Amúgy is kihalt, üres környéken haladt át, de nem hitte volna hogy ennyire csendes lesz minden. Ráérősen ballagott, nem siette el a dolgot, hisz tudta hogy senki sem fogja az útját állni. Szemeibe könnyek szöktek, de kézfeje helyett a szél törölte ki őket pillái alól, majd szelíd mozdulattal beletúrt a hajába. Kirara a bokájának dörgölőzve próbált vígaszt nyújtani, de még ő sem tudta feloldani a gazdája lelkét szorító fájdalmat. Igazított egyet a hátán levő csonttörőn, majd még egyszer meghúzta felfogott hajában a szalagot. Nem állt meg, és nem nézett hátra a halványan pislákoló tábortűzre, csak mikor már annyira messze járt, hogy barátai halvány sziluettjét körbeölelték a fák. Megtorpan, macskadémonja engedelmesen leült mellette. Nem siette el a távozást ő sem. Sango hátrapillantott válla felett a békésen alvó barátaira, kiket nemrég még társainak nevezhetett. Vett egy mély levegőt, s megfordult a fejében, hogy újból átgondolja a dolgot, csak még egyszer.. sietve megrázta a fejét, hajzuhataga vállának csapódott, s a gondolatai is egyszerre eltűntek. Eltökélt bólintással lépett tovább élete új útján, mikor az egyik közeli fa mellett, az ösvény kanyarulatánál egy magas, izmos férfialak bontakozott ki. Hosszú ruhája beleolvadt a sötétségbe, arany botján megcsillant a hold fénye, s annak díszeit megcsilingeltette a szél. Hosszan nézett annak kifürkészhetetlenül csillogó, komor tekintetébe, majd inkább a szemeit lesütve tovább indult. Kirara megörült az ismerős alaknak, amit egy barátságos nyávogással ki is fejezett, mégis inkább gazdája mellett lépkedett tovább. Egyikük sem szólt semmit ahogy a távolság csökkent közöttük, s végül a szellemirtó csendesen elsétált a mozdulatlanul álló szerzetes mellett. Az csak akkor fordult utána, amikor már messzebb járt.
- Tényleg elmész?
A válasz egyértelmű volt ugyan, a lány mégis megállt. Fejében két gondolat cikázott, s a legijesztőbb valóra is vált, mikor a fiú egyik zsebéből egy hófehér boríték került elő.
- Ezt elszórtad vacsora után.
A lány még mindig nem válaszolt, a fiú pedig visszacsúsztatta ruhája rejtekébe a levelet. Sango erőt vett magán, és megfordult. Bár messze álltak egymástól, tekintetéből nyitott könyvként lehetett olvasni.
- Miroku..
Kezdett bele habozva, de szavai eleve kudarcra voltak ítélve. A szerzetes ajkai halvány mosolyra kanyarodtak, s lehunyta a szemeit, így már a lány sem tudta kiolvasni, mi járhat a fejében.
- Szóval visszamész hozzá.
A lány elnézett az ellenkező irányba. Kirara tekintete a két személy között váltakozott, érezte, hogy valami rossz történik, csak nem tudta felfogni, mi az. Tisztán emlékezett arra a napra. Sango és ő a folyóparton térdeltek, épp vizet akartak vinni az ebédhez, mikor megjelent két, páncélos férfi. A lány először ellenségesen a kardja után kapott, de a két férfi csak egy levelet adott át neki. Takeda Kuranosuke, az a gazdag földesúr akinek a szellemirtók még évekkel ezelőtt megmentették a faluját, s aki egyszer megkérte Sango kezét, felfrissítette az ajánlatát. A csapat pedig épp egy nehéz harcon volt túl, Inuyasha súlyos sebei még alig gyógyultak be, és Kagome is rengeteg erejét elhasználta. Miroku örvénye is elég nagy mértékben megnőtt, hála Kohakunak, akinek szörnyű tettei közé egy újabb falu lemészárlása került. Még Sango sem tudott hatni rá, és ha a harcuk sokáig elhúzódik, valószínűleg mindenki otthagyja a fogát. A lány ezt már nem bírta megbocsátani öccsének, így mikor megkapta a herceg ajánlatát, úgy döntött, elmegy. Nem sodorhatja bajba a barátait, véget kell vetnie Kohaku szenvedésének, minél hamarabb, és Kuranosuke meg tudja adni hozzá az anyagi és fegyveri támogatást.
- El kell mennem. Nem tartozom közétek
- Csak mert az öcséd fontosabb bárminél?
A lány mélyre hajtotta a fejét, Miroku pontosan tudta, mire gondol. Sango a csapatuk tagja, de ha az öccséről van szó, tálcán kínálná bármelyikük fejét. Vett egy mély levegőt, és elindult a lány felé, aki megzavarodva tett hátra egy lépést.
- Kohaku az életemnél is fontosabb! Nem nézhetem tétlenül, ahogy Naraku még több vért tapaszt a kezéhez! De nem tartozom közétek.. nem maradhatok veletek.. el kell mennem, mert csak úgy tudom megmenteni őt.. - a fiú még mindig kimért léptekkel közeledett felé, ami elindított valami lavinát a lelkében. Arcáról nem tudta leolvasni, mire készülhet, s láthatatlan karmok ezre tépett bele a szívébe, arra ösztökélve hogy fusson.. fusson el a fiú elől, a szavai elől, a tekintete elől.. hisztérikus fejrázással tett hátra még egy lépést, a lendületes mozdulattól csonttörője is lebillent a hátáról, s nagy durranással kiterült a földön - ..ha kell megölöm őt, és aztán magamat, de ennek véget kell vetnem! Ő az én felelősségem, a testvérem!
Miroku arcáról kedvesség tükröződött, ahogy látótávolságon belülre ért, szemei is fáradtan, de szelíden csillogtak. Ám még mindig nem reagált, s a lány nem tudta, mit akarhat. Lehajolva elkapta a csonttörője fekete szalagját, s ahogy felegyenesedett a vállára akarta emelni, de az időközben odaérő fiú karjai szabadulást nem engedő láncokként fogták közre a vállait. Hátrébb lépett, mire a szerzetes még közelebb, s a körömnyi távolság is megszűnt, ahogy a lányt a mellkasára húzta. A test közelségétől, a fiú illatától, s torkában dobogó, hevesen verő szívétől kicsúszott ujjai közül a fegyvere, s visszapuffant a földre, kis híján kilapítva szerencsétlen Kirarat.
- Mi.. mit..?
Próbált szóhoz jutni, s felnézett Miroku arcára. A fiú csukott szemei, s az ajkain nyugvó békés mosoly még hevesebb szívdobogásra késztette, a szerzetes pedig csak még szorosabban ölelte magához törékeny testét. Egyik kezét a hátáról a tarkójára csúsztatta, s Sango engedve a csábításnak a vállára hajtotta a fejét. Megérezte Miroku állát a fejtetején, így lassan behunyta a szemeit. Érezte, ahogy szíve egyszerre megkönnyebbül, s az eddig lelkét szorongató karmok egyszerre szakadnak el róla, a sebek frissítő helye pedig gyógyulásnak indul. Karjaival átölelte kedvese mellkasát. A mai napig sem tudja, mire gondolhatott akkor a szerzetes, ugyanis egyikőjük sem szólalt meg hosszú percek múltán sem.
Egyszercsak arra lett figyelmes, hogy a fiú teste melegebb a hideg éjszakához képest, mint kéne, s mellkasa is egyenletlenül emelkedik fel-le, fel-le. Feje elszakadt a fiú válláról, s feltekintett az arcába. Miroku verejtékben fürdött, s bár nem érintette meg a homlokát, biztosra vette, hogy láza is van. Szíve görcsösen összeszorult a megnyugvást felváltó aggodalomtól, s elszakadva a fiútól az egyik karját a nyaka köré fonta.
- Te még nem gyógyultál meg, visszaviszlek!
Nem várt ellenvetést, és látszólag a fiúnak sem volt kedve tiltakozni. Átkarolta a derekát, másik kezével megfogta a vállán nyugvó csuklót, és úgy indult el. Kirara nyávogva sietett mögéjük, a fiú szabad kezével pedig botját markolta. Nem akart egész súlyával a lányra nehezedni. Lassú tempóval, de kisvártatva feltűnt az aprócska kunyhó, ami előtt a tábortűz már csak gyenge fénnyel lobogott.

Kagome azonnal kisietett a bot csengésének, és Kirara figyelemfelkeltő nyávogásának a hangjára. A párost meglátva szájtátva kiszaladt az ajtóból, pedig még cipőt sem vett fel.
- Miroku! Sango! Mi történt?
- Hosszú.. - csóválta meg a fejét a lány, de a szerzetes pont ekkor vesztette el az eszméletét, a szellemirtó térdei megroggyantak a hirtelen súlytól - Segíts bevinni!
Szűrte fogai közt egy nyögéssel, Kagome pedig habozás nélkül a fiú másik oldalára sietett. Közös erővel sikerült behurcolni a kunyhóba, amelynek sarkában Inuyasha nyomta mély, békés álmát. A félszellem testét horzsolások, mély vágások borították be, bár ennek többségét vértől átázott, fehér kötések takarták. Sango biccentett barátnőjének, aki Inuyashához sietve letérdelt mellé, s folytatta a homlok-borogatást. Sango gyöngéd szeretettel fektette vissza a szerzetest a helyére, s tenyerét annak homlokára csúsztatta. A forró, verejtékes arcot megérezve azonban vissza is húzta mellkasához a kezét, szemei tágra nyíltak a rémültségtől.
- Nagyon magas lázad van! Kell neked ilyenkor kint mászkálnod.
Hajolt a fiú fölé, s elkezdte kibontogatni a ruháját. Hamar megszabadította Miroku felsőtestét az összes ruhától, s előkeresve váltóruhája közül a kendőjét az odakészített hidegvizes tálba mártotta. Kiemelve kicsavarta belőle a vizet, majd finom mozdulatokkal a fiú arcát, mellkasát, karjait kezdte el törölgetni, különös gondot fordítva a szélörvényes kézfejére. Fogalma sincs, mennyi ideig ápolhatta a szerzetest, csak azt hallotta hogy a háta mögött lassan Kagome egyenletes szuszogással álomba merül, s hogy ez keveredik a félszellem szapora légzésével. Kezei alatt Miroku néha megrándult, s ilyenkor az arca is eltorzult, fogai összeszorultak, örvényes keze pedig görcsösen ökölbe szorult. A harmadik ilyen fájdalomhullám után a fiú pillái kábán felnyíltak, s a két szerelmes szempár megkönnyebbült, békés nyugalommal egymásba olvadt. Ismét nem volt szükség szavakra, hisz az őszinte, mély szerelem szavak nélkül is tisztán érthető.