Mostanában a" rossz" oldalon voltam, vagyok, és nehezen emésztem meg, hogy nem az én hibámból van és volt   így.
Valaha a volt igazgatónk a" magasabb értéket" képviselő szakközépiskolát favorizálta, tette azt annak fényében, hogy a mi iskolánk egy Szakmunkásképző iskola. Számunkra meg is volt ennek minden nyűge és hátránya, kevés pénz jutott amúgy is szakképzésre, és tetézte még mindezt azzal, hogy nem ismert el semmilyen szakmunkás képzésben elért sikert. Magát a szakképzést nem szerette, a képzésben résztvevők minden tagját lenézte és úgy bánt velünk, mint egy megtűrt valakik lennénk az ő iskolás játékában. Jó szervező volt, a kapcsolatait is tudta kamatoztatni, de nem mindég a mi javunkra. Egyszer csak, a minisztériumban gondoltak egyet és kiadták a szakképzést KFT -be, gondolván, hogy ezzel megszűnnek a gondok és teljes mellszélességgel lehet a gimnáziumi osztályokat az előtérbe helyezni és favorizálni.
Az átállással is csak rosszul jártunk, minden kedvezménytől elestünk, sőt az alap dolgainkat is nagyvonalúan a maguk javára fordították.
Semmiféle olyan dolgot nem adtak meg az átlépéskor, ami a számunkra kedvező lett volna, hiszen tudták, hogy kényszerhelyzetben vagyunk, és ha nem akarunk munkanélküliek, lenni, akkor úgy is elfogadjuk a számunkra nem megfelelő körülményeket. Nagy reményekkel indultunk neki a KF T-nek de hamar lelohasztották a kedvünket ,nem adtak munkát és így teljesen ellehetetlenítették a szakképzést .A fizetésünk kicsit jobb lett ,de mindenféle juttatástól elestünk ami számunkra járt volna .
Ha nekünk kellett fizetni, akkor fizettünk, de ha nekünk kellett volna kapnunk valamit, akkor kimaradtunk mindenből. Sajnos ennek majd csak nyolc év múlva ittuk meg még jobban a levét, amikor ismét csak kisemmizve ki kerültünk a KFT - ből. Életkorunknál fogva ismét csak kényszerhelyzetbe kerültünk, hiszen az idősebb korosztályt már nem akarja foglalkoztatni senki ebben az országban, olyanok vagyunk, mint egy gyógyíthatatlan kelés a testen.
Valaki/kik/ ismét csak rájött, hogy ha visszaintegrálnak bennünket az iskolai keretek közé az majd jobb lesz a szakképzésnek és személy szerint nekünk is. Hát ,tévedtünk ,mindenféle jogszabályt felrúgva ismét találtak olyan kis kaput ami kisemmizett bennünket a munkavállalókat. Úgy léptünk vissza, hogy ismét csak mi húztuk a rövidebbet, és örültünk, hogy lett munkánk.
Most ismét az iskola keretein belül végezzük a munkánkat, de ismét a vesztes oldalon, mert most nem fogják beszámítani az elmúlt nyolc évet a közalkalmazotti jogviszonyban.
Ismét csak a rossz oldalon kötöttünk ki .
Most egy vízfej iskolát hoztak létre úgy, hogy akik ezt véghezvitték nem tudták mivel jár egy szakmunkásképző iskola/lák/fenntartása és üzemeltetése.
Sokan azt hiszik, hogy az iskola csak abból áll, hogy padokat, székeket veszek és elég pár tábla és kréta a tanításhoz.
A szakmunkásképzésnek rengeteg az anyagi vonzata, a szerszámok drágák, és ha a mai kor legmodernebb dolgait szeretnénk megvenni, akkor arra rengeteg sok pénzt, milliókat kell áldozni.
Nem beszélve a felhasználásra kerülő  anyagok áráról  és arról ,hogy ezek az anyagok csak egyszer hasznosíthatók . A tanulóképzés nem abból áll ,hogy egyszer megcsináltatom a diákkal a feladatot, mert az még próbának is kevés. A tanulás abból áll, hogy többször elvégeztem és begyakoroltatom azt, amire ki szeretném képezni a szakmunkás tanulót. Hát, ez most nem így van. Rengeteg kézen, közön megy át az anyagrendelés és minden, amire szükségünk van,itt is csípnek le belőle egy kicsit és ott is lehúznak dolgokat ,mondván nincs rá keret .Csak elméletben  nem lehet szakmát tanulni. A kikerülő tanulókat a kisiparosok nem tárt karokkal fogadják, mondván, nincs tapasztalatuk! Egyszer esetleg háromszor elvégezve egy feladatot nem lehet elég tapasztalatot szerezni.
Most az iskola berkeiben szintén semmiféle jóra nem számíthatunk, a megszorításokra hivatkozva ismét csak a minimum pluszjuttatásokat kapjuk. Nem szeretném én fényezni magunkat, de napi szinten szakadunk bele, hogy abból a minimumból, amit kapunk a maximumot tudjuk kihozni. Persze ez lehetetlen, de megerőszakoljuk a lehetetlent és csináljuk, ami a dolgunk.
Most mindenki arról szónokol, hogy vissza kell állítani a szakmák becsületét, de ahhoz pénz, pénz és pénz szükségeltetik, amivel ugye mostanában nem vagyunk nagyon ellátva.
Ráadásul, a központosított iskolák nagyon nem szeretik, ha a dolgaikba szólnak, hiszen minden résztvevő iskolának más és más a profilja, nem lehet egy kaptafára húzni őket.
Ennek az eredménye, hogy egymás ellen dolgoznak, tudom, ezt mindenki tagadja, de fű alatt ott tartanak, be egymásnak ahol tudnak. Megint a mi kárunkra történik minden, ami egy meg nem értésben létrehozott iskolarendszerben történik. A városi politika sem igen tudja kezelni a szakmunkásképzést, mert ha nincs pénz másra sem, akkor azt az oktatás is megérzi, és a bőrén tapasztalja, hogy a semmiből lehetetlen valamit alkotni. Kaptunk egy szépnek mondott tanműhelyt, ami már a megépítésekor is ezer sebtől vérzett. Jó szokás szerint meggondolatlanul és hozzá nem értőkkel készültek a tervek. Mire a létesítmény elkészült, majd háromszorosába került, mint az eredeti ár volt.
Ráadásul senki nem gondolt arra, hogy ennek majd fenntartási költségei is lesznek, és nem is kis összegbe fog kerülni a fenntartás.
Nagyot akartak alkotni, de kimaradt ismét a lényeg, a diák. Nem vették figyelembe azt, hogy itt diákokat kell a szakmára tanítani, sehol egy olyan helyiség ahová a táskájukat lehethetnék, nem tudnak sehol írni, reggelizni és ebédelni és nincs meleg víz.  
Ahol van egy mosórendszert, amit nem a profilnak megfelelően ipari célra alakítottak ki. Mondhatja valaki, hogy kukacoskodok, de ezek tények, és akkor sem lesznek meg a hiányzó dolgok, ha nem beszélünk róla. Ismét valaki felségterületére tévedtem. Nem fog tetszeni a kritika, de könyörgöm, ez az én vagy a kollégáim hibája?
Most van egy nagy tág terű műhelyünk, amit nem tudunk a funkciójának megfelelően használni.
Szóval.
Adtak is, meg nem is.
Talán, egyszer, kikerülhetünk jól is a tőlünk független dolgok sűrűjéből.


"Méltóság

A tudás a világ eleme, a világ ütőere.
Az ember az, aki annyira magányosnak tűnik benne.
Nem kellene így lennie, nem szabadna, hogy így legyen.
Megkockáztatom, ennek a magánynak egyik oka az, hogy az ember önként feladta azt a szabadságát, amely döntéseinek méltóságát jelenti.
Magyarul: a világ dönt a normáinkról, az erkölcseinkről - ne higgyük, hogy ezekben az aprócska változás komolytalan, súlytalan - , s dönt helyettünk a világ lassan az élet minden területén.
Egy fontos szó: méltóság.
Lehet, tudunk helytelen döntéseket hozni, de ha a döntéseinket erős és tiszta erkölcsi alapokról hozzuk meg, a tévedéseink nyomán marad út a kiigazítás felé nyitottan számunkra...ez a méltóság. Mert tévedhetetlen, tökéletes ember nincs, de boldog ember van.
Mert a boldog ember soha nem magányos, de méltóságra igyekvő a tévedéseiben is."