- BRAVO #41: A SIKER ÁRNYOLDALAI

 

Nem minden arany, ami fénylik. A Tokio Hotelt is idegesíti sztár-életük néhány oldala... Három éve állandó megfigyelés alatt állnak. Nem számít, hogy a Maldív-szigeteken nyaralnak, Párizsban sétálnak vagy a világ valamelyik szállodája előtt vannak. Ahol Bill, Tom, Gustav és Georg tartózkodik, ott nincsenek messze a paparazzók, vakueső zúdul a srácokra. Nem mindig örülnek ennek, mesélik a Bravonak... - Mit utáltok az életetekben, mint sztárok? Bill: A pozitív dolgok vannak túlsúlyban. De utálom, hogy nincs magánéletünk többé. A legjobban a paparazzókat utálom. - Mi zavar titeket bennük? Bill: Néha egyszerűen túl messzire mennek. Amikor otthon vagyunk, néha szarul akarunk kinézni és úgy kimenni az utcára. De ez olyan nehéz, mert ezek az emberek mindig az ajtónk előtt állnak. Tom: Fontos a számunkra, hogy megvédjük a családunk és a barátaink életét. Nekik semmi közük a munkánkhoz. Amikor velük utazunk valahova, akkor különösen rossz, ha paparazzók bukkannak fel. Bill: Nagyon gonosz ember az, aki paparazzó. Utálom őket. - Németországban szerencsétek van - ott eléggé ártalmatlanok a paparazzók. Tom: Így van. A többi országban keményebb a helyzet. Franciaországban és Amerikában a legdurvábbak a paparazzók. - Mi idegesít még? Bill: Néha már túl sok ez nekem. Fekszem az ágyamban és arra gondolok: "Nem bírom tovább!" Akkor egyszerűen nem akarok felkelni, nem tudok a kamerába mosolyogni egy fotózáson és elbűvölni az embereket. Úgy érzem, mintha segítségre szorulnék. Teljesen elszáll minden önbizalmam és csak egy kis szünetet akarok. Tom: Néha honvágyam van. Georg: Ha sokáig úton vagyunk, hiányzik a családom. És ilyenkor rossz lesz a hangulatom. Bill: Gyakrabban leszek beteg olyankor. És ha ilyenkor vagyok távol az otthonomtól, olyan félelmetes. Akkor nagyon hiányzik Németország. Szomorú vagyok, amikor egyedül vagyok a hotelszobámban. Olyan nagyon szeretek a bandával utazgatni - a hotelszobákban mindig olyan szentimentális leszek. Nem tudom pontosan megmondani, miért. Olyankor a saját ágyamat akarom. Tom sohasem ismerné be, de lefogadom, hogy ő is szomorú néha. Legkésőbb, amikor a hotelszobai ismerettsége távozik. Tom: Gyakrabban hiányzik a német WC-papír (nevet). Amikor a világ másik végén vagyunk, már állatira várjuk, hogy újra otthon lehessünk. - Együtt kell élnetek a sok botránnyal és pletykával. Hogyan bírkóztok meg ezzel? Bill: Legtöbbször már tudtuk, mi jön. Korábban, amikor este egy klubban voltunk, pontosan tudtuk, hogy a másnapi újságban ez áll majd: "Kiskorúak alkoholt isznak. Hogyan lehetnek ők példaképek?" Tom: Vagy például: "Ott ül Tom teljesen egyedül az asztalnál - feloszlik a banda?" ez is nagyon népszerű. Gustav: Vagy: "Bill szomorúan néz: depressziós?" Tom: Minden, amit olyan emberek írnak rólunk, akik soha nem ismertek minket személyesen, számomra teljesen érdektelen. De amikor a családunkról írnak, na, az már nem oké. - Volt az a történet a nagypapátokról, aki állítólag lövöldözött... Bill: Az a vicces, hogy nem is a mi nagypapánk volt az. Nem is ismertük azt a fickót... Tom: Csak valami távoli rokon. De nálunk szinte mindenki rokonságban áll velünk. Bill: Pontosan úgy, mint a suliban. Hirtelen minden lány velünk járt és minden osztálytársunk a legjobb haverunk volt. És állítólag mindenkinek tartozok húsz euróval...