31.rész – A fotóalbum

Délután Tom kezében ott volt a telefon az én számommal, de nem merte lenyomni a Hívás gombot. Pár perc habozás után végül megtette.

-          Háló? – szóltam bele.

-          Szia! Tom vagyok.

-          Szia! – köszöntem meglepődve.

-          Szóval…izé…szerintem meg kéne beszélni a dolgokat.

-          Igen, az jó lenne. Mikor érsz rá?

-          Ma egész nap.

-          Oké, akkor fél óra múlva ott vagyok.

-          Oké. Várlak. Szia.

-          Szia. – tettem le a telefont.

Tudtam, hogy fog hívni, de azt nem, hogy ilyen hamar. 1 óra múlva le is parkoltam a házuk elé.

-          Szia! – nyitott ajtót Bill.

-          Szia! Tomhoz jöttem.

-          Felhívott? Nem is mondta. Ja bocs, gyere be!

-          Szia! – köszönt Georg.

-          Hello! Tom?

-          Gondolom a szobájában. – Bill.

-          Valami gond van?

-          Nincs. Vagyis van. Szóval jobb, ha felkészítelek rá.

-          De mire?

-          Tom azt hiszi, hogy lefeküdtünk.

-          Mi? – emeltem fel a hangom.

-          Én mondtam neki, hogy nem igaz, de nem hitte el.

-          Oké, gondolom erről is akar beszélni.

-          Miért? Még miről?

-          Nem tudom. Azt mondta, hogy meg kéne beszélni a dolgokat.

-          Hát akkor hajrá! Emelet, folyosó vége, balra az utolsó ajtó.

-          Oké, köszi.

-          Szerinted miről akar beszélni? – kérdezte Bill, miután elmentem.

-          Nem tudom. – Georg. – De most gondolj bele! 7 éve nem találkoztak, te pedig egyik percről a másikra kibékülsz vele. Neki pedig nehéz volt elfelejtenie a történteket, erre tessék. Még te is cserben hagyod.

Mikor odaértem Tom ajtajához, megtorpantam. Nem mertem kopogni. Mi van, ha kiabálni fog? Mi van, ha nem? Miről akar beszélni? Ekkor Tom jött ki a szobából.

-          Szia! – köszöntem megszeppenve. – Éppen kopogni akartam, csak…

-          Nem kell magyarázkodnom. Ondjuk én se számítottam rá, hogy kijövök és te fogsz előttem állni. – mosolygott édesen.

Úristen! Na jó, ezt nem szabad. Ami elmúlt, elmúlt. Túlléptem, nyilván ő is. Nem izzhat fel a régi szerelem.

-          Ja amúgy bocs, hogy késtem.

-          Nem gond, jobb is, hogy most jöttél.

-          Oké, akkor hol tudnánk beszélni?

-          A szobámba?

-          Nekem jó. – majd bementünk.

Én leültem az ágyára, ő pedig a székét nekem háttal fordította, majd leült rá.

-          Szóval? Miről akartál beszélni?

-          Mindenről.

-          Bővebben?

-          Ami akkor történt és ami most. Még mindig nem értem, miért kellett ott hagynod. Tudod, milyen szarul esett? Tudod, mennyire nehéz volt feldolgozni? Kutattunk utánad, kérdezősködtünk, de senki nem mondott semmit. És egy levelet hagytál hátra. Mire volt ez jó? – állt nekem a kérdésekkel.

Mintha egyik pillanatról a másikra megváltozott volna. Az előbb egy kedves, mosolygós Tom állt előttem, most pedig… egy dühös, kérdésekkel teli Tom ül velem szemben.

-          Ez így sok. Nekem sem volt könnyű kiheverni, de sikerült. Amúgy nem bántam meg, mert most boldog vagyok, szeretem a munkám és remek barátaim vannak. Lehet, hogy akkor nehéz volt nektek is és nekem is, de még mindig úgy gondolom, hogy ez volt a jó megoldás. Tudom, hogy nagyon haragszol rám, amit meg is értek. A levél pedig arra volt jó, hogy elköszönjek. Személyesen nem ment volna. Te is tudod.

-          Jó oké, lehet. Én is örülök, hogy most itt tartok és lehet, hogy nem lett volna így, ha maradsz. De akkor sem tudom elfelejteni egyik pillanatról a másikra. Nekem idő kell.

-          Oké, és mit akarsz? Eddig se találkoztunk túl sokszor.

-          Jó, de most hogy Billel kavarsz, gondolom többet fogsz idejárni.

-          Egy, nem kavarok Billel, kettő ezt honnan veszed, három, ha találkoznánk, az szerintem könnyítené az elfelejtést. Mármint valamilyen szinten.

-          Tegnap lefeküdtetek, nem?

-          Nem!

-          De nálad aludt.

-          Igen. És? Aki nálam alszik, az biztos, hogy lefeküdt velem? A múltkor nálam volt a húgom. Vele is lefeküdtem?

-          Nem, de annyira nyilvánvalónak tűnt.

-          Amúgy meg nincs köztünk semmi Billel. Nem akart zavarni, amikor megjöttél azzal a csajjal.

-          Ja igen. Lemegyek egy narancsléért, te kész valamit? Az nekem is jó lesz.

Miután kiment a szobából, körülnéztem és az ágyán végén találtam egy fotóalbumot. Kinyitottam és a következő volt beleírva: „Legszebb emlékeim”. Nem hittem volna, hogy Tomnak van ilyen címmel fotóalbuma. Belelapozgattam. Egy csomó kép volt benne időrendi sorrendbe. A legtöbben ő és Bill volt. Koncertképek is voltak. Aztán megálltam. Rólunk voltak benne képek. Elég sok, ahogy látom. Az utolsó képen is mi voltunk. Aztán pedig egy csomó üres hely, a végén pedig egy lista. Hallottam, hogy jön, így gyorsan visszaraktam a helyére.

-          A narancsleved. – adta ide a poharat.

-          Köszi. Amúgy nem értek valamit. Az előbb még szinte őrjöngtél, most meg hirtelen ilyen kedves vagy. Miért?

-          Nem tudom. Beszéltem Billel és mondta, hogy próbáljak meg nem haragudni rád és hát megfogadtam a tanácsát. Tudom, hogy nem lehet mindent elfelejteni 2 perc alatt, de egy idő után sikerülni fog.

-          Hát reméljük. Amúgy mi történt veled azóta?

-          Nagyon semmi. Miután elmentél, egy ideig totál magam alatt voltam, de után visszanyertem a „régi” formám.

-          Az jó.

-          Amúgy gondolkodtam és szerintem összejárhatnánk megint, mint régen. Én szerettem veled lenni, még akkor is, ha nem jártunk. Szerintem tök jó csapat lennénk.

-          Megoldható. Legalábbis remélem. - mosolyogtam.

-          Akkor jó.

-          Na szerintem, én megyek is.

-          Miért?

-          Meg van egy kis dolgom. Takarítás, bevásárlás, ilyenek.

-          Segítsek?

-          Nem kell, köszi.

-          De komolyan. Szívesen segítek.

-          Akkor oké. Menjünk.

Lementünk, elköszöntünk Billéktől és indultunk is. Hamar bevásároltunk, kitakarítottunk és még segített is főzni. Egész jól elvoltunk. Ez hiányzott.

-          Estére mi a programod? – kérdezte, mikor kiszálltunk a kocsiból a házuknál.

-          Alvás, alvás és alvás.

-          Nem maradsz itt? Szerintem a fiúk is örülnének neki.

-          Oké.

Bementünk. Mindenki a konyhába ült és vacsizott.

-          Sziasztok! – köszöntünk.

-          Hello! – hangzott a válasz.

-          Én felmegyek átöltözök. – mondta Tom.

-          Oké.

-          Na mi volt? – Gustav, miután Tom eltűnt a folyosón.

-          Semmi. Mi lett volna?

-          Persze, persze. Beszélgettek, aztán a délutánt együtt töltitek. Nem is tudom, mire következtethetünk. – Georg.

-          Komolyan nem volt semmi. Tök jól elvoltunk. Mint régen. Csak most barátokként. Legalábbis én ezt a következtetést vontam le.

-          Akkor jó.

-          Ja meg megkért, hogy találkozzunk többet, mármint, hogy így öten.

-          Én benne vagyok. – Bill.

-          Aha, szerintem is jó ötlet. – Gustav.

-          Csak nem értem, hogy miért lett hirtelen ilyen közvetlen?

-          Annak idején, nagyon nehéz volt neki. Sose láttam még annyira letörtnek. Teljesen megváltozott. Kevesebbet viccelődött, egyáltalán nem szólt be senkinek, még csajai sem voltak. 1-2 éve tért vissza a „régi” énje. – Gustav.

-          Aha. Nektek van fotóalbumotok?

-          Nincs. – vágta rá egyszerre Gustav és Georg.

-          Van. – bökte ki Bill.

-          És Tomnak is van?

-          Elvileg igen. De szerintem nem használja. Egyszerre kaptuk és ugyanolyat.

-          Aha, értem.

-          Amúgy miért? – Georg.

-          Ja semmi, nem érdekes.

-          Csak úgy, nem kérdezel ilyesmit?

-          Jó oké. Szóval, amikor lejött narancsléért, megláttam az ágyán egy fotóalbumot és belenéztem.

-          És mi volt benne? Pornó képek? – Georg.

-          Hülye. Időrendi sorrendben voltak a képek és bele volt írva, hogy „Legszebb emlékeim”. Tudom, hogy nem kellett volna belenéznem, de gondoltam nem lesz nagy gond. Szóval egy csomó kép volt róla meg rólad – néztem Billre. – Koncertképek is voltak, meg a rólunk készült képeket is belerakta.

-          És ez miért baj?

-          Ha a legszebb emlékeit tartja benne, miért a mi képünk az utolsó?

-          Lehet, hogy elfelejtette beletenni az újabb képeket. – Georg.

-          Vagy csak véletlenül került oda, amikor pakolt. Lehet, hogy már régóta bele se nézett és nem is vezeti. – Gustav.

-          Nem tudom, volt a végén egy lista, de azt már nem olvastam el.

-          Várj! Te most arra akarsz kilyukadni, hogy… - Bill.

-          Lehet. Amikor mondtátok, hogy mi volt vele, meg ő is beszélt róla, aztán meg a képek.

-          Miről beszéltek? – Georg.

-          Az utolsó szép emléke Lyával volt! – Bill