lány, majd sietve felállt ültébõl. A halálfaló nevetett.
- Nem tudod megmenteni, drágám... A pici Harry-baba most ki fogja adni azt az édes kicsi lelkét...
Nem bírom tovább hallgatni ezt az eszelõs kurvát!... És segítenem kell Harrynek... Csak ez az egy halálfaló van az utamban... El kell intézni, aztán kész... Hermione lázasan gondolkozott. Hogyan tudná leszerelni a nõt?
A válasz az ágy mellõl áradó fényben rejlett...
- ...és utána majd te is kipurcansz... Sajnos, nem én leszek az a szerencsés... - sóhajtott fel a nõ. A plafonra emelte a tekintetét. - Bár megpróbáltam rábeszélni a Nagyurat, hogy...
A mondandóját már nem fejezhette be, mert Hermione lecsapott. Az állólámpa jelentõs károkat okozott Bellatrix fejében, de a nõ még mindig eszméleténél volt. Hermione gyorsan felkapta a halálfaló idõközben elgurult pálcáját, és kimondta azt a varázsigét, amitõl más esetben irtózott volna:
- Avada Kedavra - majd hozzáfûzte -, te kurva!
Bellatrixnak annyi ideje volt, hogy felnézzen a lányra, aztán a zöld fénysugár elérte a testét...
A nõ, aki annyi életet oltott ki, és annyi embert kínzott meg, most itt feküdt holtan Hermione lábainál.
* * *
Harry gyorsan kilõtt egy átkot, hogy eltérítse Voldemortét, de nem ment közelebb a nõhöz. Valami távol tartotta attól a helytõl... Voldemort láthatóan nagyon akarja, hogy én odamenjek. Úgyhogy jobb, ha nem megyek.
- Ügyes próbálkozás... De vajon másodszor is eltalálod az átkomat? - Voldemortot feldühítette a tény, hogy Harry eddig még nem sétált bele a csapdába. Bizonyára sejt valamit... Akkor nem csalogatom, hanem repítem... - a Sötét nagyúr elkezdte megkerülni Harryt. Az volt a célja, hogy a fiú éppen õközte és a lány között helyezkedjen el. - Vagy esetleg harmadszorra? Mert eljátszadozhatunk itt ítéletnapig...
Harry lázasan gondolkozott. Eközben valahonnan egy halvány, fájdalmas kiáltás hallatszott. Voldemort a hang irányába fordította a fejét. A kurva életbe... Mi a faszt csinálhat Bella azzal a szerencsétlennel? Megmondtam neki, hogy ne bántsa... Ekkor azonban egy másik hang szólalt meg... Egy magasabb hang, mely egy átkot búgott. Voldemort megpróbált nem odafigyelni, és Harryt is le akarta foglalni. A rohadék ribanc! Remélem, hogy Bella elintézte... Kínos lenne, ha idesétálna... Bár, már az sem számítana... Kár, hogy ahhoz a csapdához nem tudtuk felhasználni... Sajnos, abba csak egy ember fér be... És az Harry lesz...
Dühödten meglendítette a pálcáját, de a fiú résen volt, és hárított.
Most olyan furcsán viselkedik... Mintha nem is akarna megölni, csak... Hé! Hermionéhoz akar terelni! Biztos, hogy sántikál valamiben... Tuti, hogy csapda... Tudod, Voldemort, van egy olyan mondás: "Aki másnak vermet ás, maga esik bele".
Harrynek gyorsan kellett cselekednie. Ha Voldemortnak támad egy halvány gyanúja is, a sorsa megpecsételõdött. De akció közben el kellene terelni a figyelmét... Harry hiába gondolkozott, nem jutott eszébe egy épkézláb "elterelõ hadmûvelet" sem.
Ekkor azonban elõtört valaki a Voldemort mögötti facsoportból. Minden szem arra fordult. Arra az egy lányra...
- Hermione... - motyogta meglepõdve a fiú, de tudta, hogy ilyen alkalma nem lesz több... Sietve hoppanált úgy, hogy most Voldemort legyen középen... Gyorsan elmormolt egy keresetlen varázsigét, mire a feketemágus nagy ívben a földön fekvõ lány mellé esett...
Ekkor azonban különös dolog történt: Voldemort körül elõször halványan, majd egyre erõteljesebben kezdett izzani egy hatalmas pentagram... A sötét démon szemmel láthatóan mozdulni sem bírt. A most már vakító csillag egy alig látható, kékes fényfüggönyt eregetett az ég felé...
- Szóval ilyen csapdát szántál nekem... - mosolygott fensõbbségesen Harry. - És gondolom, miután beleestem, nyugodt szívvel lemészároltál volna.
Voldemort nem tudott felelni. Az egész testét megbénította ez az õsi bûbáj.
- ...És tudod mit? - vigyorodott el Harry. - Most helyet cseréltünk.
- Viszont mi nem hagyjuk, hogy... - kezdte el az egyik halálfaló - a hangja alapján Malfoy -, de egy halk pukkanás félbeszakította. Ugyanis megjelent elõtte egy férfi. Egy fehér szakállú, félholdszemüveges férfi. És ez után az egy után számtalan pukkanás hallatszott - a Rend tagjai érkeztek meg.
- Azt hiszem, már nem akadályoz meg senki sem... - fordult Harry ismét Voldemort felé. - Ja, és hogy csak tudd: ezt az anyámért, az apámért, McGalagonyért, és a többiek haláláért kapod - sorolta keserûen a fiú, és a feketemágus szeme közé célzott. - Avada Kedavra!
Amikor az átok elérte a fényfüggönyt, annak bûbája megtört, így Voldemortnak maradt ideje, hogy kinyögje:
- Ez nem lehet! Te nem gyõzhetsz le... - ahogy a zöld fénynyaláb elérte a testét, a vörös szemek nem izzottak többé... a milliók által gyûlölt fekete démon összeesett. Voldemort nem volt többé... Már nincs az, aki egy késõ éjjelen a házadba belopózva megöli a gyermekedet és a házastársadat... Nincs az, aki csupán a saját kéjes örömére megkínozza a barátaidat... Nincs az, aki megkeseríti vagy elveszi tõled az életet...
A sötét korszaknak vége.
* * *
A halálfalók, miután látták, hogy mesterüknek végleg befellegzett, vagy megadták magukat, vagy elmenekültek, esetleg a Rend tagjai kapták el õket. Sokukat állították a Wizengamot elé, és ítélték életfogytiglani Azkabani fogságra.
A Voldemort seregébe beszervezett óriások és dementorok visszatértek a helyükre - az elõbbiek a hegyekben rejtõztek el, az utóbbiakat a varázslók börtöne várta.
Harry az után az éjszaka után még egyszer visszalátogatott Little Hangletonba, a Denem-kúriára, ahol egy kis pergamendarabot talált egy versikével, amiben egy számára nagyon ismerõs kézírást fedezett fel. El is vitte Hermionének, aki rögtön lecsapott rá.
- Várj csak... Hadd olvassam el, amit eddig írtam... Már nem is emlékszem...
Zúgó vihar,
mely nem akar elállni.
Zúgó vihar,
melyben alig lehet ellátni
egy sötét alak felé,
kit még Hold és Nap is kerül.
S amint felemeli kezét,
a Halálnak Lantja zendül...
Eme rút sötétséget,
mit a pokol mélye nemzett,
csak egy törheti meg:
kiben él a Jóság Fénye.
Ha e Fény elemészti a sötétséget,
varázslók és muglik békében élnek.
Nem lesz, ki szítja köztük a bajt,
s az árny poraiból új világ hajt.
De ha eme sötétség gyõz,
mindent, mi volt, a földre dönt.
Nem lesz nappal és éjszaka -
Az lesz a Gonoszság Hajnala...
Két hatalom közül csak egy nyílék,
a másik a Halált kapja...
- Hát, igen... Itt elakadtam... Bella megzavart... Pedig tudtam, mit akarok írni, csak mostanra már elfelejtettem... - mondta szomorkás hangon Mione.
- Várj csak... - ráncolta homlokát Harry. - Én azt hiszem, tudom... "Két hatalom közül csak egy nyílék, a másik a Halált kapja; ...Elemészti õt dies irae, A Harag Napja..."
Vége
Írj kritikát!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
