Elfeledett fény

Ma lesz három éve, hogy utoljára mellette aludtam. Az utolsó abból a rengeteg alkalomból. A háború alatt a kanapéján maradtam, készen, hogy felébresszem, ha rémálmok gyötrik. Az év nagy részét azzal töltöttem, hogy őt néztem miközben aludt. Belevésve az emlékezetembe, hogyan is festett az arca a tűzfényénél, a holdfényénél és a napsugarában fürödve.

Emlékszem, hogyan is nézett ki, mikor először felébredt. Rendben, ezt visszavonom. Nem egy féle képen nézett. Sok különböző kifejezése volt, mindegyiknek meg volt a maga oka és panasza. Egy a hűvös reggelekre. Egy az édes álmokhoz. És még egy, arra az alkalmakra, mikor csak egyszerűen boldog volt, hogy túl vészelte az éjszakát. Nem tudnám megszámolni őket. De mégis itt volt ez az egy, amit a legtöbbször láttam. Nem tudtam hová tenni, hiába próbáltam, hónapokig tartott, míg végül rájöttem.

Egy nap ráébredtem ez nem az ő pillantása volt, hanem az enyém. Az első, amit felébredve kapott, mikor első dolog, amit meglátott én voltam.

Szerettem érte. Figyeld csak, hogy használom a szót” szerettem” múlt időben. Soha nem gondolok „ránk” és „szerelemre” jelen időben. Bár régen használtam, minden nap, de már soha többet.

Hát igen, elrohantam tőle. Elfutottam olyan gyorsan és olyan messze, amilyenre csak tudtam, az Isten végtelen zöldjébe, Írországba. Igazság szerint Matterly elég szép hely. Itt én vagyok a csendes angol nő rózsabokrokkal, amik évente virágba borulnak. Megvan a saját festőien szép kis házam, benőve szőlővel és egy veteményessel a kertben.

Igen, most én vagyok az idegen egy tökbálvánnyal. Nevess, ha mersz.

Mégis boldog vagyok. Nem boldog-boldog, de semmiképp sem boldogtalan. És ez az, amiért csak imádkozhatom. Főként, mert nem gyászolhatom őt rendszeresen, mivel, hogy nem halott. Legalábbis nem igazából. Az a rész, ami az enyém volt, az a része, ami hozzám tartozott, már nincs többé. Már régen nincs. Már megértem, és elfogadom. Talán ez az, ami miatt gyászolnom kéne: azt hogy ilyen könnyedén túl tettem magam rajta. Elérkeztem egy nem nagyobb, de nem is kevésbé fontosabb részhez az életemnek. Egy részéhez, Harry nélkül.

( Három évvel ezelőtt, „ A baleset”)

Harry megsebesült.

Ezek voltak az egyetlen szavak, amelyekkel körül ölelhettem magam, miközben Ron ott ült mellettem és fecsegett. Megsebesült. Harry. Az én Harrym. Emlékszem, ahogy tartottam az élettelen kezét  a kórházban, miközben a gyógyítok magyaráztak az átokról, amivel eltalálták.  Valaki, Voldemort régi követői közül volt a tettes, annyira túl feszítette őt a sötét mágia, hogy már nem is emlékezett a saját nevére. Ironikus, mert ez az, ahogy végül hátra hagyta Harryt: a vicces fiú felejtés átkot szórt rá.

Nem hittem nekik, addig, míg Harry ki nem nyitotta a szemét két nappal később. Ez volt az, mikor elkezdtem sírni. A „pillantásom” nem volt többé a szemében.

A Varázs világ nagy örömére, az emlékezete sértetlen maradt. Egészen az előző év végéig. Az utolsó tizenegy hónap eltűnt. Kilenc hónappal azelőtt eljegyzett. Hat hónappal azelőtt egy szobán kezdtünk osztozni. Két hónappal azelőtt igazából elkezdtünk randevúzni. Ha, „randevú” Nem randevúztunk. Nem igazából. A kapcsolatunk átalakult Harry és Hermionéből” „Harry és Hermióne ölelkezés”- be. Nagyszerű együttlétekbe. Telve érintésekkel, csókokkal, amelyek napokig tartottak. Az első alkalom majdnem egy balesett volt, oh Istenem, micsoda baleset.

Éppen a kanapén ültünk a lakásunkban. Roxfort óta együtt laktunk. Együtt, de külön szobákban. Szóval ott ültünk a kanapén, és beszélgettünk, kitudja miről, mikor Harry az örökös balszerencséjétől kísértve, lelökte az italát az asztal sarkáról. Oda nyúltam hozzá egy szalvétával, ártatlanul hogy megállítsam a bort, mielőtt ráömlik a szőnyegre, mikor elvesztettem az egyensúlyom és az ölébe zuhantam. Nem esett bajom. Egy olyan esés volt, amin nevetnünk kellett volna és besöpörni az elfojtott érzelmek rongya alá. Aztán persze megfordultam és szembe találtam magam egy hatalmas zöld szempárral.

Ekkor vettem észre, hogy a testünk egymáshoz ért. Az orra súrolta az enyémet, és a lábaink reménytelenül összegabalyodtak. Erősen szorított magához, tartva a karjaiban és a számat bámulva. Ő esküdött, hogy én tettem meg az első lépést. Hazug. Ő hajolt közelebb először. Okos boszorkány voltam, alig észrevehetőn adtam jelzést, megragadtam a gallérját és magamhoz húztam.

Jóformán érzéktelenségig öleltük egymást, valahogy sikerült legurulni a kanapéról, és a földön kikötnünk. Rajta ültem, ő pedig fogta a csípőmet, miközben levettem a felsőmet és visszahajoltam hozzá, a nyelveink csatáztak, a keze a combomon, az enyém kettőnk közt éppen azon ügyeskedett, hogy kigombolja a nadrágját….

Bárhogy is volt, csak egy baleset volt. Egy baleset, nem hiba. Persze már hónapok óta szerettem volna csinálni ehhez hasonlót. Különösen akkor mikor reggelente póló nélkül és kócos hajjal ült le az asztalhoz. Emlékszem, hogy a következő néhány hétben őt hibáztattam, amiért ilyen csábító volt és kívánatos. Nem egy étkezés végződött velünk azon az átkozott asztalon. A hátam sokáig utált érte, de a többi részem, több volt, mint elégedett.

Aztán persze jött az átok. Még mindig Harry volt. Igazából, más emberek számára nem volt különbség. Visszament dolgozni, bérletet vett a kedvenc kviddics csapata meccseire, sőt még mindig kócos hajjal jött le reggelizni. Habár a tányérjaink végül a mosogatóban landoltak, a padló helyett. Mert elhatároztam, hogy nem mondom meg neki.

Nem, mintha nem akartam volna. Mindig is akartam. Még most is akarom. Csak, hogy tudja, valamikor szerettem őt. Szerettem őt jobban, mint ahogy azt lehetségesnek gondoltam. De ez nem ilyen egyszerű. A gyógyítok, azt mondták, nem fogja visszanyerni az emlékezetét, és én nem akartam, hogy azt érezze, nem is tudom, elkötelezettnek érezze magát. Azt hiszem, nem akartam kényszeríteni.

Rejtegetni ”minket” nem volt nehéz. Összegyűjtöttem azt a néhány dolgot, ami azt sugározta, mi többek vagyunk puszta barátnál. Egy pár fotót, néhány nyaraláson készült videót, kettő- vagy három emléket, amit Harry elrakott a Merengőjébe.

Nem mintha feladtam volna a romantikus érzelmek felelevenítését. Helyesen játszottam, nem voltam elérhetetlen. Próbáltam célzásokat tenni. Ő pedig azt gondolta beteg vagyok, vagy részeg, vagy tudom is én mi.

Mikor elkezdet randevúzni, kiköltöztem.

A lány neve Ashley volt. Elég aranyosnak látszott. Nem volt baj vele, semmi, amit egy ütővel el ne lehetett volna intézni. Azon az éjjelen, mikor láttam őket a kanapén csókolózni, a mi kanapénkon, az éjszaka volt, mikor elmentem. Három héttel később kikötöttem ezen az ismeretlen helyen. Mert volt még valami, amit Harry nem tudott. Terhes voltam.

Még mindig a fejemben él, hogyan bámultam az eredményre. Ott ültem a kád szélén, a szüleim fürdőszobájában, még mindig siratva életem elvesztett szerelmét, makacsul elhatározva, hogy egyedül élek és halok meg. Így hát mikor a kis csík rózsaszín lett, megtettem az egyetlen dolgot, amit tehettem: nevetni kezdtem. Nevettem, míg a szemeimet könny lepte el és a szüleim az ajtóhoz nem rohantak. Nevettem, ahogy ott álltak tanácstalanul egymásra nézve, hogy kit is hívhatnának segítségül. Nevetem, és nem is hagytam abba legalább húsz percig..

Wáo, gondoltam. Az élet határozottan szereti az ő kis csavarit. Megkaptam Harryt. Elvesztettem Harryt. És most a szívem alatt hordom Harry szerelem gyerekét.

Ez már túl sok volt. Csak nevetni tudtam, mert ha elkezdek sírni, sosem hagyom abba.

Hát eljöttem Matterlybe, hogy saját lábamra álljak. A terhesség egyszerű volt. Semmi komplikáció, élete adtam Gilian Perdita Grangernek két évvel ezelőtt május elsején. Harry édesanyja után neveztem el Giliannek. Úgy hittem ez egy okos döntés volt. Szeretem azt hinni Lily egyetértene.

Gilian, Gill, Gilly-bean. Ő, igen, ő tökéletes. Bár örökölte az én átkozott hajamat, és tudom egy nap nagyon is fog utálni ezért. De Harry szemeit is megkapta. Mindenki ezt gondola. Nem mondják, persze, de mondanák, ha Harry itt volna velük. El tudom képzelni az arcát, ha ezt meghallaná. Ez összetörné a szívem, és hihetetlenül boldoggá is tenne egyben.

Habár elég gyakran láttam őt. Lehopponáltam Londonba a harmadik szakában a terhességnek és tettem azt a szülés után is. Mmégis még mindig egyedül vagyok. Harry nem találkozott az én Gilly-bean-nemmel. Hisz, amint, meglátná kitalálná ki az apja, és valahogy, azt hiszem, ez nem jelente annyit ennek a Harrynek. Ez a Harry, akinek az egyetlen gondolata, hogy fiatal és szép boszorkányokkal randizzon és körbejárja a világot gonosz varázslók után. Az én Harrym… de mindegy, a dolgok rendben vannak úgy ahogy vannak.

Harry és én még mindig barátok vagyunk. Nem közeliek, de jóban vagyunk. Néha együtt ebédelünk. Sőt még meg is lepett, mikor az egyik könyvemmel tűnt fel. Beleírtam „húzz el” abba a példányba, amit nekem adott. Elnevette magát, mikor elolvasta, és egy röpke másodpercre, az én pillantásomat láttam a szemében tükröződni.

Nem töltök sok időt a szabadban. Leginkább az írásaimon dolgozom és a többi időmmel Gill rendelkezik. Rendkívüli ez a lány. Csak úgy ragyog. De nagyon kíváncsi is egyben, imád széttépni mindent, ami a keze ügyébe akad. Még évekbe telik mire háziállatunk lehet.

És olyan kicsi. Nagyon pici. Képtelen vagyok elképzelni, hogy felnő egyszer, sportol, és elmegy Roxfortba. Szeretném látni Piton arcát mikor egy újabb Grangert talál a termében, égbe emelt kézzel kikergetve őt a világból a kérdéseivel.

Más szóval az élet jó, és ezt nem csak a magam meggyőzésére mondom. Boldogságot találtam Harry után. Egy ideig azt gondoltam, soha nem leszek erre képes, de tévedtem. Tévedtem. Ezt le kell jegyezni, mert ez az első alkalom és valószínűleg az utolsó is

, hogy kimondom. Bár nem az egyetlen alkalom, hogy ezt hallom. Gillian hamarosan elkezd beszélni, és a Granger vérrel, ami az ereiben folyik, biztosan olyan makacs lesz mint az anyja. Reméljük, hogy eleget örökölt az apja jó humorából, hogy kiegyensúlyozza.

Nem tudom, mit fogok mondani Gillnek, ha róla kezd kérdezősködni. Az apukájáról. Remélem ez az idő még jó sokáig várat majd magára. Nem tudom képes leszek- e elmondani neki az igazságot, de hazudni még kevésbé akarok neki. Azt hiszem a legjobb, ha várok, és majd meglátom. De visszatérve a lényeghez, nem olyan rossz itt, már kezdek hozzá szokni.

(Harry szemszöge)

Egy olyan nap volt, mint bármelyik más. Felkeltem, ettem, felöltöztem, stb. Emlékszem éppen a szekrényemben kutattam tiszta ing után. A tisztító bűbáj sosem sikeredte. Mindig úgy bűzlött, mint az égett gumi és a banánhéj.

Ilyenkor nagyon hiányoltam Hermit. Ő mindig gondoskodott róla, hogy legyen tisztaruhám. Furcsa, mert elég sokat gondolok rá.  Na jó, nem annyit gondolok rá, mint álmodok róla. Például itt van ez az álom, mikor az egyik percben még esszük a tojást, a másikban már ott vagyunk az asztal tetején, tapizva egymást, mint két tinédzser. Nem mintha bánnám, hogy róla álmodok. Nem mintha nem történt volna meg már az előtt is. De ezek furcsák voltak. A haja más volt. Rövidebb, mint ma, inkább olyan, mint, mikor még együtt éltünk. És az álmok mindig itt játszódtak a házban, teljesen átlagos beszélgetéssel kezdődtek és egy teljesen más… szituációval értek véget.

De mindegy, szóval tiszta felsőt kerestem épen, a téli ruhákat dobáltam ki a szekrényből, mikor valamit éreztem az egyik kabátom zsebében. Belenyúlva, egy kis fiolát húztam elő, emlékekkel töltve.

Ahogy ott ültem, összezavarodva, kinyílt, és az életem örökre megváltozott. Megint.

- - - - -

 Hermione és én a tavacska mellett álltunk a szülei házánál. Karácsony volt és mindent hó borított, fehéren és ezüstösen csillogott a holdfénye. Az éjszakai égbolt tiszta volt és mi csak ültünk ott. Élveztük. Élveztük egymás társaságát. Istenem, olyan gyönyörű volt. Az arca piroslott és a szemei ragyogtak. Az ajkai csak úgy könyörögtek a csókért, és ugyanakkor úgy festettek, mintha eleget kaptak volna már belőle.  A karommal körül fontam a derekát és az ajkaim megtalálták a nyakát.  Csókolgattam és nyalogattam, hallgatva a sóhajtásait. A szemei homályosak voltak, ahogy felém fordult, a nevem az ajkán, a karjai a vállam körül, és a kezei, hirtelen, egy kis dobozkán.

A szemei hatalmasra nyíltak a felismeréstől. Nem szólt semmi miközben kinyitotta. Bár hiányoltam az arcát, de túl elfoglalt voltam a fülével, hogy megfigyeljem a reakcióját. Mit is mondhatnék. Gyűrű vagy nem gyűrű, ő még mindig Hermione volt, és még mindig piszok nehéz volt távolt tartanom magam tőle. Levegőért kapkodott és átölelt, lelökve mindkettőnket a padról kétlábnyira besüllyesztve a hóba.

-Harry, nem hiszem el. Igen, oh, igen.- össze- visszacsókolta az arcom és a nyakam.

-Igen, szerelmem- mondtam vigyorogva és elgondolkodottan sóhajtottam egyet.- Rájöttem, hogy eljött az idő, hogy tisztességes nőt faragjak belőled.

Abbahagyta egy pillanatra, és felhúzta a szemöldökét.

-Tisztességes nőt? Mégis kit tervezel te feleségül venni?

Feltámaszkodtam és belenéztem abba a gyönyörű barna szemeibe, az ujjaimmal az arcát simogattam

-Csak téged, szerelmem…

- - - - -- -

Oh, igen, egy kicsit nyálas volt. De a szívemig hatott. És amellett, ha egy pasi nem lehet érzelgős, mikor eljegyzi a barátnőjét, akkor francba mindennel, nem érdemes élni.

Így végződött hát az emlék. Még ott ültem pár percig az ágyam szélén és próbáltam csitítani magam. Igazából nem percekig, órákig. Jó néhány óráig. Csak én nem tudtam, hogy órák teltek el, mert ez volt az a pillanat, mikor az emlékeim visszakúsztak a fejembe.

Emlékszem, mikor felébredtem ruhák voltak mindenhol és a kis fiola ott volt a kezemben. Világos volt odakint. És a napsugár bekúszott az ablakpárkányon. Megtapogattam a helyett magam mellett, várva, hogy megérintsem az alvó Hermionét, talán csinálni egy kicsit többet, miután megtaláltam.

Szükségtelen mondanom, nem volt mellettem. Mellettem? Ha. Nem is voltiunk azonos időzónában.

Istenem, micsoda pánik volt az, amit éreztem. Észrevéve mit tettem, mennyire megbántottam. Merlin, még tanácsot is kértem tőle a kapcsolataimhoz. Tanácsot egy olyan nőhöz, aki nem ő volt. Felvettem pár ruhát, makacsul elhatároztam, hogy megtalálom őt, és, ha szükséges, elkergetem, akármilyen jött menttel van is együtt. Átkozottul lennék, ha látnám őt mással, még ha ő látott már elég lánnyal is együtt. Még viccelt is vele, hogy mennyi időt töltök a fürdőszobában, mióta végigmentem London boszorkányain szépen sorban.

Már kezdtem hopponálni a házához, mikor rájöttem, nem tudom, hol lakik. Nem tudom, hol lakik. Istenem, a régi énem egy segg volt. Végül elmentem Ronhoz és elmagyaráztam mindent. Érdekes, nem akarta megmondani. Azt hittem viccel. Ha-Ha-ha., nevettem, és játékosan megütöttem.  És most add meg a címét te fajankó. De ő csak fecseget valamit arról, hogy előbb szólni kell neki, hogy ne lepjem meg és hasonló értelmetlenségeket. Szóval megtettem az egyetlen dolgot, amit tudtam. Kilestem a telefonkönyvéből, mikor nem figyelt.

A következő dolog, amit tudok, hogy ott állok Isten végtelen zöldjén. Ami valaki kertjének látszott, és csak állok ott, megbabonázva, vizsgálgatva a szőlővel benőtt kis házat előttem.

És akkor hirtelen, ott volt mellettem.

- - - -

A hátsókertben voltam Gilliannnel, mikor ismerős pukkanást hallottam. Nem volt szokatlan, hogy Ginny vagy Luna hopponáljon, így hát nem keltem fel azonnal. Gillian ott ült a virágágyásba a kis játék lapátjával, segített ültetni a magokat tavaszra. Rendben, nem igazán segített, inkább csak dobálta a homokot magára és ütögette a földet a játék ásójával. Egyértelműen jelét adva, hogy a növényápolási technikáját az apjától örökölte.

Körbe mentem, és rátaláltam a megkövülten álló Harryre a kert végében, hitetlenkedve nézte a házamat. Emlékszem, hogy visszanéztem Gillianre, miközben nem kis aggodalommal a szívemben, némán megközelítettem őt. Éppen felöltöttem, a nagy, hamis, „örülök, hogy látlak Harry” mosolyomat, mikor megragadott és magához rántott durván. Megveregettem a hátát, várva, hogy elmondja a rossz hírt. Istenem, de jó érzés volt a karjaiban lenni. Kegyetlen dolog ez. Mint éhezőt kínálni gyűszűnyi levessel.

Végül kibontakoztam az ölelésből, tucatnyi kérdés volt az ajkamon, végül újra ott találtam magam, reménytelenül bámulva a hatalmas zöld szempárba.

Ez volt a pillanat mikor majdnem lerogytam a földre.

Az én pillantásom ragyogott vissza rám.

Összecsuklottam, de ő tartott a derekamnál fogva és én átleltem a nyakát. A tucatnyi kérdés százzá vált. Megragadtam a gallérját, hogy fenntartsam magam. Megpróbált megnyugtatni, simogatott, és elsuttogta, mikor és hogyan történt. Istenem, itt volt. Az én Harrym viasztért.. Hazajött hozzám. Aztán lassan bezárta távolságot köztünk és én behunytam a szemem várva, hogy az ajkaink találkozzanak végre oly hosszú idő után először.

De ekkor Gillian úgy döntött ideje jelezni, hogy ő is itt van.

-Mama- édes kis hangja hallatszott mögülünk.

 - - - - -

Végül ott tartottam a karjaimban. Az én Hermionémat. Az én barátnőmet. Megnyugodva, hogy senki sem lopta el a kincsemet. Az én jó szerencsém, hogy Anglia férfi lakossága ostoba és vak. Ami remek volt. Megkímélt tőle, hogy sárgaföldig átkozzak egy szerencsétlent.  Megölelt és én éreztem, itthon vagyok. A kezeim remegtek, ahogy próbáltam távoltartami a kezeimet az ajkaitól. Három évig nélkülöztem őt és nem hittem, hogy képes lennék akár még egy másodpercet is kibírni nélküle.

Lehajoltam, épp hogy érintettem az ő tökéletes ajkait, mikor egy vékony kis hang szólt a hátam mögül 

-Mama

Megfordultam, és majdnem térdre zuhantam

 - - - -  -    

-Mama

Hary úgy festett, mint aki menten elájul. Nekem támaszkodott támogatást várva, épp mikor nekem magamnak is éppen arra lett volna szükségem. Azt hiszem nem tartott neki sokáig kitalálni mi is történt, az ő khm..hiányzása alatt. Gillian, odament hozzá és felfelé nyújtózkodott, húzogatva a nadrágját. Nem volt hozzá szokva a férfiakhoz.

Harry újra felém fordult. Zavarodottság árnyékolta a vonásait amint némán könyörgött a válaszért.

A válaszért, amit képtelen voltam megadni, mivel pillanatnyilag elfejtettem, hogyan is kell mozogni vagy beszélni. Ehelyett Felkaptam Gillt és bementem, nem foglalkozva azzal, hogy bezárjam az ajtót. Bevittem a szobájába, és átöltöztettem őt a délutáni szunyókálásához. Felöltöztetni őt egyszerű volt. Nem kívánt semmi különleges vagy bonyolult műveletet, ami hasznos volt, mivel jelen pillanatban képtelen lettem volna rá.

Bedugtam Gillt az ágyba és becsuktam az ajtót magamban felkészülve a Beszélgetésre. Átmentem a hallba, remélve, hogy ott találom Harryt. Nem volt ott. Az agyamat megannyi gondolat szelte át oh Istenem elment, elment, dühös és sértet…ami butaság volt tőlem, mert még mindig kint állt.

Nem mozdult az óta, még mindig arra a pontra meredt, ahol Gillian hagyta. Odaléptem hozzá és a vállára tettem a kezem.

-Harry- mondtam finoman.

Nem válaszolt azonnal, egy perc elteltével azonban arrébb húzódott, el az érintésem alól Majd felém fordult.

-Mért nem…?- de elhalt a hangja. Nem kellet, hogy befejezze.

Tettem egy lépést hátra. Lesütöttem a szeme és a kezeimmel játszottan.

-Tudod te miért.- feleltem halkan.

-Nem nem tudom.- a összehúzta szemeit, ahogy az enyémet vizsgálta. -Tényleg nem tudom, miért hazudtál nekem HÁROM ÉVEN keresztül- végét már kiabálta. Wáo, nagyon mérges volt. De én is az voltam.

-Nem hazudtam neked, Harry.- mondtam halkan- Én csak..

-Te csak elrejteted őt előlem.- vágott közbe- Csak hagytad, hogy éljem az életem, mintha ő nem is létezne, nem…

Nem hagytam, hogy befejezze. Milyen szerncse, hogy leraktam a lapátomat, mert netán hozzá találtam volna vágni.

 - - - - -

-Harry- fojtotta belém a szót, rám emelve az iskola elsős nézését. Utáltam, hogy olyan nyugodt. Olyan könnyedén hazudott nekem az ő, nem a mi gyerekünkről.

-Harry…igen, rejtegettem előled, de én…

-Szajha- mondtam keserűen.

A nyugalom maszkja azon nyomban megkeményedett Herminoe arcán. Még sem azonnal bántam meg, hogy ezt mondtam. Eltartott vagy két másodpercig. Hosszú lélegzeteteket vett és egész teste megfeszült, ahogy közebb lépett, úgy nézett ki, mint aki rögvest pofon vág. Már szinte könyörögtem is érte, hogy tegye. Minden jobb lett volna, mint annál az átkozott üres arckifejezésnél.

-Csak mondj meg egy dolgot, Harry, -nyögte ki végül.

-Mit?- kérdeztem óvatosan, azt mérlegelve, hogy most kérjek bocsánatot tőle, vagy előbb hagyjam, hogy befejezze.

-Számított volna? –tette fel az egyszerű kérdést

-Mi?- kiáltottam hitetlenkedve.

-Számított volna? Neked, úgy értem. Nem a mostani magadnak, hanem a régi Harrynek. Annak, aki alig emlékezet a címemre. Annak, akivel kétszer egy hónapban együtt ebédeltem. Annak, akit hagytam élni, ahelyett, hogy rákényszeríttettem volna a TE életedet.- mélyen megsebzett az utolsó mondattal. Próbáltam választ találni, de persze csúfosan megbuktam.

Sápadtnak és gyengének tűnt, ahogy hátrált.

-Nekem sem volt könnyű, Harry- a szemei könnyel teltek meg, mégis próbálta visszatartani őket. Istenem, már megint megrígadtam. Úgy tűnik ez az, amihez igazán értek.

-Hiányoztál- letörölt pár könnycseppet az arcáról. És felnevetet, de nem szívből jött ez a kacaj.—Hiányoztál? Ha! Gyászoltalak. Talán ez volt a módja, hogy tovább lépjek. Talán nem volt helyes, de..

Nem hagytam, hogy befejezze. Mégis csak ő volt az én Hermioném, könnyes szemmel, remegő térdekkel, alig állva a lábán. Meglepett, hogy képes voltam eddig is ilyen messze maradni tőle. Magamhoz rántottam, és lecsókoltam a könnyeit, elmondtam, hogy sajnálom és, hogy így volt jó. Mert így volt jó.  Nem, mert ez minden gondot, kérdést megoldott volna, hanem mert nekünk tényleg így volt a legjobb. Jól voltunk. Mert megértettem. Életben tartott minket, azzal, hogy Gilliant távol tartotta tőlem. Nem akarta, hogy a másik én nézzen, rá. Te jó ég nem is tudom a nevét sem, ezzel a külsővel, az örök agglegény, a szarvas lámpákkal a fején. Azt akarta, hogy Gilian az én lányom legyen, nem az övé.

Elárasztottam csókokkal, miközben ő megragadta az ingem és magához húzott. Ha házas lett volna hat gyerekkel, akkor sem tudtam volna levenni róla a kezemet. Nem mintha megpróbált volna ellenállni nekem. Kis keze fel le járt   hátamon, amint egyre csak a nevemet hajtogatta. Aztán észrevettem, hogy még meg sem csókoltam. Amilyen vad volt és kacér, csak úgy a nyakamba ugrott, a földre taszítva.

Nem tudnám megmondani milyen hosszan csókoltuk egymást. A rózsák alatt, egymást öleltük, ígérve érintésékkel, melyeket szóval nem lehetet kifejezni. Ő húzódott félre előbb, nagy nehezen, nem kis büszkeségemre.

-Jobb (lihegett egyet) ha bemegyünk. Gilliannek már fenn kell lennie mostanra.- remegő lábakkal felállt és segített nekem is talpra állni.

-Gillian? Ki az a Gillian…-kérdeztem kótyagosan. Várjunk csak. Rendben. Szép név, úgy hangzik, mint az anyám… oh

Elmosolyodott szégyenlősen mikor rávigyorogtam. Férfi büszkeség, meg minden

-Gillian, heh?- kérdeztem. Mint családapa, utólagos belegyezésemet adtam.- Tetszik.

Tényleg?- pillantott rám örömmel.

-Tökéletes.

Igen, jól hangzott a Granger mellett.

-De jobban fog hangozni a Potterrel- mondtam. Megállt és lassan rám nézett.

-Mi?- suttogta, nagy könnyes szemmel.

Odaléptem és átöleltem, valami kényszeríttet, hogy ezt olyan gyakran tegyem, ahogy csak tudom, és olyan sokáig ameddig engedi.

-Mert- tettem hozzá-, ha arra gondolsz, hogy valamelyik másik férfi nevét adod neki, akkor fel kell frissítenem az emlékeimet a Cruciatus átokról.

Rám mosolyogott. Megfogta a kezem és a bejárati ajtóhoz vezetett.

-Gyere be Harry. Van itt valaki, akinek be szeretnélek mutatni.

Vége

 http://www.fanfiction.portkey.org/story/4373

.