Mikor a Tokio Hotel elkezdi 32 állomásos „Welcome to Humanoid City” turnéjuk első nagyobb részét, a koncertjeik a moszkvai Olimpiai Stadionban, Barcelonában, Párizsban, Madridban, Rómában lesz és (ezúttal) Németországban csak két időpont van Oberhausenben és Hamburgban (február 26.-án és 28.-án). Bizonyíték, hogy a Magdeburgból származó iskolás barátok melankólikus-metálos glam rockjukkal már régóta világsztárok.

Ahogy a 20 éves ikrek, Bill (énekes) és Tom Kaulitz (gitáros) a GQ látványos hamburgi fotózása után mesélte nekünk, hogy ebben a világban Tokio Hotel szokatlan stílusát valamint kreatív, harcra kész fiatal művészeit először meg kell tanulni, hogy hogyan tiszteljék.

TOM: Egyáltalán nem. Köszönik szépen és élvezik a nyugalmat.

BILL: Ha Gustav és Georg után menne a Tokio Hotel akkor csak basszusgitár és dob lenne a Tokio Hotelben és minden másból inkább kimaradnának.

BILL: Egyáltalán nem. Ezek a különbségek a kezdetek óta elég nyilvánvalóak: az egész fotózásokkal, interjúkkal és vörös szőnyegekkel kapcsolatos dolgot inkább kettőnkre hagyják. Hat vagy hét éve, csupán kis városi lapok akartak velünk beszélgetni, de akkor is főleg Tom és én képviseltük az együttest.

BILL: Gustav és Georg is itt élt, az első lemezfelvételünk alatt, viszont gyorsan visszaköltöztek. Őszintén nem igazán tudom ezt megérteni, de talán ehhez az is hozzájárult, hogy Tommal különös esetek vagyunk. A gyerekkor elég kemény időszak volt számunkra. Egy Magdeburg közeli faluba jártunk iskolába, ami borzalmas érzés volt. Örültünk, hogy eljöttünk onnan.

BILL: Nagyon sokat az egykori osztálytársak tettek közzé. A többit mi magunk adtuk a sajtónak: baba- és gyerekkori fotók rólunk, beleértve olyan a korábbi fellépéseinkről készült képeket is, mikor még a Tokio Hotel Devilish volt.

BILL: Nemrégiben, elterveztük, hogy megint többet fogunk fotózni. Olyan sok gyönyörű városba utazunk, nagyon sok mindent élünk át, ezért ezeket dokumentálni kéne… Aztán rájöttünk: nem kell! Mindig van velünk egy forgató csoport. A magánjellegű fotózkodással felhagytunk.

BILL: Tom és én magunk hoztuk meg ezt a döntést. Beleértve az összes negatívumot – de meg tanultunk együtt élni velük. Ez kizárólag akkor lesz rossz, ha olyan emberek is belekeverednek, akiket egyáltalán nem akarunk: szülők, rokonok és barátok. Mindent megteszünk, hogy megvédhessük őket a nyilvánosság kíváncsiskodásától. De manapság elég nehéz normális életet élni, ha a Kaulitz nevet viseled.

BILL: 15 évesen. Akkor jelent meg az első kislemezünk, a „Durch den Monsun”. Csodálatos volt, mikor betörtünk vele egyszer csak. Aztán megjelentek az első szalagcímek…

TOM: … és azonnal szembesítve lettünk az egésszel!

BILL: Akkoriban jelentek meg az első történetek a bulvárlapokban. És mikor a dalunkat játszották a rádióban és nőtt az igény irántunk, feltettük magunknak a kérdést: Mi folyik itt? Mibe keveredtünk? Például, valahol otthagytam egy üveget és aztán másnap már meg is vehetted az eBay-en. De nagyon tanulságosak az ilyen tapasztalatok. Nagyon korán kezdtük el, ezért mindent korán meg is tanultunk. A Tokio Hotel nem egy munka, hanem az egész életünk. Ezen kívül gyakorlatilag semmink sem maradt, csak a közeli családtagjaink.. Egy évig, amíg az új albumunkat készítettük, úgy döntöttünk, hogy szigorúan elzárkózunk a sajtótól. Hát nem működött.

TOM: Nem kapsz hozzá egy kapcsolót, hogy kikapcsold. Nincs olyan, hogy szünet.

BILL: Természetesen volt, hogy feltettem magamnak a kérdést: Vajon ma is ugyan úgy csinálnám? Láthatjuk a régi iskolás barátainknál. Egyetemre mentek vagy most szerzik az első tapasztalataikat a munkában… Olyan dolgok, amelyeket mi nem ismerünk. Szerencsére, mindig arra a pontra lyukadok ki ahol rájöttem, hogy amit csinálok az egy életút számomra. Mi mást tehetnék? Nem tudok együtt élni a sikerrel, viszont nélküle sem tudok élni.

BILL: Sosem beszélt rá minket – egyszerűen csak zenélt, ezért voltak a házban hangszerek, és aztán belecsöppentünk. Egyszer a nevelőapánk észrevette, hogy Tom folyton a gitárral játszik, ezért elmagyarázta neki az alapvető dolgokat, de ez nem tanítás volt. Nem hagytuk, hogy bárki is taníthasson minket. Tomnak és nekem komoly problémáink vannak a tekintéllyel.

BILL: Ahogy már említettem, nagyon nehezen bírtuk a kisvárosi életet. És a stúdiónk Hamburgban van.

TOM: Eleinte, gyakran jártunk haza, de az elmúlt négy évben teljes mértékben itt éltünk. Egy stúdiólakáson osztozunk, egy legénylakás négy kutyával. Másként el sem tudnánk képzelni. Nem hiszem, hogy bármelyikünk valaha is elköltözne.

BILL: (megszakítja) … Pillanat, testvérekként nem tudnám ezt elképzelni. Nem szabad elfelejteni, hogy mi egypetéjű ikrek vagyunk. Ez olyan sajátosság, amely különbséget jelent.

TOM: Sosem fordult még elő, hogy ültem és tudom: most egy órát kell eltöltenem Bill nélkül. Elég helyünk van a lakásban, hogy kitérhessünk egymás útjából – és mégis egész nap együtt lógunk a nappaliban, ha van rá időnk. Tulajdonképpen, csak külön szobában alszunk.

TOM & BILL: (pontosan egyszerre) Igen! (nevetnek)

TOM: Másképpen nem is menne. Elviselhetetlen lenne, ha az egyikünk még mindig húst enne.

BILL: Ezt a döntést az állatok miatt hoztuk. Habár imádtam a húst korábban! Gyakorlatilag hamburgeren éltem. De szerencsére nagyon jó alternatívák vannak.

TOM: De ne gondolja, hogy wellness úton vagyunk! Szinte egész nap még mindig pizzát, hot dogot, hamburgert eszünk – bár mindezt vegetáriánusan/hús nélkül. Tényleg nagyon egészségtelen. Csak hiányoljuk a húst.

BILL: De, ideiglenesen. 13 évesen egy évig háborúztunk. Ez volt a kamaszkor, mikor feszegettük a határainkat. Aztán rövid ideig külön baráti körünk volt és mindenki a saját barátnőjével töltött sok időt. Kicsit elsodródtunk egymás mellől.

TOM: Most már ugyanazok a barátaink.

BILL: Ez a közös projekt valóban az egyetlen dolog, amely az évek folyamán változatlanul megmaradt. Már akkor is mikor még nem voltunk ismertek. Mindig is nagyon komolyan vettük a zenekart. Georg és Gustav egy kicsit más: Eleinte hobbiként tekintettek rá. Georg gyakran kihagyta a próbákat. Tom és én sokkal komolyabbak és kitartóbbak voltunk. És nem szabad elfelejtenünk, hogy általában tíz ember előtt játszottunk az ifjúsági központban.

TOM: Ez ma is így van. Időnként rendkívül kimerítővé válhat, mert igazából mindent irányítani akarunk, nem számít, hogy mennyi bonyodalommal jár. Minden egyes fotó, ami megjelenik, azt személyesen hagyjuk jóvá. A döntések gyakran sokáig tartanak, mert mindenki beleszólást akar.

BILL: Nagyon ritkán vagyunk elégedettek. Irányítás mániások vagyunk, igazi maximalisták. Bár egy ideje próbálok lazább lenni ebből a szempontból. De, hogy máskezébe engedjem át a dolgokat – az nagyon nehéz lenne számomra, ha a zenekarról van szó.

TOM: Nem foglalkozunk az olyan kérdésekkel, amelyekre nem akarunk válaszolni.

BILL: Mondjuk, ha koncert közben baj van és aztán lejövünk a színpadról – akkor mindannyian hallgatunk. Senki sem szólal meg.

TOM: (Mély levegőt vesz) Az hatalmas katasztrófa lenne. Totál kiborulnék.

BILL: Ha ilyen előfordulna, akkor nem tudnék az év hátra levő részében aludni… De azt hiszem, erre van egy példám: a legutóbbi albumunknak, a „Humanoid” egyik dala illegálisan felkerült az internetre, három hónappal a megjelenés előtt. Alig tudtam elhinni, hogy valaki ellopta a művészetünket, amelybe olyan sok időt és energiát fektettünk.

BILL: Soha többé nem adunk korábban a kiadónak zenét. Ott néha rossz kezekbe kerülhet. Korábban óvatosak voltunk, de megint tanultunk belőle.

TOM: Mindennek a lehető legszűkebb körben kell maradnia. Vállalati szinten, nagyon sok cég érintett a Tokio Hotel révén: a német kiadó, a francia, az Interscope Amerikában stb. stb. stb. Ott számtalan ember avatkozik bele, amely fölött nem szabad már átsiklani.

TOM: Így is nézhetjük. Elméletileg. Mindkettőnknek problémája van azzal, hogy hajlamosak vagyunk a dolgok negatív oldalát nézni. Amikor rossz hír jön, akkor a korábban érkezett húsz jó azonnal feledésbe merül. A rossz hírek arra késztetnek, hogy mentsd a helyzetet. Csak a pozitív dolgokon tudsz továbblépni.

BILL: Ez tipikus iker dolog: Ha boldog vagyok, akkor Tomnak 10.000 dolog jár a fejében és fordítva is. Évente egyszer fordul elő, hogy elégedetten és nyugodtan ülünk együtt a kanapén.

TOM: Valójában, nem hiszem, hogy ez előfordult volna az elmúlt öt évben.

BILL: Jó kérdés. A magánéletben kizárólag a zene miatt szoktunk vitatkozni. Ő kizárólag hip-hopot hallgat, én pedig minden félét. Ebben a tekintetben nem érjük meg egymást.

TOM: Mikor elkezdtük nagyon egyszerű volt – mert nem volt más választásunk! Sosem ültünk le és vitattuk meg: úgy kell szólnunk, mint ez vagy az az együttes. A lehetőségeink be voltak határolva, azt csináltuk, amihez értettünk. Érdekes, hogy ez a bizonyos stílus, a mai napig is megmaradt: a munka egy közös szál, egy tiszta vonal.

BILL: Ezt bonyolult elmagyarázni. Eljutottunk oda, hogy ki akartunk lépni a másik árnyékából, abból az idegesítő, egyértelmű ikerségből. El tudja képzelni? Az iskolában mindig az volt: az ikrek itt, az ikrek ott… Másrészt viszont szerintem természetes, hogy mindenki kialakítja a saját személyiségét. Bár mindent együtt csinálunk, de valahogy mégsem.

TOM: Én így mondanám ezt: Minden, ami egy emberi lényben megvan, azt mi megosztottuk egymás közt. Mindenkinek megvan a saját érdeklődése, és a különleges képessége. Bill sokkal kreatívabb, az enyém az üzleti rész inkább. Ha mindezt összeraknánk, akkor lennénk mi egy ember. Egy nagyon sokoldalú.

BILL: Sosem gondoltam arra, hogy ki a kedvenc fiú és ki a fekete bárány. Mindig is egy csapat voltunk. Ahogy mondtam, 15 évesen elköltöztünk, a saját lábunkra álltunk, a saját pénzünket kerestük. Már nem volt időnk gyerekes civakodásra – velünk minden nagyon korán történt meg. Néha úgy érzem, hogy Tom és az én életem kétszer olyan sebességgel alakult, mert mindenki azt tanulta, amit a másik tanult. Az egypetéjű ikrek gyorsabban nőnek fel, mert mindent megosztanak. Beleértve az élettapasztalatot is.

TOM & BILL: Pontosan!

TOM: Egy egyke gyerek egyedül él át minden helyzetet, mindig a saját szempontjából. Mi mindig megosztottunk mindent. És minden szempontból megvilágítva.

BILL: Az anyukánk folyton azt mondta nekünk, hogy mikor lefektetett minket és leoltotta a villanyt, akkor biztos volt, hogy még legalább egy órát ébren fekszünk, hogy beszélgessünk és megvitassunk dolgokat. Elvileg, még ma is így van.

BILL: Nem, de a zsebpénzünk által mindig a saját lábunkon akartunk állni. Úgy gazdálkodtunk, hogy ruhákat, mobiltelefont és ilyeneket vehessünk. Sosem fenyegetett minket az a veszély, hogy felelősséget vállaljunk. Már 15 évesen jobban éreztem magam, hogy a saját lakásomat magam fizetem, és egyedül tölthetem fel a hűtőszekrényt.

BILL: Nem, nem igazán.

TOM: Elég nehéz lenne az új jövevénynek. Nekünk mindig is nagyon erős kapcsolatunk volt – kívülállók sosem kerülhettek közel hozzánk teljesen. Még a képzeletbeli testvérek sem.

BILL: Talán fél év különbséggel működhetett volna, bár biológiailag nem igazán lett volna lehetséges. (nevet)

TOM: Azt hiszem, igen! Talán különböző irányba kellett volna haladnunk. Az egyik zenész lenne, míg a másik talán tovább tanulna. Viszont mire az egyikünk nagyon sikeressé válna, akkor húzná magával a másikat. Bill engem tett volna meg a menedzserévé. Vagy ha ipari formatervezést tanultam volna, akkor felvenném a cégemhez.

BILL: A pletykák elkerülése végett: Amit most mondok, tényleg csak egy elméleti dolog. De ha valaha is máshol énekelnék, a Tokio Hotelen kívül, akkor sosem tudnám elképzelni Tom nélkül. Még akkor is, ha egyedül vagyok egy fotónk – szükségem van rá, hogy mögöttem legyen, támogasson és tanácsot adjon. Külön-külön egyszerűen nem megy.

Fordította: Betty, //t-h-b-t.gportal.hu/