„Mikor megláttuk a videót, majdnem megőrültünk!”
/fordította: Betty, //t-h-b-t.gportal.hu//

A kvartett népszerűségét gyakran hasonlítják össze a Beatlesével. Huszas éveikre elérték, hogy milliók szívét hódították meg, a rajongók megőrülnek értük az Egyesült Államokban, Izraelben, Mexikóban valamint Franciaországban, Brazíliában, Portugáliában, Peruban és még a Fülöp-szigeteken is. A jegyek koncerjteikre órákon belül elkelnek, és a rajongók két-három héttel a fellépéseik előtt már sátrat vernek a városban az koncert helyszíne előtt. Az őrület neve: Tokio Hotel.

Ez a zenekart lehetetlen egy helyen elkapni! Reggel még Berlinben voltak, ebédkor Nizzába repültek és este San Remoba mennek. És apropó, két koncertet is fognak adni Moszkvában és Szentpéterváron az európai turné részeként. A srácokat sikerült Londonban elkapnunk. A menedzser a szálloda előcsarnokában találkozott velünk, ahol a zenészek megszálltak, beinvitált minket egy szobában és megkért minket, hogy várjunk: „A srácok most keltek fel és reggeliznek.” Gustav – a dobos – jelenik meg először. Tőle megszokottan pólóban és rövidnadrágban. „Hello” – köszönt minket oroszul. – „Hogy vannak? Csak miattunk jöttek Oroszországból?”

A gitárosok Georg és Tom bolondozik, és az ajtónak nyomják egymást. Mindenki elsőként akar belépni. Végül Bill nyomul be elsőként a szobába. Semmi smink, sima farmer és egyszerű póló – nehéz felismerni benne a világhírű szupersztárt, a Tokio Hotel énekesét. Átlagos srác, aki kicsit zilált még az alvástól. Tom és Georg lehuppan a kanapéra, szakadatlanul nevetnek.

TOM: Georg nem csak a legidősebb, hanem a leglustább is. Folyton kihagyja a próbákat. És volt olyan időszak, mikor elkezdtünk azon gondolkozni, hogy talán egy új basszusgitárosra lenne szükségünk.

BILL: De aztán úgy döntöttünk, hogy megkönyörülünk rajta és adunk neki egy másik esélyt. Nélkülünk elveszne és sosem vált volna sztárrá. (mindenki nevet)

GEORG: Rendben komolyan, a zene – ezért éltünk mindig is. Ugyanúgy érzünk a zene iránt. Mikor legalább néhány lehetőségünk volt az áttörésre, akkor mindent megtettünk érte, még a legrosszabb helyzetből is kiverekedtük magunkat. Egy kis német városban nőttünk fel, ahol semmi sem volt az unalmon kívül. Arról álmodtunk, hogy valahogy kitörjünk Magdeburgból, azt akartuk, hogy a lehető legtöbb ember hallhassa a zenénket. Minden hétvégén a városi klubbokban játszottunk, néha öt vagy hét ember előtt, de nem törődtünk vele. A legfontosabb számunkra, már kilenc évvel ezelőtt is, a zene és a színpad volt. Számunkra ez olyan, mint a lélegzetvétel. Talán néha azt kívántunk, hogy mindent eldobjunk és abbahagyjuk, de mindenkinek vannak ilyen pillanatai. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy bármelyikünk is kiszállna. Ha úgy látjuk majd, hogy valamelyikünk belefáradt és kiégett, akkor adunk neki némi pihenőidőt, hog megnyugodhasson.

GUSTAV: Egy csapat vagyunk, mint az ujjak a kézen. Ismerjük egymás igényeit és a személyiségét. Tudjuk, mikor ne nyúlj Billhez és mikor nem jó Georg közelébe kerülni.

BILL: A nevelőapánknak sosem volt köze a mi zenénkhez, ő csak az első gitár leckéket adta Tomnak valaminkt támogatta az első zenei megmozdulásainkat. Talán ösztönösen tanultunk valamit tőle, de sosem próbáltuk másolni a stílusát. Mindig is függetlenek voltunk és pontosan tudtuk, hogy mit akarunk.

TOM: Teljes szabadságot adott nekünk, megengedte, hogy azt csináljunk, ami nekünk tetszik és ez így jó volt nekünk. Ebből a szempontból nagyon szerencsések voltunk a szüleinkkel. Mindig is függetlenek voltunk és a saját hibáinkból tanultunk. Továbbá, mikor elkezdtünk zenélni, akkor még csak hét évesek voltunk és örültünk annak, amit csinálunk.

BILL: Ugyan, csak azért örültünk, mert akkor még csak hét évesek voltunk. (nevet)

BILL: Mindannyiunkat megdöbbentett. Nem számítottunk rá.

TOM: Mikor először megláttuk a videónkat egy tévé műsorban, majdnem megőrültünk! Még fel is vettük a videót, mert attól féltünk, hogy soha többé nem adják le. Felhívtuk az összes rokonunkat és a barátainkat, így láthatták az első videónkat és velünk ünnepelhettek.

BILL: Körbeugráltuk a szobát és örömünkbe kiabáltunk!

GUSTAV: A videó rögtön a listák élére ugrott, és mindenki rólunk beszélt és mindenhol rólunk írtak.

GEORG: És aztán két héttel később visszamentünk az iskolába, a rajongók, a fotósok és az újságírók tömegével találkoztunk. Mindenütt ott voltak. Hirtelen a lányok fele az iskolában szerelmes lett belénk…

BILL: … és a másik fele – a fiúk – hirtelen volt pénzünk. Azt mondták, hogy gazdagok vagyunk, így mindnekit fenyegethetünk. De akkoriban még ruhát sem tudtunk venni a fellépéseinkhez. Most ha visszagondolok, hogy akkoriban milyen ruhákat viseltünk, rögtön rosszul leszek. Tomnak például egyetlen sapkája volt, amit minden alkalommal viselt, de nem azért mert ez volt a kedvence, hanem ez volt neki az egyetlen.

BILL: Egyszer az iskolában különválasztottak minket. Nem voltunk mindig angyalok. Mondjuk jól tanultunk, de imádtunk vitatkozni a tanárokkal és megszerni a szabályaikat. Így úgy döntöttek, hogy könnyebb lesz minket kezelni, ha szétválasztanak minket. Borzalmas volt. Ikrek vagyunk és mindig is együtt alkottunk egy embert. De nem mutattuk ki, hogy milyen rossz is volt ez számunkra, hogy elválasztottak minket egymástól. Csak összeszoríttuk a fogunkat és folytattuk, túl kellett ezen lépnünk. És a videó után… Másfél hónappal később hirtelen végett ért felénk minden szeretet. A fél oszály olyan pólóban mászkált, aminek a felirata az volt, hogy „Megölöm Billt, és a rohadt bandáját!” Amúgy a szülők beszéltek az igazgatóval, és magántanulók lettünk. Továbbá elkezdődött a turné, és nem tudtunk többé normál menetrend szerint tanulni.

BILL: Tisztázzuk, hogy 365 napból nagyjából 40-et vagyunk otthon. És ezeken a napokon persze úgy élünk, mint a királyok, nagyjából semmit sem csinálunk. Csak alszunk, eszünk és a barátainkkal találkozunk. Túl ritkán vagyunk otthon, hogy mindezt megcsináljuk. Persze azért ez nem azt jelenti, hogy ünnepnap van mikor begázolunk a nappaliba és tévézünk. Tom a konyhában is segít, én is… otthon. Oh, emlékszem! Tom sétáltatja a kutyákat – ez az ő házimunkája!

GEORG: A szállodákban persze mindent magunk csinálunk. A ruháinkat magunk mossuk vagy varrjuk meg, ha kell. Mikor a stúdióban vagyunk akkor is mindent magunk csinálunk. Viszont mivel a családjaink olyan ritkán látnak minket, és annyira szeretnek, így nem fosztjuk meg őket attól a lehetőségtől, hogy törődjenek velünk. Nagyon jó – mikor igazán otthon érzed magad.

BILL: Ha a barátaink és a családunk elkezdene minket sztárokként kezelni, az borzalmas lenne.

TOM: A barátainknak és a családunknak olyanok vagyunk, amilyenek. Ha egy barát azt látja, hogy elkezdenénk megváltozni, akkor szólnának. Normális emberekként kezelnek minket, normális kapcsolatuk van velünk, és jól érzik magunkat velünk. A barátainkkal való kapcsolatunk még a híressé válás előttre nyúlik vissza.

GEORG: Szóval, a barátnőmmel még nem gondoltunk a házasságra, ez még egy kicsit túl korai. Egy magdeburgi klubban találkoztunk, ahol a barátaimmal buliztam, és beszélgetni kezdtünk. Tudta, hogy ki vagyok, és mit csinálok. Semit sem titkoltam el előle, mert úgy vélem, hogy egy kapcsolatban fontos a bizalom. Őszintén, nagyszerű kapcsolatunk van.

GEORG: Nagyon jól tudjta, hogy mibe keveredett, mikor először randiztunk. De ez nem egy futó kaland, hanem egy komoly kapcsolat, amelyet nem akarok titkolni. Biztos vagyok benne, hogy a rajongóink örülnek nekünk és nem borulnak ki.

GEORG: (sunyi mosoly) Talán jön, talán nem. Őszintén szólva még nem döntöttük el.

GEORG: (nevet) Nem, teljesen megbízom benne. Szeretném én is ha eljönne a szülinapomra, március 31-én. Egy dolgot biztosra tudok: minden nap hívjuk egymást.

TOM: Régebben – mindig italokat hoztunk. Mert mikor hazajöttünk, mindenki egyszerre jött össze és akkor ünnepeltünk (álmodozó sóhaj)

BILL: Mindketten nagyon jól ismerjük egymást, és nem hagyjuk eldurvulni a dolgokat néhány buta félreértés miatt. Persze, veszekszünk és provokáljuk egymást. Korábban, még verekedtünk is a testvéremmel. Vágtunk már széket is egymáshoz, vagy valami más kemény dolgot, hogy kitartsunk a saját véleményünk mellett. Most már civilizáltabb módon próbáljuk meg megoldani a félreértéseinket.

GUSTAV: Alapvetően, mindenki elmondhatja a véleményét és mindenkinek joga van megvétóznia, ha valaki nem ért egyet. Időnként mindannyian kihasználjuk ezt.

TOM: Igazából, egyetlen főnök van itt – Én. Én vagyok az, aki nagyon különleges és okos. Ha nem lennék, nem lenne a tehetségem, hogy meghozzam a fontos döntéseket, akkor semmit sem értünk volna el (mindenki nevet). A testvérem és én voltunk az új album társproducerei, befektetők voltunk az „Automatisch/Automatic” videóknál és alapvetően sok mindent kézben tartunk. Kiveszem a részem a felelősségből és komolyan kezelek mindent, mert bármilyen rossz mozdulat katasztrófázhoz vezethet. Eddig minden a tervek szerint halad.

BILL: Igen, nagyon szuper koncertjeink voltak Moszkvában és a bulik semmivel sem rosszabbak a koncerteknél. Ezért csak jó emlékeink vannak Oroszországról. A látnivalókat illetően, még nem volt időnk rájuk.

TOM: Moszkva hatalmas város. Szinte életre kel. Az utcák tele vannak fényekkel, és mindenhol rengeteg ember van. A boltok éjjel-nappal nyitva vannak. Ez nagyszerű Európával szemben, ahol 21 óra után ámr minden csendes.

GEORG: De a turné alatt, nagyon szoros időbeosztásunk van és nagyon kevés időnk van pihenni, így a buszunkba maradunk és ott szórakozunk.

TOM: De ha minden jól megy, akkor valahova elmehetnénk. És szerintem a moszkvai éjszaka tökéletes lenne hozzá.

BILL: Mindenki azt gondolja, hogy a zeneipar egy pénz fa – ez hülyeség!

TOM: Most, a válság miatt, nem megy minden jól a zeneiparban. De örülünk, hogy még tudunk turnézni és koncertezhetünk a közönségnek. Most Ázsiába akarunk menni. Nyitottak vagyunk arra a térségre és, hogy új országokat lássunk.

GEORG: És, hogy elrepüljünk Tokióba, amely mindannyiunk álma gyerekkorunk óta.

GUSTAV: Igen, a Tokióban a legjobb szállodába szállhassunk meg és, hogy koncertet adhassunk. Nem számít mikor, de egy napon valóra válik.

TOM: (nevet) Gustav gyakran túl sokáig gondolkozik a válaszon, csak hogy okosnak, udvariasnak és illedelmesnek tűnjön, így az újságírók türelme elfogy és tovább lépnek a következő kérdésre.

GUSTAV: (meglöki a kanapén) Őszintén, nagyon örülök, hogy senki sem tud semmit sem rólam. Tom és Bill folyton a lesifotósok szeme előtt van, róluk beszélnek, róluk írnak, általában nagy marhaságokat. Alapvetően, nagyon elégedett vagyok mindennel és szeretném inkább megtartani a magánéletem. Nem szeretnék a nyilvánosság szeme előtt élni. Szeretném a szabadidőm úgy tölteni, hogy testőrök nélkül mászkálhassak, és ihassak egyet a barátaimmal egy bárban anélkül, hogy attól kéne félnem, hogy másnap az újságok erről írnak.