Merni kell lépni, akarni kell, még akkor is, ha menet közben sokszor esünk

Sűrű a dzsungel. Egy Csepregi Éva dalnak a címe ez. Sokszor meghallgattam már, de valahogy igazi jelentést csak most, nemrég kapott a nóta.

Persze mindenkinek mást és mást jelentenek a zenei szövegekben falhangzó sorok, de nekem sokszor bizony felüdülés felfedezni olyat, amely mintha hozzánk szólna.
A válságról már írtam korábban. Mindenki mondja a saját érveit, mindenki dönteni akar a másik helyett. Ám nem erről szeretnék most írni, megteszik ezt majd helyettem sokkal szakavatottabb emberek. Ebben a rohanó világban olyan dolgok mellett megyünk el, amelyek megédesíthetik mindennapjainkat. Olyan könnyen tesszük egymás életét pokollá, hogy szinte észre sem vesszük. Belerúgunk a másikba, olyat teszünk szóvá, amelyet nem kellene, vagy amely nekünk sem esne jól. Olyan követeléseket támasztunk egymással szemben, amelyek ilyen-olyan okból kifolyólag teljesíthetetlenek, és ha ennek megfelelően valaki nem is teljesíti, akkor azt leírjuk, megalázzuk, földbe döngöljük. Az élet sűrű dzsungelében úgy elmegyünk egymás mellett, hogy észre sem vesszük, kivel mi történik. Annyi kifogást találhatunk, amennyit csak akarunk, mert ha másban nem, abban biztos, hogy mindenki nagyon jó. Tudom én, hogy nehéz a mai tempó mellett időt szakítani egymásra, de azért ha már megkérdezünk valakit, hogy hogy is van, akkor már az legyen a minimum, hogy a választ megvárjuk.
Az élet sűrű dzsungelében mindenki megy előre, magának vágja az utat. Ami helyén is való, mert mindennek megvan a maga menete, az embernek érvényesülnie kell, el kell érnie, amit megálmodott. Csakhogy közben azért vigyázva vágjuk azt a bozótost, mert bizony nagyon könnyen megcsaphatunk valakit a késsel. S az ilyen sebek nagyon lassan gyógyulnak.
Sebesülten megpihenve
Csakúgy, mint azok, amelyeket akkor szerzünk, ha nem a saját magunk által kijelölt ösvényen haladunk. Hanem azon, amelyikre valaki rákényszerített minket, vagy csak éppen egy rossz tanácsot, útmutatást követtünk. Ilyenkor szoktunk tüskébe lépni, vagy éppen egy lelógó inda csap minket arcul. S az így szerzett sebek, ahogy már említettem, hihetetlen lassan gyógyulnak. Mert csak látszólag külsérelmi nyomok ezek. Sokkal jobban megkínozzák az ember szívét, lelkét.
Olyannyira, hogy a legtöbbször letottyanunk a földre, és csak próbálunk felállni. Ám nem megy. Mert félünk, hogy csak és kizárólag az az ösvény lehet a miénk, s hogy onnan nem lehet letérni. Le lehet, csak nagy harcok árán, és bizony nagyon sok mindent el kell viselnünk azért, hogy egy új csapáson is eljussunk valahova. Sokakkal kereszteződik majd az utunk, néha egy kicsit be is csatlakozunk a már mások által kitaposott útra, de nem kell ezt szégyellni. Ha valaki odaengedett minket, akkor merjünk a társaságában haladni egy kicsit. Hátha mond egy-két olyan dolgot, ami segíteni fog minket abban, hogy megtaláljuk a dzsungel legsűrűbb és legsötétebb részén is azt a helyet, ahol jól érezzük majd magunkat.
Nem szabad feladni!
Most jöhet valaki azzal, hogy na jó, de éppen sebesültek vagyunk. Az biztos, hogy van ezer meg ezer egy bajunk, de kinek nincs? Ha van, amibe hiszünk, akkor abba higgyünk, s ha megy, akkor ne hagyjuk senkiknek sem, hogy eltántorítson róla. Nekünk kell tudnunk, hogy minek mikor van itt az ideje, hogy kinek milyen választ adunk...
Sokszor megfáradunk ebbe a menetelésbe, az előre való törtetésbe s bizony sokszor sérül meg az a bozótvágó kés is, nem csak mi. Ám itt is ugyanaz: csatlakozzunk be valaki mellé, és felváltva csapkodjuk azt a fránya dús növényzetet. Segítsük egymást, mert úgy minden könnyebb.
Ne félj kérni!
S ami talán mindennél fontosabb: ne féljünk kérni, ne féljünk attól, hogy valaki megérzi gyengeségünk. Nem is jó szó a gyengeség. Mindenkinek lehetnek nehéz periódusai, de azzal ártunk neki a legtöbbet, ha nem veszünk róla tudomást. Magunknak meg azzal, ha mi nem kérünk segítséget. Ha találunk olyan embert, akkor abba bízzunk meg, még akkor is, ha először megtorpanunk. Nem lehet az véletlen, hogy éppen azon az ösvényen kértünk segítséget. Nem véletlen, hogy keresztezte egymást két személy útja. Sokszor az is előfordul, hogy végig egymás mellett megy két ember, mert ugyanarra halad az út. Nem baj ez sem. Csak figyelni kell. S ha már eléggé megértünk arra, hogy figyeljünk, akkor rá fogunk jönni, hogy sokszor szavak nélkül is megértünk dolgokat. Ez pedig nem függ össze az életkor kérdésével.
Merni kell lépni, akarni kell, még akkor is, ha menet közben sokszor esünk, vagy éppen sokszor rúgnak vissza abba a gödörbe, amibe belepottyantunk. Nincs olyan helyzet, ahonnan nem lehet kimászni, vagy ahonnan nem lehet felállni. Csak tudni kell, kibe, mibe kapaszkodjunk. Mindenkinek megvan az, ami átsegíti a nehézségeken, csak addig nehéz, amíg meg nem találjuk. Hosszú folyamat ez, de nem lehetetlen. Mert állítólag a lehetetlen csakúgy nem létezik, mint a véletlen. Akkor bízzunk ebben, és abban, amiben hiszünk! Mert hinni kell, anélkül nem megy semmi.
S ha meghaljuk a dalt, akkor már talán másnak is fog valamit jelenteni ez a pár sor: „Megfáradtan ébredtünk, váratlan létünk a változás, sötétből érkeztünk, minket még vakít a fény. Érezzük, eljött a végtelen úton egy állomás, lábunk a földön, de fejünk a felhőkig ér.”…
(részlet Csepregi Éva: Sűrű a dzsungel című dalából, szerzők: Kisvári Ferenc, Dunai Sándor, Csepregi Éva, Kilroy)