A FRANCIA BULDOG

– a párizsi kuzin –

Múlt hónapban az angol buldogot mutattuk be. A buldog családfa felépítését hûen követve ebben a hónapban a francia buldogról írunk. Ez a nagyon kedves fajta, amely veszélyesnek néz ki, de nem az, és "kinek" kis testében egy oroszlán  szíve lakozik méltán nyomul elõre a népszerûségi listákon.

Emlékezzünk vissza az elõzõekben tárgyalt új típusú angol buldog kialakulásának kezdeti idõszakára, az 1800-as évek közepére. A fajtát ekkor még kétféle méretben tenyésztették: a választóvonalat a 30 fontos, azaz mindössze 13,5 kg-os súlynál húzták meg. Az ennél könnyebb buldogokat a "toy" kategóriába sorolták, míg a nehezebbek normál súlyúnak számítottak, s ez a fajta kategorizálás jól végigkövethetõ a kutyakiállítások történetében. Az elsõ "hivatalos" show-t Angliában, s tulajdonképpen az egész világon 1859-ben Newcastle-on-Tyne-ben rendezték meg, majd a következõ évben jött a híres birminghami kiállítás. Itt szerepeltették elsõ alkalommal külön, önálló fajtaként a buldogokat. 1861-ben Manchester, majd egy évvel késõbb a fõváros adott otthont nagyszabású kiállításoknak, s hõseink itt már ún. "kis" és "nagy" osztályban kerültek bemutatásra. Mai szemmel érdekesnek tûnik, hogy ez a fajta megkülönböztetés részben a nemek közötti eltérésen alapult! Elõszõr egy 1863-as kiállításon különítették el a kanokat és szukákat, majd tíz évvel késõbb a nemeken belül állítottak fel méretkategóriákat. 1875-ben, az elsõ klub megalakulásának évében nemkívánatosnak nyilvánították a "mini" méretû kutyákat, s kizárták õket a tenyésztésbõl.

Az új típusú buldog kialakulásának kezdeti éveiben sok törpe buldogot exportáltak Franciaországba, ahol elõkelõségek tartották õket, mégpedig vadászatra. Hamar felfedezték ugyanis, hogy a kistestû, de roppant izmos kutyák állhatatosan követik a róka, görény vagy borz nyomát, és ha utolérik a prédát, kíméletlenül végeznek vele. Különösen Le Coulteux gróf buldog-falkája vált híressé, elsõsorban azután, hogy 1867-ben a Párizsi Állatkertnek ajándékozta kutyáit: a széles közönség itt csaknem harminc évig gyönyörködhetett a mulatságos kis állatokban. Noha népszerûségüket itt alapozták meg a város lakosságának körében, elterjedésüket egészen másnak köszönhetik.

Történt ugyanis, hogy az 1860-as években angol csipkeverõk nagy számban vándoroltak ki Normandiába és telepedtek le elsõsorban Calais környékén. Mivel az itt épülõ üzemekben nagy szükség volt jól képzett szakmunkásokra, egymás után érkeztek a gazdasági válságtól és munkanélküliségtõl sújtott Angliából. Az általuk kedvelt és tenyésztett "toy" buldogok közül számos példányt hoztak magukkal, annak reményében, hogy a francia kutyabarátoknak jó pénzért eladhatják a kölyköket. Ez a számításuk be is vált, sõt ezzel a döntésükkel õk váltak a törpe buldogok megmentõivé, s egyben egy új fajta megteremtõivé. A század utolsó negyedének kezdetén az õshazában végleg számûzték ezt a méretet a kiállításokról, melyet így ott senki sem tenyésztett tovább.

Míg Angliában a "toy" buldogok lassacskán kihaltak, addig új hazájukban hihetetlen népszerûségnek örvendtek.... mint a városi kisemberek kutyái. A zsúfolt és kis alapterületû lakásaikban a gyári munkások, fuvarosok, piaci hordárok és árusok nem tarthattak óriási ebeket, a törpe buldogok viszont ideális társnak bizonyultak, akik ugyanakkor megõrizték harcias jellemüket is. Mivel az állomány nagy része az egyszerû nép kezében volt, a tenyésztést is jellemzõen õk folytatták, legtöbbször mindenféle dokumentálás nélkül. Adatok hiányában viszont szinte semmit sem tudunk arról, hogy mi módon távolodott el egymástól ilyen nagy mértékben az Angliában maradt buldog és az immár teljesjogú franciának tekinthetõ "toy" változat - alig két évtized alatt! Amikor az 1880-as években a francia buldogok elõszõr jelentek meg angol kiállításokon, a hazaiak gúnyolódva fogadták õket, és saját kutyáikkal egy kategóriába sorolták a "denevérfülû" ebeket. Az egyik legfontosabb különbség egyébként - a méreten túl - éppen a peckesen felálló fül, amit a francia tenyésztõk néhány generáció alatt rögzítettek saját állományukban. Amikor a "toy" buldogok tartásának elsõ francia apostola, a már említett Le Coulteux gróf 1870 körül elõszõr pillantotta meg a felálló fülû kutyákat, elkeseredve kiáltott fel: "Hiszen ezek tönkreteszik a fajtát! Mit kezdjünk a vadászatokon ezekkel a kutyákkal?"

A francia buldogok szerelmesei mindent elkövettek azért, hogy kutyáikat megismertessék a világgal, ezért 1880-tól más szervezett formában folytatták a tenyésztést, s megalakították az elsõ fajtaklubot. A törzskönyv megnyitására még öt évet várniuk kellett, és újabb három esztendõ telt el az elsõ standard elkészítéséig. Az 1888-as fajtaleírásban még elfogadták a "hagyományos" és felálló fület is, valamint a farok kérdését sem tekintették elsõdlegesnek: egyaránt voltak egyenes, hosszúfarkú, és rövid, csavart forma farkú egyedek. Kikötötték viszont, hogy a fej átmérõje legalább 2 cm-rel haladja meg a törzs hosszát. Ennek úgy szereztek érvényt, hogy a kezdeti kiállításokon sorra megmérték a kutyák testrészeit, s külön pontszámokkal zsûrizték a fejet, lábakat, stb.. S noha korának leghíresebb francia kynológusa, Pierre Megnin hitetlenkedve fogadta az új fajta létrejöttét, 1890-ben végre önállóként ismerte el a Societé Canine Centrale, a hazai kenel klub. A francia buldoggal szemben azonban még mindig komoly kifogások merültek fel: a szakértõk csupán az angol buldog egy változatának tekintették, míg a sznob polgárság alacsony sorból való származása miatt fanyalgott. Ez a vélemény viszont azonnal megváltozott, amikor VII. Edward angol király, a néhai Viktória királynõ fia, megvásárolta elsõ francia buldogját. A Buffalo (Bölény) nevû kannak köszönhetõen a fajta a legmagasabb körökben is divatos lett, s ezzel megkezdte világhódító útját.

Az "õshazájában", Angliában eleinte teljesen elutasították a francia buldog, mint önálló fajta létezését, sõt a nálunk már korábban kiszûrt törpe méretû kutyák elkorcsosult változatának tekintették õket. Az idõ múlásával viszont egyre többen megkedvelték a denevérfülû kis fickókat, s így 1902-ben megalakult az elsõ szigetországi klub, sõt a következõ évben már önálló kiállítást is rendeztek számukra, végül 1904-ben a BKC is elismerte a fajtát. Érdekes módon Amerikában, noha a múlt század végén számtalan híres tenyészkutyát importáltak Franciaországból, mégpedig horribilis összegekért, a kezdeti fellendülés után hamarosan alábbhagyott az érdeklõdés. Ennek magyarázata pedig az, hogy a jenkik is kitalálták a maguk "törpebuldog-verzióját", mégpedig Boston terrier néven. Ez a kutya már a század elsõ éveiben jószerivel teljesen kiszorította az USA-ból a francia buldogot, akinek tündöklése a tengerentúlon így átmenetileg tiszavirágéletûnek bizonyult. Az elmúlt idõben viszont újra erõre kapott az Egyesült Államokban, s ma már számos kenel világszínvonalon foglalkozik a francia buldog tenyésztésével.

Európában megjelenésétõl kezdve roppant népszerûségnek örvend, s az utóbbi évek egyik divatfajtájának is tekinthetjük. Magyarországon szintén rendkívül kedvelt, s a 80-as évek végétõl folyamatosan felfelé ível a fajta hazai tenyésztése.