Szerelem ,volt ,van ,lesz?!
Ülünk a Tisza-parton, régi barátok! Az elmúlt ifjúságról beszélgetünk, meg a felnőtté válásról. A szerelem is szóba kerül, és az a nő is, aki .... A "tanárnő". Aki, szó szerint tanított! Nem volt szép, nem volt sztár típus. Minket azonban megtanított a SZERELEMRE ! Férfivá értünk 13 -14 évesen. Szép volt, jó volt ! Még jobb lenne, ha a történelem megismétlődhetne!!! Emlékezni még tudunk !!!
Nagyon régen történt. Talán igaz sem volt! Pedig ez a két év, az 1960 években mélyen bennem maradt. Még gyermek voltam! De akkor, azokban az időkben igazi férfinak éreztem magam.
Ültünk az osztályban. Fiúk, lányok vegyesen, egymás mellett.Ha valamelyik lány megtetszett, meghúztuk a haját, vagy írtunk néhány sort, és a szünetben „együtt jártunk”! Nagy kaland volt, tele ismeretlen tudni valóval. Ha kimentünk a strandra, a fürdőruha azért már megmutatta azokat az idomokat, amelyekre mi fiúk, oda figyeltünk, és egymás közt annyi sokat beszéltünk. Tizenévesek szerelme, tiszta rajongás, tiszta őrület! Szép volt! Egy nap elmentem diákmunkára a közeli vegyesboltba ,itt ismertem meg életem első NŐ-t és ASSZONYÁT.
Edit,nevezzük így az akkori boltos kisasszonyt ,25 éves volt. Nem volt szép, nem volt formás, olyan átlagos nő volt. Érdekes módon mi, fiúk, még csak fel sem figyeltünk rá. Szürke volt, egyszerű a munkaköpenyben, eladta az árúját, feltöltötte a pultokat, aztán ment a dolgára. Itt dolgoztam a boltban, mint diák munkás. Szigorú és mégis kedves hölgy volt. Egyeseket, akik betértek hozzá a boltba ,fiatalembernek hívott, velük mintha nem lett volna olyan szigorú. Ezek a srácok csak összenevettek, somolyogtak, és hajtották a lányokat…
Nyolcadikos voltam, viszonylag erős testalkatú sportos gyerek. Birkózás, cselgáncs, úszás, ott volt a repertoárban, minden szabad időnket valamelyik sporttelepen és a Tiszán töltöttük. Erősödtünk, edződtünk, hasznosan töltöttük a szabad időnket. Egy alkalommal, már a nyári munka vége felé, Edit "megbüntetett". Talán nevetgéltem az üzletben, vagy elcsentem valamit, már nem tudom. Lényeg, hogy a munka után a raktárban kellett rendet tennem . Tettem ,vettem ,pakolásztam és egyszer csak bejött Edit is segíteni a pakolászásba. Edit, szigorú arca most egészen megenyhült. Mosolygott, kacagott mindenen. Ide,- oda pakolgattuk, szinte minden cél nélkül az árúkat és tároló ládákat . Csontváz nem volt ,inkább sportosnak mondanám ! A boltos nő köpenye időnként szétnyílt, és combjait, fehér alsó neműjét többször megpillantottam. El, elpirultam, hiszen valami ilyesmire vadásztunk az osztálytársaknál is, nem sok eredménnyel. Aztán, előbb az egyik, majd a többi felső köpenygombot is kigombolta, és elém villant egy picike melltartó, és benne a duzzadó fehér keblek. Valami ismeretlen érzés kerített hatalmába. Akkor még nem tudtam, hogy mi is az, de abban már biztos voltam, hogy a férfiasságom ágaskodik, és nem véletlenül. De mit is tehettem volna? Beszélgettünk az emberi testről, a biológiai szükségletekről. Magához vonzott, fejemet a keblére szorította. Éreztem az asszonyi illatot, elkábultam.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el,hogyan is miként kerültünk egymás karjaiban,de gyengéden oktatott, vezetett a szerelem rejtelmeiben. Többször is olyan érzésem volt, mintha a mennyekben lennék, földön kívüli boldogság, vagy valami hasonló érzések árasztottak el. Ezen a délutánon férfi lettem!
Ha egy lány megtetszett, már nem bántottam. Udvaroltam, vagy udvarolni próbáltam. Most már csak érdekelt, amit a szoknya takart. Közben Edittel is megmaradt a bensőséges viszony, és egyre gyakorlottabb, ügyesebb lettem – ahogy mindig mondogatta. A nyári tábor is élményekben dús volt , megismerkedtem egy lánnyal. A Balaton partján késő este, az őrségben, amikor mindenki aludt, mi a csillagokat néztük, és egymásnak kerestük azt, hogyan tudnánk örömet okozni. Sokszor vállaltam az új barátnőmmel éjszakai ügyeletet.Próbáltam kamatoztatni mind azt a szépet és izgalmas dolgot amit Edittől tanultam. Szép és tartalmas két hetet töltöttem a Balaton partján. A következő évben, már a boltban is a „fiatalember” megszólításban volt részem. Akkor értettem meg, hogy ezt a címet az kaphatja, aki Editnél ,Edittel átesett a „tűzkeresztségen”! Mindent ott folytattunk ahol tavaly abbahagytunk. Féltékeny voltam, csak egyedül akartam birtokolni, élvezni az élet örömeit. Voltak csaták, amiket megnyertem, és voltak olyanok is, amiket elveszítettem. Szerelem volt? Nem tudom, nem hiszem! Akkor azonban azok az együttlétek nagyon kellettek, az önérzetemnek mindenképpen.
„Múlnak a gyermekévek, nincs vissza út”. Az egyik szerelem jött, a másik múlt! Az elsőt, az viszont soha nem felejtem és soha nem múlott el. A közelmúltban volt egy találkozásom az egyik iskolatársammal. Ő is, a fiatalemberek csoportjába tartozott. Sok-sok év telt el, mégis annyi szeretettel emlékeztünk azokra az időkre. Emlékeztünk Editre, a boltos-nőre ,és azokra a fruskákra, akik egykor – később – „zsákmányaink” lettek. Mégis, az első, ott a raktárban, az maradt meg igazán emlékezetünkben. A kidomborodó keblek, a kerek combok, és azok az ölelések…
Sok diákom most ugyan ezekkel a dolgokkal foglalkozik , és ugyan azokkal az érzésekkel éli napjait mint valaha én ,és mindegyik nagy széltoló! Most, egymást nevezik fiatalembernek, gyűjtik a skalpokat, én meg irigykedem. Irigykedem? NEM! Csak emlékezem! Ha elmondhatnám, vagy elmesélhetném nekik, tán el sem hinnék, vagy kioktatnának. Nem tudom. Figyelem őket, Szépek, erősek, fiatalok. Még előttük az élet, annak minden gyönyörűségével, szomorúságával, szerelemmel, szakításokkal.
Nézem a lányokat, az asszonyokat. Emlékezem a régmúltra!
Nézem a formás combokat, kebleket!
Hát, miért is ne emlékeznék?!
Mesél a kéz
Mesél a kéz, hogy miről azt valamennyien átéljük akaratlanul is, hiszen ezt a testrészünket általában álca nélkül használjuk.
Néha nem is mesél, szinte árulkodik az emberről, rengeteg titkot őriz, csodákat tartogat. Érzelmi életünk fontos kifejezője hiszen gesztusaink megmutatják személyiségünk rejtett jegyeit.
Már a kicsinyek keze is mennyi mindent elárul. Apró, puha párnácska mely megragad tárgyakat, simogat fölé hajló arcokat, örül a kedves beszédnek. Igen a kezével örül a baba, mosolyog, és csapkod vele.
Aztán ahogy fejlődik a gyerek egyre beszédesebb a keze. Még finom, gyönge, de már cipel terheket, fogja görcsösen a ceruzát, simogat ugyanúgy, de már csápol, netán dühében verekszik.
A fizikai tartományokon túl az érzelmi megközelítés sokkal izgalmasabb. Képzeljük csak el, ha nem tudnánk beszélni! Kezünkkel akkor is tudunk annyi információt közölni, hogy megértetjük magunkat.
Látunk sétáló párokat, anyát gyerekkel, gyereket gyerekkel kéz a kézben.
Milyen szép látvány két egymásba kapaszkodó fiatal szerelmes kéz, és mennyire megható két kissé már megfáradt egymást segítő, támogató öregecske kéz.
Öregecske, de még magában hordozza az élettől kapott tartalmakat. Simogat szeretett arcokat, letöröl gyöngyöző homlokot, cirógat pihenni vágyó hátat, megszorít, ha figyelmeztet, megtart el ne ess, aztán felemel, ha ez mégis megtörténik.
Még sem kíméljük az időjárás viszontagságaitól, a megerőltető munkától, csak, ha már jelez. Mert netán ízületei szétkopnak, felhorzsolja felső rétegét a szél, meggyötri a fagy.
Kímélnünk kellene, hogy sokáig tudjunk mesélni vele. A legalkalmasabb erre, egy másik kéz, ami megpihenteti, visszasimogatja az kiosztott jutalmakat.
Legyen az gyerekkéz, felnőtt kéz, vagy idős ember keze, visszasimogatni ne késlekedjünk. Keressük meg a nekünk szánt kezet, szorítsuk magunkhoz, és ne szégyelljük megjutalmazni egy szájérintéssel is. Erre teremtetett, ez a kéz dolga. Kifejezni vele, hogy szeretsz.
Kérem a kezedet!
Az első Padom...
2010.01.20. 18:21
Az első Padom...
Gondolkodtatok már el azon, hogy egy-egy tárgy mennyire felejthetetlen lehet számotokra?
Itt vannak példának a Padok.
Sok-sok pad, sok-sok felejthetetlen pillanat, melyek hozzájuk kötődnek.
Régen azt olvastam, ha valaki belenéz a kútba, vizében meglátja a múltját és a jövőjét. Én nem látok semmit, mintha egy követ dobtak volna bele, csak zavaros hullámgyűrűk kavarognak előttem. Maradok inkább a Boszik mágiájánál, gyertyát gyújtok, lángjában pedig felvillannak a képek, szépen-sorjában.
Az első Padom, az első emlékem. Zagyva- part, kis ösvény, lihegve lehet csak megközelíteni, de amikor leülsz és elnézel messze, látod a tavat, a csillagokat. Ott kerestem első szerelmemmel a teljesen saját csillagomat, töltöttünk órákat ölelkezve, véresre csókolva egymás száját, elszakadhatatlanul, öröknek gondolva az érzést, a másodperceket. Ha ma elmegyek a Pad előtt, látom magunkat, rámszakadnak az emlékek. Istenem, de szép is volt még az öntudatlan-szerelem minden perce!!!
Pad a város közepén. Zöld festéke megkopott már, deszkája megrepedezett, talán a sok vitától, ugyanezzel a lánnyal, 2 évvel később. Vérre menő összecsapások, köztük elkeseredetten mohó csókok, más érzésekkel, már nem szerelemmel, csak vággyal telítve, talán "rendbejönminden" léleksírással. Nem jött.
Tisza-parti padok. Újabb találkozások partnerei egy teljes évig. A "rendbehozhatatlan" folytatása, kétségbeesett próbálkozások, "talánmajdmost" érzések, és még mindig együtt, elszakíthatatlanul-örökre, szeretőként, barátként, testvérként. Az érzelmek hullámoztak minden találkozásnál, minden ölelésnél, csak a perceknek éltünk, kihasználtuk minden apró pillanatát.
Egy bizonyos Tisza-parti pad. Fájó búcsúzás néma tanúja. Már egyedül ültem ott, sóhajtva húztam le ujjamról évek óta hordott gyűrűmet, néztem-forgattam, emlékeket kerestem-találtam, zokogva búcsúztam, később óriási sóhajjal hajítottam be a vízbe, megszakítva mindent, ami addig csak volt. Már nem akartam rendbetenni semmit, már nem akartam "néhaelővehető" lenni. De az emlékek nem múltak el, csak egy tárgytól szabadultam meg.
Teltek az évek, a padok némán várták, talán egyszer megint látnak lángolást-égést. Én pedig elmentem mellettük, nem volt, akivel emléket tettem volna rájuk, mások emlékei mellé.
Aztán megint talpraálltam, a Tiszaligatben pedig újabb szerelem született, újabb Pad látta egy őrült srác és egy nő találkozását, síkítós, vad vágyait, hátrahajló nyakadon nyíló csókokat, ujjaink siklását egymás testén, hallotta suttogott szívdobbanásainkat. Elmondhatatlan érzések keltek életre azon a padon minden este. Úgy gondoltam, az ember csak egyszer lehet életében kimondhatatlanul szerelmes, s talán ez az a szerelem... tévedtem... s ott éltem ezt végig, ezen a Padon. A Pad már nincs, a szerelem pedig oly hirtelen ért véget, hogy még elbúcsúzni sem tudtam tőle.
...És most pár szót az utolsó Padról. Minden hajnalban látom, ott megyek el előtte.
Egy pillanatra megállok, rácsodálkozom. Ott láttam meg először, találkoztunk először. Emlékszem, egy könyvet olvasott, várt rám, 1 év után. Felnézett, a könyvet a padra dobva felugrott, futottunk egymás felé, a nyakába ugrottam, szelesen megpörgetett és amikor a szemébe néztem, elvesztem. Megtaláltam a "kutamat", azt a "királyfisat", melyben tisztán láttam magam, Őt, az eljövendőt. Ennek is vége. De a Pad ott áll, vár rám, de nem merek ráülni, mert tudom, előjön
A gyáva
2010.01.20. 18:18
A gyáva.
Néha olyan érzése támadt mintha egész életében csak Ő rá vágyott volna. Minden nap találkoznak, még is oly távolinak tűnik az egész. Azon gondolkodott, hogy egyszerűen csak oda kellene állni és elmondani: Szeretlek! Valahogy azonban mikor kettesben maradtak abból az egy szóból semmi nem lett. Máskor oly bátor férfi most egyszerűen gyáva lett. Mindenkinek meg tudta oldani ügyes bajos dolgait, szerelmi szállakat kötött össze és szedett szét. Mikor azonban a saját dolgát kellene, sínre tenni egyszerűen elmegy a bátorsága, leblokkol. Vannak napok mikor nem is beszélnek, szinte közömbösen járkálnak, egymás mellett pedig forr a bensőjük. Érzi, azt az ember mikor viszonozzák az érzéseit. Most egy kis lökés kellene valahonnan, talán feloldódna a sok feszültség. A férfi néha magához vonná és megölelné, minden apropó nélkül. csak úgy. Szereti mikor, ha csak pillanatokra is, de érintik egymás kezét, vagy egymáshoz ér a testük. A nagy "hős"most kis fiúként viselkedik, vár, valamiféle csodára, ami majd közelebb viszi egymáshoz őket. A Nő pedig nem segít, vagy büszkeségből, vagy csak azt szeretné, ha minél tovább hódítsák és kerülgessék. Rossz érzés, pocsék érzés.
Mi marad?
2010.01.08. 15:06
Az életben mindig teszünk valamit, vagy mondunk, viszonyulunk másokhoz.
Persze nem kell, de olyan embert személyesen még nem ismerek, aki teljesen szabad a kellektől, aki mindig csak azt teszi, amihez kedve van, s amit a szíve diktál.
Most is nézem az órát, kergetem az időt sokáig, az anyagot, ami földhöz köt. mert csak röpke randevúim vannak önmagammal. aztán megyek, mert várnak rám, számítanak rám, fontos és hasznos dolgaim vannak, nem okozhatok csalódást senkinek. Még most is nagyon fontos számomra, mert még annyira kell a mások szeretete, megbecsülése, és teljesen mindegy, kik azok a mások, feleség, gyerek, barátok, munkatársak.
Pedig megtehetném, hogy lerázok magamról mindent és nem akarok többé megfelelni, vagyok, aki vagyok, de ez nagyon nehéz, az elvárások néha ólomsúlyként nehezednek a vállamon.
Szerintem az ember is képes volna repülni, ha nem láncolná le magát folyton.
A tudatosság nem bűntudat, a szeretet nem félelem.
Hatalmas szabadság az, amikor megtapasztaljuk, hogy nincs szükségünk mások szeretetére, sem elismerésére, mert megtaláltuk önmagunkat, és bátran vállaljuk önmagunkat. szeretjük önmagunkat.
Akkor adhatjuk a világnak önmagunkat. a feltétel nélküli szeretetünket, aki nem ért valamit, nem elég intelligens.aki nem tud valamit elfogadni, nem elég toleráns.
A szeretet a toleranciával kezdődik, elsősorban saját magunk felé.
Kíváncsi vagyok, hogy amikor vége az utolsó dalnak is. Mi marad?
Tovatünt
2009.11.09. 20:23
Tovatűnt ifjúság
Valami történt bennem. Olyasmi, mint a levelek hullása. Úgy érzem, magam vagyok ismét, szívemnek jobbik fele s szépségemnek java része odalett. Mi maradt? Csupán az elmúlás varázsa, a pusztulás, az üszkös romok idézete. Vajon milyen hányatott, viszontagságos élet, miféle viharos események űzhettek ki az ismeretlenbe, hogy lelkem megkeményedjen e csendes, magányos kert mélabújában? Kísértést érezhettem, hogy belelássak e sebzett szívbe, melyre keveset mosolyog az élet. Képzelődésem is csak önáltatás; nem figyel rám senki, hiába várok, hiába reménykedek, s-senki sincs, aki le tudná győzni keserű bizalmatlanságomat. Megborzongok a gondolatra, hogy lám hova jutottam. Életem egy sötét, zavaros korszaka zárult le most - fájdalmasabb, mint ahogy valaha is hittem volna.
Milyen ostoba voltam! - Ha a múlt sötétségéből a jövőre vetem szemem, félelmetes bizonytalanság csüggeszt. Az ostoba világnak áldoztam fel magam, a világnak, melytől soha nem kaptam mást, csak keserűséget? Amióta csak élek, így még nem szenvedtem. Most ráébredtem, hogy oktalanság, gyógyíthatatlan ostobaság az örökös képzelgés, ábrándozás. Annyi idő telt el az óta, oly sok más kép rakódott a többiekre. És ugyanaz maradtam, mint aki akkor régen voltam? Olyan mély átalakulás ment végbe gondolataimban, szívemben, egész lényemben, hogy úgy érzem, teljesen elidegenedtem hajdani önmagamtól. Ifjúságomnak rég tovatűnt hajnalán hány álmot álmodtam nyitott szemmel, elégedetlenül szemlélve a jelent, türelmetlenül várva a jövőt! Immár a jövő is múlttá vált! Nem maradt utána más, mint az égető fájdalom, a kései bánat, elsiratása mindennek, ami volt, ami történt. Újabb gyász. Gyász-fekete ruha nélkül. Nyomni fogja a szívemet örökre.
Időnként lemondás, belenyugvás tölti el a lelkemet. Beletörődök a gondolatba, hogy előbb-utóbb alkalmazkodni fogok a középszerűséghez. Jobb híján ezt kell, tegyem, ha más életet akarok élni, ha majd rászánom magam, hogy végre felrúgjam ezt az életet, ami mindennél rosszabb. Belőlem nem fognak áldozatot csinálni! Ilyenkor elhatározom, hogy világosan és határozottan fogok beszélni; máris keserű szemrehányások, méltatlankodó szavak tolulnak ajkamra. Keresem, várom az alkalmat, hogy kiöntsem szívem, de ha kínálkozik is egy-egy kedvező alkalom, hallgatok, meghátrálok. Mintha elhagyott volna velem született erőm, természetességem, nyíltságom; megfélemlít ez a kényszerű hallgatás, pedig panaszkodnom kellene, s elégtételt kapnom. Vajon vigasz mindez? Enyhülés az átélt vihar után?
Egyhangúan telnek napjaim, üresen, vagy csak ábrándozással, búslakodással, újra és újra megcsalt várakozások közepette, és ettől mind nyugtalanabbá válok. Már csak untatnak az egykor olyannyira kedvelt mulatságok. Szinte összeroskadok a kegyetlen, elviselhetetlen gondolat súlya alatt: lám, repül az idő, múlnak az évek. Tovatűnt ifjúság! Az élet legszebb, soha vissza nem térő korszaka! Ez az emlék is eltűnik; csak a hasztalan önmarcangolás maradt, meg a sok fájó képzelgés: milyen is lehettem volna! És a kárpótlás hiú reménye, mely úgy érzem, megillet. Események jönnek, mennek; egyik napról a másikra elvisznek valamit a lényemből; csak kielégítetlen nyugtalanság marad utána feldúlt lelkemben és valamiféle vágy, hogy mindent lemossak magamról, megtisztuljak.
Egész múltam felmerül emlékezetem mélyéről: újra látom ifjúságom kedves helyeit, az embereket, a tárgyakat, hajdani önmagamat is: mindazt, amit átéltem, a kisebb-nagyobb fájdalmak, nyugtalanságok, a sok-sok vágy és csalódás mind végighömpölyög a lelkemen lassú, szakadatlan áradással. Csakugyan én voltam az a jókedvű életvidám fiúka?Hány füstbe ment terv! Hány emberről hittem azt, hogy szeret! Hány várakozásomban kellett csalatkoznom! Hány ígéret bizonyult üres szónak! Ha előre tudom mindezt, visszafordulnék az úton/?/. Egy nagy szenvedély volt életem egyetlen reménysége, s mikor utolért, nem ismertem fel. Miért nem tudtam a szerelembe vetett hitemet megoltalmazni? Mit tartogat még a jövő?
Ez a szívet, lelket gyötrő töprengés átjárja egész lényemet. Az ősz szomorúsága, a hideg napok csak fokozzák rossz érzéseimet. Szememet fekete karikák övezik, arcomról lehervadtak a színek, bőröm elveszítette frissességét Szárnyakon repül az idő. Emlékszem hányszor gondoltam kissrác koromban, vajon mi történik velem, ha majd negyvenes, ötvenes éveimet taposom és élem meg, férfiasságom, hódító erőm tetőpontján? Lelkem mélyén jónak, gyengéd és érzékeny szívűnek tartom magam. Miért is nem veszik észre az emberek? Sebzett szívem nagyon is szándékoltnak érzi ezt a véletlent. Valami hasonló van mindenkiben, és senki nem olyan, mint amilyennek külsőre látszik; hány ösztön, indíték, eszme rejtőzködik a lelkek mélyén? Meg kell tanulnom tisztelni és szeretni másokat és azt, aki vagyok, ha már mások ezt nem teszik.
a kéz
2009.11.01. 12:40
Az asszony néhány pillanatra eltűnt a spanyolfal mögött, majd egy törölközővel a derekán visszatért. Kényelmesen elhelyezkedett hason fekve és várta a kényeztetést.
A férfi ez idő alatt előkészítette az olajat a masszázshoz, így várta hölgyét. Eloltotta a lámpások egy részét, így diszkrét félhomály lett a a szobában. Mielőtt elkezdődött volna a masszázs, az asszony megkérte a férfit, oltsa fel a villanyt. Buta szokásnak tartotta házon belül, ahol avatatlan szemek úgysem láthatják az egyetlen ékkövét . A férfi felvett egy finom muszlinanyagot, s mielőtt az feleszmélt volna, azzal cirógatta asszonya hátát.
Halk sóhaj volt a válasz, úgy tűnt, tetszett az asszonynak ez a játék . Gyengéd, ám határozott mozdulatokkal olajat vitt fel az asszony hátára, s hozzáértő mozdulatokkal masszírozni kezdte, a nyakától indulva.
Gondosan, precízen dolgozott a finom nőies háton, időnként pajkosan a körme hátával simított végig a gerinc mentén. Csodálkozva fedezte fel, hogy kimondottan élvezte a bőr érintését. Jólesett beszívnia a tiszta asszonyi illatot, amit az olaj csak felerősített. Közben nem beszéltek, csak a két test szólt egymáshoz. A puha férfii kéz ébresztgetett, incselkedett, kényeztetett, az asszony izmai pedig válaszoltak. Itt-ott megrándult ösztönösen egy-egy igazán kellemes érintés hatására. A legnagyobb munkát azonban a lelke végezte. Tépelődött, hogy hogyan is nyílhatott meg ilyen mértékben, de akárhogy is csűrte-csavarta a gondolatokat, nem találta veszélyesnek ezt a megnyílást a férfi előtt. Így egy idő után az izmain túl a lelke is kisimult, és felhőtlenül élvezte azt, amit a férfitől kapott...
Hosszú idő múlva megmozdult, jelezve, hogy vége a masszázsnak. Maga mellé vonta a férfit, s hosszan becézte arcát ujjai hegyével, s ajkaival. Biztos volt benne, hogy jó úton halad a gyógyulás felé, ám aznap este még forró csókok után útjára bocsátotta. Legközelebb...legközelebb már többet fogunk kapni egymásból...ígérte a férfinek, de főképp önmagának. A férfi orrában az asszony illatával, bőrén érintés bizsergésével aludt el. Hosszú idő óta nyugodtan, mélyen, pihentetően aludt, s másnap reggel másképpen szemlélte az egész világot.
Kéz...sok mindenre jó...jóra, rosszra egyaránt...
Simít, pille-könnyen, épp-csak szőrmentén borzol.
Érintése nyomán lángcsóva kél, villám csap, s söpör végig a becézett pontból indulva...száguld a vér, forrón, lüktetőn.
S a huncut kéz kitapintja munkájának nyomát a nyakon árulkodó erek egyikén.
Ez már lélegzetet akaszt, majd enged ki forrón, amikor az érintés az ajkakon jár
Ujjak csókolódznak édes csókban összeforrva, hol finoman, lágyan, hol karommal marcangolva játszópajtásukat.
Tovább vándorol, tarkón pihét borzolva, melynek nyomán halk sóhaj, tán nyögés fakad.
Még, még! Sikoltja némán minden érintett idegsejt.
Ám a kéz, lassan, megfontoltan kényeztet, egyszerre nem nagyobb, mindössze egy ujjbegynyi területet...
Majd határozottan utasít, hogy előtte borulj le! S jutalmad egy egész tenyér lesz, teljes súlyával illetve gerincedet.
A mohó test többet, s többet követel, ám a kéz...ezúttal a vágy és kéj ura szeszélyes táncba kezd.
Barlangot, s hegytetőt keres, nyomában borzongás, s a feszültség illata jár.
A kéz...fegyelmezett, saját vágyának sem enged. Holott egy egy hegyet megjárva árulkodva remeg.
Szelíd erőszakkal csitítja a testet, hogy várjon sorára...a test engedelmes, hisz tudja, ez a kéz, vele soha rosszat nem tesz.
Soká, soká jön a megkönnyebbült beteljesülés...vonagló sikollyal ébredve látom a mosolygó Kedvest. Most az Ő keze indul vándorútra, borostát átfutva, édes arcot felfedezve újra és újra...kezdődjön hát a reggel, kezdődjön ma is ezzel...
séta
2009.10.30. 11:37
Mókusok között járva
Az ember szinte pazarlásnak érezte ezt a sziporkázó késő őszi napsütést. A vénasszonyok nyara is elmúlt már, a Hegyköz élénkzöld hegyei rozsdabarnára váltottak, és a hajnali fagyokban elgémberedett az ember keze. A fagyos északi szelek jeges ujjai összébb húzták az emberek ruháját, megigazították a sáljaikat, holott pár hete még ingben is alig lehetett megmaradni.
De hol vannak most ezek az idők?
Mintha a Nap utoljára akarna mosolyogni édes északi gyermekére, mielőtt elhagyja őt a furcsa virágú déli mezőkért, ahol idegenek a csillagok. A fürdő felé egy ingpólóban sétálva vidáman néztem a kristálytiszta égből alázuhogó fényfürdőt, amint a csendes park fáinak lombján átszűrődve utoljára hirdeti az élet győzelmét a halál és elmúlás felett, míg a madarak vidáman hangversenyeznek. Aztán persze jön a gyilkos fagy halált hozó éjszakáival, amikor a táj szűzies kegyetlenségében felmagasztosulva szív el minden erőt a világ vidámságából, majd beáll a néma csend.
De most még olyan volt befordulni a domb lankáján lévő kapu felé, mintha csak ott egy lépcső kezdődne köztem és a Mennyek között, nekem pedig egyéb dolgom sincs, mint bemenni és elfelejteni, hogy a napok múlását akkor sem számolnám szorgosabban, ha egész nap faleveleket kéne söpörnöm a közeli, érett színpompában csillogó, erdős őszi völgyek valamelyikében.
Gyönyörű szemeid vannak, most tűnt csak fel. Valahol a szürke, a kék és a zöld között, van bennük valami távoli kegyetlenség, valami élettől pezsgő szelídség és valami érzelmi szobafogság hosszú évei nevelte óvatos távolságtartás. Egyenes ember vagy, mindig igyekszel a szemembe nézni, és ez zavarba hoz, mert én viszont mindent oda adnák neked ezekért a szemekért.
Nem hazudnék neked jóságból sem, mert ismersz, és mert ismerlek; tudnád, hogy mit akarok, mikor színtelenül azt mondom: hiányzol -és nem kérdeznéd, merre jártam az este, mert a szemembe lenne írva, hogy veled voltam, pedig mégis egyedül. Attól lenne szép, hogy ezek után nem keresnék hősnőket, vegytiszta szemeket, csak átölelném a fejed, azt becézném: "én kedves szerelmem", és már nem is fájna a halál.
Mert ismerlek, és mert ismersz; tudnám, hogy mit akarsz, mikor zsongva azt mondod:
- Ugye este elmegyünk moziba? - és nem kérdezném, mit csináltál aznap, mert a szemedben szikrázna, hogy velem voltál, de mégsem. Attól lenne rossz, hogy ezek után már nem keresnék korrekt, relatív igazságokat, csak fájna a boldog lelki magányod, azt mondanám: "persze, menjünk!", és már nem is akarnék meghalni annyira.
Végül? Végül persze csak szerelmeskednénk, mert az adja az élet sava, borsát és mert az maga a csoda, és te játszanál, komolyan; én meg csak összpontosítanék. Mert Neked - úgy jobb. Mert nekem is, aki csak most nyitja a világra vegytiszta szemét.
Te, meg én. Akkor már van eleje a vége nincs dolgoknak. És olyan jó lenne - könnyes arcomat belefúrni a válladba, mikor mindketten túl vagyunk a szerelmen, , és kisétálunk a virágzó hársfák alá, mosolygunk, csak mosolygunk egymásra, kéz a kézben.
Jóban vagyunk, egyszer talán nagy szerelembe is esünk. Minden adott hozzá, jól érezzük magunkat együtt, bár ma láttam rajtad, hogy fáradt voltál, el is mesélted, hogy miért. Mindig beszélsz magadról, és én magamról, nem zavar, hogy alig találkoztunk még, az életedet meséled, és én az életemet mesélem. A vágyaidat, a problémáidat, a világ fényét és mocskát a lelked szitáján át. Egyszer szeretném majd megtudni, hogy neked is olyan-e ez a néhány óra, mint amikor egy régen elzárt világba először engednek be egy idegent szétnézni.
A puszidban egy barát ajkát érzem, a nyugodtságodban egy barát nyugodtságát érzem, a bizalmadban egy barát bizalmát érzem. Kérdezed, hogy egy szép nap téged is elfelejtelek-e, és rám sem néztél, mikor nyugodt hangon azt mondtad, hogy egyszer majd szépen elválnak útjaink, de soha nem foglak elfelejteni. Mint ahogy nem fogom elfelejteni az a felhőtlen pár órát, sem amit az aranyló napsütésben egymás társ
Apám és én........
2009.09.06. 17:02
Nem mostanában történt, hogy édesapám örökre elhagyta ezt a mulandó világot. Van már bizony vagy negyedszázada, de igazából, csak most tudatosult bennem, hogy mi is történt. Már rég óta távol éltünk egymástól, fizikailag, lelkileg, szellemileg. Súlyos, gyógyíthatatlan betegsége, igazán nem hatolt el lelkem mélyébe. Talán nem mertem, nem akartam tudomásul venni a megváltozhatatlant. Halála, éppen ezért váratlanul ért. Igazán nem is tudatosult bennem, hogy kit, és mit veszítettem el. Egészen mostanáig.
Amikor is hirtelen, mint egy elfojtott vulkánból, kitört belőlem valami, valami megnevezhetetlen érzés, mely végig hömpölygött minden porcikámon. Keserű volt, fájdalmas, és mégis jó érzéssel töltött el. Apám életre kelt. Bennem, lelkem legmélyén. A múlt homályából éles képek, érzések bukkantak elő.
Az iskolai szünetekben apám munkahelyén dolgoztam. Hajnalban együtt keltünk, és én nem éreztem ezt nyűgnek, tehernek. Büszke voltam, hogy vele mehettem. Apa és fia, együtt, dolgozni. Köszönöm apám, hogy belém nevelted a munka szeretetét és megbecsülését. Elvittél barátaid közé. Minden csütörtökön, régi dalos társaiddal folytatott ulti csata szerettette meg velem a kártya világát. Sose lettem hazárd játékos, de sikeres emberként, beutazhattam a fél világot. Köszönöm. A szabadidőnket is sokszor együtt töltöttük. Együtt halásztunk a Tiszán. És boldogok voltunk, amikor valami akadt a hálóba. Együtt voltunk. Apa és fia. Barátaimat is elhívhattam. Elfogadtad őket, és ők is elfogadtak Téged. Csodaszép napok voltak. Köszönöm. Mikor nagyapa lettél, büszkén ültetted térdedre unokádat, és meséltél, énekeltél neki, ő csak annyit mondott, még, énekelj még papikám, ne hagyd abba. De papikám elment.
És most visszajött. Itt él bennem, most már örökre. Most már újra át tudlak ölelni, barátilag, végtelen szeretettel. Nem baj, ha rendetlen vagy, mint sok öregember, megértettem, hogy egy apa is szeretetre vágyik, és nem arra, hogy kritizálják.
Köszönöm neked az életemet, és köszönöm, hogy újra velem vagy, most már örökre.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Tovább…
