- Mióta kviddicseznek az emberek az Alvilágban? – kérdezte Harry szülei bájos kis házikójában az asztalnál ülve, miközben egy „ambrózia esszencia” nevű italt kortyolgatott. Az ital édes volt, mint maga a házikó, mely egy kis patak partján állt, örökké virágzó orgonabokrokkal körülvéve. Harry szinte hihetetlennek találta, hogy az emberek az Alvilágban ugyanolyan természetesen élnek, mint az élők odafönt.

- Háááát… - Sirius tűnődve megvakarta az állát – úgy hallottam, úgy kábé egy évszázada.

- Igen – tette hozzá James - mielőtt Hádész bevezette volna a kviddicset, az emberek kriketteztek, golfoztak és ostri… ostramicsodát játszottak.

- Az osztrakindára gondolsz, ugye? – szólt Lily. – Az egy ősi görög fogócska-fajta.

- Egen, és ott volt az efedriszmosz is, egy másik ostoba görög játék – folytatta Sirius. – Nem is csoda, hogy Hádész rájuk unt, akkora hülyeség volt mind… Szóval amikor az öreg megtudta, hogy létezik a kviddics, rájött, hogy ezt a játékot érdemes lenne itt is meghonosítani… Alphard bácsikám mesélte, hogy néhány évtizede megpróbálkoztak itt a kosárlabdával is, de a koponyák, amiket használtak hozzá, nem voltak elég pattogósak…

Harry grimaszolt egyet, amint elképzelte, hogy két, halottakból álló csapat koponyákkal próbál zsákolni. – És mondjátok, miért használtok koponyát kvaff helyett?

- Ja, azok nem koponyák, csak utánzatok, de igazán élethűek, ugye? – mosolygott a fiára James. – Hádész úgy gondolta, hogy stílusos lenne koponya formájú kvaffokkal játszani. Nem mintha különösebben szeretnénk őket, de az évek során hozzászoktunk.

- Miért, mióta játszotok az Elízium csapatában?

- Lily és én már kilenc éve. Sirius azután állt be, hogy meghalt, szóval ő hét éve csapattag… - James arckifejezése elkomorult. – Igazán jó csapat vagyunk, de még mindig nem sikerült megvernünk a nyavalyás Tartaroszt! Számítunk rád, fiam. Mutasd meg nekik és kapd el az orruk elől a cikeszt!

- És a cikesz miből készült? Talán kisbaba-koponyából? – tudakolta Harry.

- Nem, az egy golden snidget – válaszolt Sirius.

- Azok még nem haltak ki? És nem tiltották meg a használatukat a kviddicsben?

- Mit gondolsz, hova került az összes golden snidget, miután elpusztult? – vigyorgott James. – Naná, hogy ide, úgyhogy simán játszhatunk velük.

- Ez azt jelenti, hogy mindenféle állat idekerül, miután elpusztul?

- Igen, de a legtöbbjüket egy elkerített területre telepítik az elíziumi hegyek mögött. Ők nem árthatnak nekünk, és mi sem nekik.

- Ártani? – pislogott Harry. – A halottak is megsérülhetnek?

- Sajnos igen. Miért, mi nem tűntünk elég szilárdnak neked, amikor megöleltünk? – kérdezte Sirius. – Márpedig ha valaki szilárd, akkor igenis megsérülhet. Na persze még egyszer nem tudunk meghalni, de szerezhetünk pár durva sérülést a gurkóktól. A Tartarosz terelői pedig rémesen durva alakok, én mondom neked!

- Gurkónak mit használnak? – tudakolta az ifjú Potter.

- Sziklákat. Gránitsziklákat. Tudod, hogy a gránit a legkeményebb kőfajta… szóval nagyot tud ütni.

- Kik játszanak még a csapatokban?

- Hmm, lássuk csak… - James számolni kezdett az ujjain. – Kezdjünk Elíziummal. A három hajtó Lily, Tapmancs és szerénységem, az őrző Ricky… mármint Godrik… látod, Tapmancs rossz hatással van rám… - James a fiára kacsintott – a terelőink pedig Julius és az az idióta Alkibiádész…

- Miért idióta? – érdeklődött Harry.

- Csak várd ki, hogy találkozz vele és magadtól is rájössz – fintorgott Sirius.

- És Julius? Miféle Julius?

- Caesar – válaszolt Lily.

Harry szeme elkerekedett a meglepetéstől. – Julius Caesar a csapatatokban játszik?

- Aha – vigyorgott James. – Egész jó terelő, bár egy kicsit idegesítő, amikor hosszú monológokba kezd arról, hogy Hádész milyen pocsékul igazgatja az Alvilágot… Tudod, a politikusok már csak ilyenek… Ja, és ezek szerint te vagy a fogó… szóval ez a csapatunk felállása. Ami Tartaroszt illeti… az egyik hajtójuk Raszputyin, aki engem őszintén szólva Piton idősebb kiadására emlékeztet…

Lily a szemét forgatta. – Ne is hallgass rá, szívem, James szimplán utálja szegény Perselust.

- Szegény Perseluuuuus? – James úgy tett, mintha teljesen ledöbbent volna. – Na mindegy, szóval a másik két hajtójuk Grindelwald és VIII. Henrik. Az őrzőjük maga Mardekár Malazár, a két terelő pedig Cesare és Lucretia Borgia. A fogójuk meg Brútusz.

- Miféle Brútusz? – kérdezte Harry.

- Caesar törvénytelen fia, aki elárulta őt. Elég gáz a pasas, ha engem kérdezel – vonta meg a vállát Sirius.

- Ööö… hány embert ismertek itt?

- Elég sokat – válaszolt James. - Miért?

- Azért, mert… - Harry mély lélegzetet vett – van itt valaki, akivel találkozni szeretnék.

- Talán Dumbledore-ral? – találgatott Sirius. – Vele biztosan találkozol, minden kviddicsmeccsen ott van.

- Nem, nem Dumbledore-ra gondoltam – rázta a fejét Harry, aki még mindig neheztelt egy kicsit egykori iskolaigazgatójára – hanem… a kislányomra.

- A… midre? – kerekedett el Lily szeme.

- A kislányomra, Daphnéra – suttogta Harry. – Két hete halt meg szegény kis angyalkám… csak négyéves volt.

- Fogalmam sem volt, hogy van egy lányod – jegyezte meg hitetlenkedve Sirius. – Nem vagy te még egy kicsit fiatal ahhoz, hogy apa légy?

- Ugyan már, Tapmancs, hiszen huszonhárom éves! – vette pártfogásába a fiát James.

- Na igen, de ha a kislánya négyéves volt, akkor Harry még csak tizenkilenc lehetett, amikor a kicsi megfogant! – érvelt Sirius. Lily egy ’ne tégy úgy, mintha te nem szeretkeztél volna már az ő korában, Sirius’ pillantást vetett rá, amivel sikerült elcsendesítenie.

- Csak tizennyolc éves voltam – szólt Harry.

- Hah! A kis kópé! Igazi szívtipró lehettél, fiam, ha… - kezdte James, de Lily szúrós pillantása őt is elhallgattatta.

Az asszony leült Harry mellé és megfogta a kezét. – Mondj el nekünk mindent Daphnéról, Harry. Mindent tudni akarok az unokámról. Aztán… elindulhatunk és megkereshetjük.

- Blinky! – kiáltotta Draco. A Malfoy kúria falai visszaverték a hangját.

- I…igen, uram? – a házimanó megjelent előtte és olyan mélyen hajolt meg, hogy az orra a padlót súrolta.

- Hol a feleségem?

- Blinky nem tudja, uram – rázta a fejét a házimanó, mire nagy, denevérszerű fülei ide-oda csapkodtak a feje körül. – Az úrnő azt mondta Blinkynek, hogy elmegy, hogy öt napig a szüleivel legyen, de mindeddig nem tért vissza. Blinky úgy véli, az úr az Odúban megtalálja az úrnőt.

- Hmm… igen, az lehet – morfondírozott Draco, aki Görögországból egyenesen a kúriájába hoppanált, hogy ránézzen Ginnyre. Tudván, hogy a felesége mit érez Potter iránt, és hogy Potter halálát tragédiaként fogja fel, Draco félt, hogy Ginny esetleg kárt tesz magában. Phaedráért is pont emiatt aggódott… Gyorsan elhessegette a Phaedrával kapcsolatos gondolatait, és elhatározta, hogy ellátogat az Odúba és visszaköveteli a feleségét.

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Blinky odasietett, hogy kinyissa, és Draco legnagyobb meglepetésére a mágiaügyi miniszter Kingsley Shacklebolt lépett be, Nymphadora Tonks auror kíséretében.

- Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – kérdezte az ifjú Malfoy, miközben meglehetősen barátságtalanul meredt a látogatókra.

- Azt hittem, ez magától értetődő – felelte Tonks csípőre tett kézzel. – Harry Potterről van szó.

- Mi van Potterrel? – morogta Draco.

- Szeretnénk többet megtudni a halálának körülményeiről – válaszolt komoran Shacklebolt miniszter.

- Kérdezzék meg a feleségemet, ő többet mondhat, mint én – válaszolta Malfoy összeszorított fogakkal.

- Azt kétlem – rázta meg a fejét Tonks. – Ginny nincs abban az állapotban, hogy bárkinek bármit is mondhasson. Sokkot kapott szegény.

- Jaj, de borzasztó – felelt Draco szarkasztikusan. – Na jó, mit akarnak hallani? Azt, hogy Potter azután halt meg, hogy megszöktette a nejemet? Azt, hogy a feleségem azért van annyira oda, mert a halott szeretőjét siratja? Tessék, kimondtam. Most már elmehetnek.

- Malfoy úr – szólalt meg Kingsley. – Remélem tudja, hogy Harry Potter halála hatalmas csapás Nagy-Britannia varázslótársadalma számára. Az emberek ismerni akarják majd a részleteket. Mielőtt azonban összehívom a sajtót, hogy beszámoljak a szomorú eseményről, szeretném hallani az Ön verzióját, és… szeretnék kompromisszumot kötni Önnel.

- Miféle kompromisszumot? – vonta föl ezüstszőke szemöldökét Draco.

- Feltételezem, hogy Potter úr aközben halálozott el, miközben az Ön feleségével volt együtt… de úgy vélem, ha ez a hír nyilvánosságra kerülne, az sem a néhai Potter úr, sem az Ön felesége jó hírének nem tenne jót. Ezért kérem, Malfoy úr, számoljon be nekünk a történtekről, hogy kitalálhassuk, hogyan tálaljuk a dolgok… finomított verzióját a sajtónak.

- Át akarják rázni a sajtót? – ráncolta a homlokát Draco.

- Meg kell tennünk, ha meg akarjuk óvni a Kis Túlélő jó hírét, valamint az Önét is. Amennyiben számíthatunk az együttműködésére, kérem, beszéljen.

Draco egy percig kétkedve nézte Shackleboltot és Tonksot, majd bólintott. – Rendben. Jöjjön, miniszter úr, foglaljon helyet.

Draco aznap este elment az Odúba Ginnyért, hogy visszavigye őt a Malfoy kúriába, de Weasleyék a lány szobájának közelébe sem engedték.

- Ne is álmodj róla, hogy elviszed tőlünk, te szemétláda! – sziszegte Fred.

- Vagy, mi lesz? – kérdezte Draco kihívóan. – Mit tesztek, ha megpróbálom elvinni?

- Hmm… - Fred elgondolkodott. – Mit csináljunk vele, George?

- Például kényszerítsük, hogy megkóstolja a legújabb Hashajtó Hasénkat? – javasolta az ikertestvére.

- Nem lenne az túl durva? – aggodalmaskodott Fred. – Úgy értem, nem Malfoynak, hanem nekünk… képzeld el, hogy bűzlene utána az Odú!

- Nem mintha nem bűzlene máris… – motyogta a bajsza alatt Draco.

- Azt akarod, hogy megint összeverjünk, mint az utolsó roxforti évünkben? Emlékszel még, Malfoy? Akkor azt egy durva megjegyzésért kaptad…

- Még jó, hogy emlékszem – válaszolt hűvösen Draco. – Akkor volt, hogy titeket meg Pottert kirúgtak a kviddicscsapatból. Csak azt kaptátok, amit megérdemeltetek, és ha akár egy ujjal is hozzám értek, ezúttal sokkal jobban megszívjátok.

- Hogyhogy? – kérdezte Fred. – Most nincs itt Umbridge, hogy kirúgjon minket bármilyen csapatból. Mit veszíthetnénk?

Draco karba tette a kezét, és fölényesen nézett rájuk. – Ne akarjátok megtudni. És ha nem akartok ezúttal többet is veszíteni, engedjetek beszélni Ginnyvel.

- Jaj, de nagyon megijedtünk! – vágott vissza George.

- Mi folyik itt? – kérdezte Mrs. Weasley, ahogy szigorú arckifejezéssel lesétált a konyhába. Amint észrevette Dracót, még jobban elkomorult az arca. – Mit akar itt, Mr. Malfoy?

- Látni szeretném a feleségemet, kedves anyósom – válaszolt a férfi, kiélvezve, hogy Molly összerezzent az „anyósom” szó hallatán.

- Sajnálom, de Ginny senkit sem akar látni. Még engem sem – rázta meg a fejét Molly.

- Ó, én biztos vagyok benne, hogy engem akar majd látni – válaszolt Malfoy. – Végtére is én vagyok az ő imádott férjecskéje…

- Ginny akkor fog téged imádni, ha a dementorok egymással smárolnak – mormolta Fred.

- Tényleg, Weasley?

- Fogd be, Malfoy, vagy…

Sosem volt alkalmuk megtudni, hogy George mit akart mondani, mert abban a pillanatban Ron hoppanált a konyhába, és igencsak letörtnek látszott.

- Elmondtam Hagridnak – sóhajtott, majd körülnézett. – Ez a barom meg mit keres itt? – mutatott Dracóra.

- Azért jöttem, hogy láthassam a feleségemet. Talán tilos, Vízlipatkány?

- Senkit sem akar látni, főleg nem téged – jött Hermione hangja odafentről. – Egyébként meg épp most adtam neki egy nyugtató bájitalt, amitől legalább egy napig alszik majd.

- Helyes, akkor most kifelé, Malfoy! – szólt Ron.

- Elmegyek, amint elmondtam, amit akarok – válaszolt Draco.

- Minket aztán semmi sem érdekel, amit te mondani akarsz! – vetette oda Fred.

- Még az sem, hogy a miniszter hogyan akarja közölni a híreket a sajtóval?

- A sajtóval? Ezt meg hogy érted? – vonta össze a szemöldökét George.

- Nem lehetsz ennyire hülye, Weasley – forgatta a szemét Malfoy. – Shacklebolt azt tervezi, hogy összehív egy sajtókonferenciát, melyen bejelenti Potter halálát. Csak azt akartam elmondani, hogy mit szándékozik mondani a sajtónak, nehogy ti véletlenül annak ellenkezőjét állítsátok a nyilvánosság előtt.

- Miért? – tudakolta Ron. – Mit akar mondani a sajtónak?

- Felteszem, Ginny nevét kihagyja az egészből – szólalt meg Hermione.

- Látom, még mindig te vagy itt az egyetlen, aki képes gondolkodni, Granger – válaszolt szárazon Draco. – Igen, ez a nagy helyzet: Shacklebolt kitalált egy sztorit arról, hogy Potter egy titkos, görögországi minisztériumi küldetésben halt meg, mint egy… hős. A kellemetlen részleteket, mint hogy Potter megszöktette a feleségemet, vagy hogy a görög varázsbűnüldözési főosztály gyilkosságért körözte őt, természetesen kihagyja.

- Gyilkosságért körözték? – kapott levegőért Hermione és az összes jelenlevő Weasley.

- Bizony, ezt nem tudtátok? – Malfoy egy percig kiélvezte a többiek döbbenetét. – Potter két hete ölt meg valami szicíliait, és mint a rendőrség elől menekülő bűnöző halt meg… - Weasleyék arca folyamatosan vörösödött, Draco hangja pedig egyre szarkasztikusabb lett. – A miniszter úr viszont azt akarja, hogy mindenki hősként emlékezzen rá, hogy sem az ő, sem a Malfoy család jó híre ne kerüljön veszélybe. Szóval tartsátok a szátokat az igazságról. Potter sosem ölt meg senkit, hanem egy bazinagy glóriával a feje fölött lanton játszik a mennyországban. Ja, és Ginny sosem hagyta el Angliát, és mindig feltétel nélkül hűséges volt hozzám.

- És mi van a görög varázsbűnüldözési főosztállyal? – kérdezte komoran Hermione. – Mi van, ha a kezükbe kerül a Reggeli Próféta, és meglátnak benne egy cikket arról, hogy Harry… hősként halt meg? Nem fogják kikotyogni az igazságot, hogy valójában körözték őt?

- Az nem valószínű, Granger – rázta meg szőke fejét Draco. – A görög aurorok Dudley Dursley álnéven ismerték Pottert. Fogalmuk sincs, hogy akit láttak meghalni, az valójában a Nagy Harry Potter volt. Ja, ha már a nagyságról beszélünk, Tonks auror azt javasolta, hogy a miniszter rendezzen valami ceremóniát Potter emlékére. Még nem tudom, hogy mit terveznek ez ügyben – és őszintén nem is érdekel - gondolom, majd a sajtókonferencián beszél róla. Csak gondoltam, nem árt, ha tudjátok. Nos tehát, ha Ginny alszik, akkor nem látom értelmét annak, hogy tovább maradjak.

- Menten megszakad a szívünk, ugye, fiúk? – vigyorgott Fred. – A soha viszont nem látásra, Malfoy!

- Azt hiszem, ez lesz az – szólt Lily, ahogy megálltak egy borostyánnal befutott kapu előtt. A kapu fölött egy fehér tábla hirdette, hogy ez az Elíziumi Óvoda.

Harry belesett a kertbe, melyben három és hat év közötti gyermekek játszadoztak. Némelyikük saját készítésű hajócskákat úsztatott a közeli patakban, páran fogócskáztak és hangosan kacagtak hozzá, megint mások a fűben ülve babáztak. Néhány gyerkőc egy égszínkék labdát passzolgatott egymásnak (amely egyáltalán nem hasonlított egy koponyára), és az egyikük jó magasra dobta a labdát, hogy a többiek ne kaphassák el. A labda visszaesett a földre, és gurulni kezdett a fűben, lefelé a kapuhoz vezető lankán. Egy kislány kacagva utána futott, de a gonosz labda csak nem akart megállni. – Megvagy! – kiáltott a gyermek, rávetve magát a labdára. Noha kissé megüthette magát, úgy kelt fel, mintha kutya baja se lenne, és már rohant is volna, hogy csatlakozzon a társaihoz, ám amikor felnézett, meglátott valakit a kapuban…

- Apuci! – rikkantott a kislány, és a játékról teljesen megfeledkezve eldobta a labdát.

- Daffy… - suttogta Harry, majd feltépte a kaput, leguggolt és a karjába zárt a gyermekét. – Ó, édes kicsi angyalom… annyira hiányoztál…

- Akkor azért jöttél most ide? – kérdezte a kislány, örömtől csillogó zöld szemekkel.

- Nos…

- Olyan jó, hogy itt vagy, apuci! Ez nagyon szép hely, neked is tetszeni fog! Én nagyon szeretem, csak kár, hogy anyuci és te nem voltatok itt. Anyuci is jönni fog? Mikor fog jönni? Ugye mindketten itt fogtok maradni? Vagy inkább visszavisztek a Körbe?

Harry számára világossá vált, hogy a kislánya nincs tisztában saját halálának tényével. Bizonyára azt hiszi, hogy csak óvodába küldték, és a szülei bármikor elvihetik innen.

- Nem, kicsim, anyuci nem jön… legalábbis egy ideig még nem.

- Mért neeeem? – biggyesztette le a száját Daphne.

- Mert… - Harry majdnem kimondta, hogy ’nem halt meg’, de még idejében rájött, hogy ezzel tönkretenné a gyermeke mese-világát. – Tudod, anyuci nagyon elfoglalt. Szeretne eljönni, mert neki is nagyon hiányzol, de nem jöhet. Azért is küldött engem.

- És nem vihetnél haza?

- Hát nem azt mondtad, hogy szeretsz itt lenni?

- Igen, tényleg szeretek itt lenni, de jobb veled és anyucival – vont vállat a kislány.

- Hé, Daf, jössz vissza játszani? – kiáltott oda neki egy szőke leányka, aki két vagy három évvel idősebbnek látszott Daphnénál. Valószínűleg hat-hét éves korában halhatott meg.

- Nem, most az apukámmal vagyok! – kiáltott vissza Daphne.

- Az apukáddal? – a szőke kislány elkerekedett szemmel szaladt oda hozzájuk. – Úgy érted… Harry Potterrel?

Harry felvonta a szemöldökét. – Itt az emberek tudják, ki vagyok?

- Hát persze, hogy tudják – bólogatott Daphne. – Mindenkinek megmondtam, hogy az én apukám Harry Potter! És mindenki irigykedett is rám!

Harry alig bírta elrejteni a mosolyát.

- Ez azt jelenti, hogy maga is meghalt, Mr. Potter? – kérdezte a szőke lányka.

- Öööö… nem – rázta meg a fejét Harry.

- Miért lenne halott? – vonta össze a szemöldökét Daphne.

A szőke kislány elsápadt, és Harry azt gyanította: a kislánynak bizonyára megtiltották, hogy elárulja Daphnénak, hogy ez a hely az alvilág, és most véletlenül kicsúszott a száján.

- Daffy, kicsim, gyere, sétáljunk egyet, jó? – indítványozta Harry, és felkapta a gyermeket.

- Hé, mit képzel maga, mit csinál azzal a gyerekkel? – szólalt meg az óvónő, Brünhilda dühös hangja. Az óvónő alacsony, hirtelenszőke ifjú hölgy volt, valószínűleg német vagy skandináv származású. Amúgy barátságos arcán most a kölykét védelmező anyatigris vérszomjas arckifejezése ült. – Nos?

- Nos, én vagyok ennek a gyermeknek az édesapja, úgyhogy elviszem magammal – válaszolt Harry.

- Az apja? – kapott levegőért a nő. – Úgy érti… Harry Potter?

- Igen – bólintott az ifjú varázsló. Egy kicsit kellemetlenül érezte magát most, hogy kiderült: még az alvilágban is kénytelen lesz elviselni, hogy megbámulják az emberek.

- De… de hát… hol a sebhelye? – dadogott az óvónő, Harry homlokát vizslatva.

- Elrejtettem – vont vállat a fiatalember.

- És… ők kicsodák? – Brünhilda a Harry mögött álló emberekre mutatott.

- A szüleim és a keresztapám.

- A… szüleid? – pislogott Daphne. – De hát… ők meghaltak, apu! Már réges-régen meghaltak, te mesélted!

- Sajnálom, Potter úr – szólt Brünhilda. – Nem tartottuk jó ötletnek, hogy elmondjuk neki, hogy ő már… szóval… hiszen csak négyéves, és csak két hete került ide… nem akartuk sokkolni szegénykét. Ön lesz kénytelen elmagyarázni neki.

- Rendben – bólintott Harry. – Most el is viszem őt, Miss…

- Krüger – mosolygott az óvónő. – Vigyázzon a kislányra, Potter úr.

- Vigyázni fogok – mosolygott Harry, és már elfordult, hogy távozzon, de a nő utána szólt:

- Ó, és Potter úr…?

- Igen?

- Hogyan halt meg, uram?

- Beleestem a Sztüxbe – válaszolt az ifjú varázsló. – De nem haltam meg, Krüger kisasszony. – Ezzel elsétált, a szülei és Sirius pedig követték.

Brünhilda zavarodottan nézett utánuk.

- Ki volt az? – kérdezte a másik óvónő, aki egy orgonabokor mögül tűnt fel. – Olyan ismerősnek tűnt.

- Harry Potter – válaszolt Brühilda.

- Ezek szerint meghalt? – kapott levegőért a másik óvónő, és egészen elsápadt.

- Hát, ő azt állítja, hogy nem halt meg… csak átesett a Sztüxön – válaszolt Krüger kisasszony.

- Hála az égnek – sóhajtott fel a barátnője, akinek sápadt arca még jobban kiemelte vörös-arany, göndör hajának szépségét.

- Talán ismered? – nézett rá érdeklődve Brünhilda.

- Nos… már találkoztunk – válaszolt a barátnője csendesen, és Harry távolodó alakja után nézett.

- Öööö… izé, szóval… az idődermesztő bűbáj… hát az egy olyan… valami, amivel… meg lehet dermeszteni az időt?

- Elég ebből! – csattant fel Voldemort, és vörös szeme dühösen villant Monstróra. – Te az egyik kötelező olvasmányt sem olvastad el?

- Kérlek, uram, ne légy rám haragos, én megpróbáltam, tényleg megpróbáltam, de hát elég lassan olvasok… - motyogta Monstro a cipőjét bámulva.

- Egyáltalán melyik kötelező olvasmányt kezdted el olvasni? – tudakolta a Sötét Nagyúr.

- Aaaa… Rémes rontások és ármányos átkok címűt?

- Csak közölném veled, hogy a könyv címe Rettenetes rontások és ádáz átkok! Kezedbe vetted egyáltalán azt a könyvet?

- Igen, hogyne! – bólogatott Monstro. – Nagyon csinos fedele van, olyan helyes kis kígyómintákkal!

- Hülyékkel vagyok körülvéve… - forgatta a szemét Voldemort, ahogy Bellatrix – arcán igencsak elégedett vigyorral - belépett a terembe.

- Uram – hajolt meg enyhén a nő – olyan híreket hoztam, amelyek nagyon boldoggá fognak tenni Téged.

- Miről van szó, Bella?

A halálfalónő átnyújtott urának a szeptember másodiki Reggeli Prófétát. A szalagcím így szólt: A KIS TÚLÉLŐ NEM ÉLTE TÚL

- Nocsak, nocsak… - Voldemort szája gonosz vigyorra húzódott. A vigyor egyre csak szélesedett, miközben a cikket olvasta. – ’Draco Malfoy úr, a tragikus események szemtanúja sajnálkozását fejezte ki Potter úr halála miatt. „Olyan fiatal és bátor ember volt… bevallom, mi ketten sosem jöttünk ki egymással, de úgy érzem, valóságos szentségtörés lenne, ha nem beszélnék hőstetteiről… Igazi hősként halt meg, a sötét oldal elleni harc során. Sajnos épp a közelben voltam, amikor életét vesztette, de egy szempontból mégis szerencsésnek tartom magam azért, hogy ott voltam: így legalább beszámolhatok Önöknek az esetről”.’ – olvasta fel Voldemort a cikk második bekezdését. – Igazán érdekes… Gondolom a Malfoy fiú megőrült, hogy így beszél Potterről… - A Sötét Nagyúr tovább folytatta a felolvasást: ’…és Potter úr emlékének adózva a Minisztérium egy szobor felállításáról határozott. A szobrot a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola területén, a kviddics pálya mellett fogják felállítani – ott, ahol Potter úr oly sok győzelmet szerzett a Griffendél csapatának; ott, ahol a barátai szerint mindig is a legboldogabb volt. A Potter Emlékmű felavatására szeptember tizedikén délben kerül sor. Mindazokat szeretettel várják a ceremóniára, akiknek sokat jelentett a Kis Túlélő.’ Bla-bla-bla… – Voldemort felnézett az újságból.

- Nos, mit gondolsz erről, nagyuram? – kérdezte Bellatrix.

Voldemort ördögi mosollyal dőlt hátra a székében. – Ezek szerint az egyetlen ember, aki képes végezni velem, halott. Most már senki sem akadályozhatja meg, hogy halhatatlan legyek.

- Ezek szerint többé nincs is szükségünk a gyerekre? – érdeklődött Monstro.

- Te idióta! – csattant fel a sötét nagyúr. – A gyermekre természetesen továbbra is szükség van!

- De hát… főnök… mármint… Nagyuram… nem azért kellett a kislány, hogy Pottert zsarold vele?

- Kifelé, Monstro! – mutatott az ajtóra Voldemort.

- De hát…

- Azt mondtam, kifelé!

- Jól van na… - a nagydarab halálfaló kisomfordált a teremből.

- Tényleg hülyék vesznek körül – sóhajtott Voldemort. – Kíváncsi lennék, ez az ütődött mit csinált mindig pont akkor, mikor a rituálét hajtottuk végre a kölykön…

- Talán szaftos beafsteak-ekről álmodozott? – vélekedett Bellatrix.

- Mindegy – legyintett a sötét nagyúr. – Most csak az számít, hogy Amritára továbbra is szükségem van. Még akkor is, ha Potter halott. – Ismét elégedett vigyor terült szét a képén. – Imádom ezt a két szót: Potter halott. Zene füleimnek!

- És a Papafotiu fiúval mi legyen most, nagyuram? – tudakolta Bellatrix.

- Továbbra is keressétek. Még ha Potter nem is ölhet meg, öregségben még meghalhatok, brrr… - Voldemort összerázkódott a gondolatra. – Feltett szándékom legyőzni az öregedést és a halált… és ahhoz szükségem van arra a nyavalyás pergamenre!

- Természetesen, uram – bólintott az asszony. – Nem gondolod, hogy most ünnepelnünk kéne egy kicsit?

- Ünnepelni? – pislogott Voldemort, mint aki nem biztos benne, hogy jól értette, amit Bellatrix mondott.

- Nos igen… tarthatnál egy kis bulit hűséges halálfalóidnak. Biztos vagyok benne, hogy szívesen megünnepelnék veled Potter halálát…

- Hmm… az lehetséges… - tűnődött a sötét nagyúr. – De tudod mit? Nekem jobb ötletem van a szórakozásra.

Bellatrix ura arcát vizslatva ördögi, sötét örömet látott rajta. – Az arckifejezésedből ítélve valami igazán gonosz dologról lehet szó, uram…

- Abban biztos lehetsz, Bella. Abban biztos lehetsz.

- Ezeknek teljesen elment az eszük – motyogta Harry a Reggeli Prófétát olvasva. – Egy szobor a Roxfortban…

- Hát igen, gondoltam, hogy érdekesnek fogod találni – szólt Perszephoné. Amikor az alvilág királynője észrevette a cikket, rögtön Harryért küldetett, aki épp a következő napi nagy kviddics meccsre gyakorolt a pályán.

- Ezek szerint mind azt hiszik, hogy meghaltam… és mi ez az egész baromság arról, hogy Malfoy agyon dicsér? Teljesen megőrült? Lehet, hogy azok az aurorok alaposan fejbe vágták…

- Elég gyanús nekem ez az egész, fiam – jegyezte meg James, aki, kíváncsi lévén arra, hogy mit akarhat Harrytől az alvilág királynője, szintén eljött az edzésről. Godric persze tajtékozott a dühtől, és azt kiabálta, hogy nem mehetnek el az edzésről, ha le akarják győzni Tartarosz csapatát. James viszont csak legyintett és visszakiabálta a csapatkapitánynak, hogy „nyugi, Ricky, attól nem fogunk holnap jobban játszani, ha ma teljesen kifárasztjuk magunkat!”

Érdekes módon a terelő Julius Caesar egyet értett Jamesszel, és hozzátette, hogy ha túlhajtják magukat, az a csapatszellemet is tönkreteszi, és csúfos vereséget szenvedhetnek.

- Csapatszellem? Átmentél PR menedzserbe vagy mi? – kérdezte Sirius, míg a másik terelő, Alkibiádész olyan lelkesen bólogatott, hogy arany fürtjei csak úgy ugráltak a feje körül.

- Tök igazad van, Julius öregem, senkinek sem tenne jót, ha túlhajtanának magunkat…

- Talán félted a kellemes külsődet, Alki? – gúnyolódott Sirius, amikor a szőke terelő elővett egy kis tükröt a tógájából és vizslatni kezdte az ábrázatát. Harrynek nehezére esett visszatartania a nevetését – ez az Alkibiádész, az athéni hadserege egykori vezére egyébként hihetetlen pojáca volt, és nagyon hasonlított Gilderoy Lockhartra. De ő legalább nem dedikált pávatoll pennával… Harry abban azonban biztos volt, hogy mind Alkibiádész mind Gilderoy elsárgulna az irigységtől, ha megtudnák, hogy neki hamarosan szobrot állítanak…

Most, hogy elolvasta az újságcikket, még jobban fájt a szíve a barátaiért és Ginnyért, akik őt gyászolják, miközben ő vígan éldegél az alvilágban. A kislányának időközben sikerült elmagyaráznia a helyzetet, aki négy életéve ellenére elég okosnak bizonyult ahhoz, hogy megértse és elfogadja a tényeket, épp csak az édesanyját hiányolta. Néha Harrynek is eszébe jutott, vajon mit csinálhat mostanában Phaedra… azt viszont álmában sem gondolta volna, hogy a felesége valaha is Draco Malfoy karjában vigasztalódna…

Az ifjú Potter visszaadta az újságot Perszephonénak és apjával együtt elindult visszafelé a pályára, hogy folytassa az edzést. Harry az előző nap találkozott a Tartarosz csapatával, akik a délutánra lefoglalták a pályát, és egyből megértette, hogy miért utálja őket egész Elízium. Először is, ezek az emberek voltak a legunszimpatikusabb alakok, akikkel Harry valaha is találkozott, és azok az undok megjegyzések, amiket a tartaroszi játékosok odakiabáltak nekik, túltettek minden szemét beszóláson, amit a mardekáros kviddicscsapat játékosai valaha is kitaláltak.

A Tartarosz egyik hajtója, Raszputyin például azt hajtogatta, hogy nem fair dolog élő embert játszatni az Elízium csapatában, és a kapitányával, Mardekár Malazárral együtt elment Hádészhoz, hogy azt követelje: tiltsák ki Harryt a játékból. Amikor Hádész kinevette és elküldte őket a pokolba, csak még jobban megharagudtak Harryre,

- Már ott vagyunk, te marha – morogta Malazár összeszorított fogakkal, és elhatározta, hogy bármi áron eltávolítja Harryt az Elízium csapatából. Az egyetlen probléma az volt, hogy ha megölnék Harryt, azzal elveszítenék az alapjukat a panaszra, miszerint egy élő nem játszhat. Kénytelenek voltak tehát valami fondorlatosat kitalálni.

- Egy durva sérülés épp elég lesz, Raszputyin – suttogta Mardekár a barátjának, ahogy elhagyták Hádész palotáját.

Tessék véleményezni… és ha jók lesztek, hamar felrakom az ominózus 19-est, amiben nagyon sok mindenre fény derül! :) De csak ha jók lesztek...

Következő