- A feleségemért jöttem – közölte Draco Weasleyékkel az Odúban.

Fred felhúzta a szemöldökét. – Mit ugrálsz, Malfoy? Ginny majd akkor megy veled, ha kedve van hozzá, és ha nincs kedve, akkor itt marad. Ez egyedül az ő döntése.

- Hát persze, hogy az övé, de akkor is beszélni akarok vele – kötötte az ebet a karóhoz Draco.

- Rendben van – sóhajtott Mrs. Weasley, aki legszívesebben sosem engedte volna a vejét a lánya közelébe. – De készüljön fel rá, hogy Ginny nagyon megváltozott. Talán annyira, hogy többé nem is akarja visszakapni őt.

- Az ki van zárva, kedves anyósom – vigyorgott Malfoy, ahogy felmászott a Ginny szobájához vezető lépcsősoron. – Ginny, én vagyok az, a férjed! – kiáltott be a nőnek.

Odabentről semmiféle válasz sem érkezett, még motoszkálást sem lehetett hallani.

- Tudom, hogy odabenn vagy, szóval nyisd ki az ajtót!

Továbbra is csak csönd volt a felelet.

- Legalább szólalj meg! Küldj el a pokolba, ha az tetszik, csak szólalj meg! Ginny… élsz még egyáltalán?

- Semmi értelme, Malfoy úr – rázta meg a fejét Molly, csatlakozva a lánya szobája előtt álldogáló vejéhez. – Ginny kedves… - szólt az asszony gyengéden – engedj be minket, kérlek. Ne játszd tovább a durcás kislányt…

- Nem vagyok durcás – szólalt meg odabentről egy vékony hangocska, és az ajtó kitárult. Mivel a szobában a függönyök mind be voltak húzva, sem Molly, sem Draco nem tudta kivenni a lány arcvonásait, mindössze testvonalának sötét kontúrját láthatták.

- Bejöhetek? – kérdezte Draco, aki percről percre egyre kellemetlenebbül érezte magát. Nem az a fajta volt, aki bárkinek is bebocsátásért könyörög…

Ginny hátra lépett, és intett a férjének, hogy bejöhet. Draco oldalpillantást vetett Mrs. Weasleyre, aki apró mosolyt küldött felé. Ez volt a legelső eset, hogy Molly rámosolygott a fiatalemberre.

Draco belépett a szobába, és az anyósa tapintatosan becsukta mögötte az ajtót. Igazság szerint Molly legszívesebben csatlakozott volna hozzájuk a szobában, és felügyelte volna a találkozót mint egy gardedám, de úgy gondolta, hogy noha Draco csalással és zsarolással furakodott be a családba, mégis megérdemel egy esélyt, hogy jóvá tegye a lánya ellen elkövetett bűnöket. Talán épp most jött el a jóvátétel ideje. Molly jól tudta, hogy sosem lesz képes megkedvelni Dracót, és sosem fogja megbocsátani, hogy megkínozták Arthurt, viszont ez utóbbit nem Draco tette, hanem Lucius… helyes dolog egyáltalán a fiút büntetni az apja vétkeiért? Az asszony képtelen volt megérteni veje iránti érzelmeit: megvetette a fiút, de valami a szíve mélyén azt súgta neki, hogy talán mégsem olyan rossz, mint amilyennek hiszik… hát miért ne érdemelne meg még egy esélyt?

Az asszony lesétált a lépcsőn a konyhába, és a komor képű ikerfiaival találta magát szemben.

- Nem lett volna szabad egyedül hagynod őket, anya – szólt George, és Fred egyetértően bólintott.

- Talán nem… - sóhajtott Molly és egy székre rogyva a tenyerébe temette az arcát – de mindenki megérdemel egy második esélyt…

- Egy másodikat? – horkantott Fred. – Malfoynak ez már legalább a kilencvenkilencedik…

- Ginny?

- Mi van?

- Miért van itt ilyen sötét?

- Azért, mert be vannak húzva a függönyök.

- Azt én is tudom, de miért vannak behúzva a függönyök?

- Azért mert ahhoz volt kedvem, hogy behúzzam őket.

- Elhúzhatom őket… legalább egy kicsit?

- Ha akarod…

Draco megfogta az egyik függönyt, és csak annyira húzta el, hogy egy fénypászma bevilágíthasson az ablakon. A fény egyenesen Ginny arcára esett, mire Draco levegőért kapott.

Ez nem is Ginny. Nem lehet Ginny! Ez nem az ő csinos, szexis, vadmacska-Ginnyje!

Ez a Ginny olyan sápadt volt, hogy Hófehérke belehalt volna az irigységbe. A szeme beesett, az arccsontja pedig olyan élesen kiállt sovány arcából, hogy az már szinte ijesztő volt. Máskor gyönyörű haja kócosan, összetapadva esett a vállára, amely egy sikítószellemhez tette hasonlatossá.

- Jaj, Ginny… - suttogta Draco, és kinyúlt, hogy megsimogassa a nő arcát, de Ginny elhúzódott. A visszautasítás magához térítette a férfit. Mit művelek én itt? Próbálom vigasztalni? De hát minek? Hiszen egy másik férfi miatt szenved! Egy férfi miatt, akivel megszökött, és akivel talán meg is csalt! Persze, Potter azt állította, hogy nem tették meg, de… azt nem mondta, hogy nem is csókolóztak! És a csókolózás is egyfajta megcsalás!

A férfi tett egy lépést hátra, és közömbösen szemlélte a feleségét. – Hajlandó vagy valaha is kitenni a lábad ebből a szobából, vagy itt akarod élve eltemetni magad? És mindezt amiatt a nyavalyás Potter miatt?

Csatt.

Ginny jókorát lekevert a férjének.

- Jaj, hát ilyen nehéz elfogadni az igazságot? – kérdezte az arcát masszírozva Draco.

- Miféle igazságot? Azt, hogy meghalt? – sziszegte a nő.

- Nem egészen… azt, hogy Potter egy utolsó szemét alak volt, egy aljas nőcsábász, ráadásul még gyilkos is.

- Te talán nem ölted volna meg a gyermeked gyilkosát? – kérdezte Ginny elhaló hangon.

- Honnan tudhatnám azt? Hiszen nekem sosem lesz gyermekem… legalábbis nem a törvényes hitvesemtől – válaszolt a férfi szarkasztikus éllel.

Ginny megvető pillantást küldött felé, majd elfordult tőle. – Már megmondtam neked: menj és feküdj le akárkivel, akivel akarsz, engem aztán nem érdekel, ha egy tucat törvénytelen kölyköd van, csak nekem ne kelljen úgy tennem, mintha én lennék az anyjuk! Viszont talán… - ismét megfordult – talán te sem vagy képes gyereket nemzeni…

- Majd meglátjuk – szólt hűvösen Draco. – Egyébként azért jöttem, hogy elvigyelek.

- Ó, tényleg? – Ginny hidegen felkacagott. – És mi van, ha én nem akarok veled menni? Talán elvágod apa hajszálát?

- Ne tréfálkozz ilyesmivel, Ginevra!

- Akkor te meg ne várd el, hogy veled menjek! Csak egy módon vihetsz el innen: ha előbb megölsz!

- Szóval, a férjeddel nem vagy hajlandó elmenni, de a szeretőddel boldogan mentél, mi?

- És ha igen? – csattant fel Ginny, és toppantott a lábával.

- Rájöttél már, hogy az egész családra szégyent hozhattál volna? Ha a miniszter úr nem hagyott volna ki téged Potter halálának sztorijából, akkor most mindenki egy utolsó szajhának tartana!

- Érdekel is engem, mit mondanak rólam!

- Hát érdekeljen! Legalább a Malfoy névre ne akarj szégyent hozni!

- Teszek az olyan névre, amelyet rámerőszakoltak! – kiáltott a boszorkány, és az arca már nem sápadt volt, hanem vérvörös. Csak úgy remegett a dühtől, és levegőért kapkodott. Az utóbbi néhány napban teljesen elszokott a beszédtől, és most ez a kis kiabálás pillanatok alatt kimerítette.

- Rendben van, Ginevra. Majd visszajövök érted, ha már észhez tértél – szólt Draco. – És ne hidd, hogy lemondtam rólad. A feleségem vagy, és továbbra is az maradsz, a feleségek minden kötelességével együtt…

Válasz helyett Ginny arcul köpte.

- Jól célzol – grimaszolt Draco, miközben megtörölte az arcát. – Nyugodj le, Ginny, és kezdj megint táplálkozni. Egy Mrs. Malfoy nem nézhet ki úgy, mint egy élő csontváz, mit szólnának az emberek?

Dracónak épphogy sikerült becsuknia maga mögött az ajtót, és így elkerülnie a tíz centi vastag Varázslósportok Enciklopédiája c. kötettel való találkozást. A könyv így csak a csukott ajtót találta el.

- Nos? – Molly kérdő pillantással nézett a vejére, aki épp lesétált a lépcsőn.

- Egy kicsit ideges – vont vállat Draco. – Majd később visszajövök.

- Nem muszáj ám… - szólt reménykedve Fred.

Draco megvető pillantást küldött a sógora felé, majd dehoppanált.

- Jól vagy, Harry? – tudakolta James fia sápadtsága láttán.

- Igen, asszem – bólintott Harry, de önmagának is be kellett ismernie, hogy egy kicsit ideges – nagyjából annyira, amennyire a harmadik roxforti évében a kviddicsdöntő előtt volt. Igaz, hogy a kviddics az Alvilágban is csak kviddics, de azért volt némi különbség: először is, Harry itt egy csupa halottból álló csapatban játszik, egy másik csupa halottból álló csapat ellen. Másodszor, a kvaff koponyából készült, a cikesz pedig valódi golden snidget, amelyhez még nemigen sikerült hozzászoknia. Ráadásul a szokványos kviddicspályán a karikák nem lángolnak földöntúli kék fénnyel mint itt. Harry úgy vélekedett, hogy ez utóbbi bizonyára a játékosok megfélemlítésének egyik eszköze, vagy esetleg az Alvilág image-ének elengedhetetlen tartozéka. Amennyiben az utóbbi, akkor az Alvilág PR menedzserének ugyancsak fanyar humora lehetett…

A tartaroszi játékosok sötét pillantásokat vetettek Harryre, amikor csapattársaival besétált a stadionba, vállán a SztüxSeprő2003-as seprűvel. A fiatalember pillanatról pillanatra kellemetlenebbül érezte magát. Nem mintha félt volna az ellenféltől, de még sosem játszott halottak ellen…

Kellemetlen gondolatait énekszó verte ki a fejéből: egy csapat női szurkoló pomponokkal a kezében dicshimnuszt zengett. Harrynek körül sem kellett néznie ahhoz, hogy tudja, kiről szól az ének: Alkibiádész lelkesen integetett a pomponos lányoknak és Gilderoyt megszégyenítő mosolyt villantott feléjük, miközben laza mozdulattal kisöpörte göndör, szőke hajtincseit az arcából, hogy jobban látsszon égszínkék szempárja.

Harry a szemét forgató Siriusra nézett, majd pedig az édesanyjára, aki egy ’ti teljesen megőrültetek, csajok’ arckifejezéssel figyelte a lelkesen daloló lányokat. James csak megrándította a vállát és Harryre vigyorgott. – Ez már megszokott dolog a meccsek előtt – magyarázta. – Alkit nagy népszerűség övezi. Bár gondolom, te már biztos láttál ilyesmit...

- Tényleg láttam – válaszolt Harry. – Különösképp Gilderoy Lockhart társaságában.

- Lockhart? Hmm… azt hiszem, tudom, ki az. Amennyire emlékszem, egy feltűnési viszketegségben szenvedő marha volt az iskolában. Két évvel felettünk járt, Lucius Malfoynak volt az évfolyamtársa. Ő is mardekáros volt, de amennyire én tudom, ezek ketten utálták egymást. Szerintem irigykedtek egymás külsejére, és mindent megtettek azért, hogy legyőzzék a másikat a „Ki a Legszőkébb” versenyen.

Harry kacarászva sétált be a pálya közepére, ahol Hádész (aki a bíró szerepét játszotta) már kvaffal a kezében várt rájuk.

Az Elízium csapata felsorakozott a Tartaroszéval szemben. Az ellenfél játékosai vicsorogva és ujjaikat ropogtatva méregették őket, de még így sem néztek ki olyan félelmetesen mint Crak és Monstro, ugyanis egyikük sem volt olyan termetes. Mardekár Malazár jelentőségteljes pillantást küldött a terelői (Cesare és Lucretia Borgia) felé, majd Harryre nézett. Griffendél Godrik elkapta ősi ellensége pillantását, és Harryhez oldalazott, hogy a fülébe suttogja: - Vigyázz a Borgiákkal, Potter! Szerintem ezek végig téged fognak célozni. Ne felejtsd: te még meghalhatsz!

- Majd nyitva tartom a szememet – bólintott Harry, és a Tartarosz két terelőjére nézve megállapította, hogy azok tényleg vészjósló arckifejezéssel méregetik őt.

- Apuci! – a kis Daphne a lelátóról integetett neki és egy elíziumi lobogót lengetett. A zászló égszínkék volt, egy aranysárga Nappal a közepén. Harry visszaintegetett a kislánynak, majd a tartaroszi lelátók felé sandított, ahol egy rakás unszimpatikus alak gyülekezett egy sötét lobogó alatt, melyen egy szürke felhő és egy koponya virított. Ha nem lett volna rajta a felhő, Harry azt hitte volna, hogy kalózlobogó. Az egyik elülső sorban egy ismerős alak ült: szőke haj, beképzelt arc… - Hé, az ott nem Lucius Malfoy?

- Dehogynem – válaszolt James. – Sajna mindig eljön a meccsekre, és mindig pofátlanul vigyorog, amikor veszítünk.

- Vannak, akik sosem változnak, mi? – jegyezte meg Harry, miközben tovább vizslatta a Tartarosz lelátóját. Az ellenfél szurkolói között észrevett egy alacsony, dülledt szemű alakot.

- Találtam még egy ismerőst – mormolta az apjának, miközben Hádész bejelentette a 74. Alvilági Kviddicsmérkőzés kezdetét. Harry úgy hallotta a szüleitől, hogy az eddigi 73 meccsből az Elízium mindössze hatot nyert meg, és már több mint kilencven éve nem nyertek meg egyet sem.

- Ki az? – kérdezte szórakozottan James, aki azzal volt elfoglalva, hogy sötét pillantásokat váltson Raszputyinnal.

- Dolores Umbridge.

- Az meg ki? – kérdezte az apja, felszállva a seprűjére.

- Majd bemutatlak neki, imádni fogod – vigyorgott Harry, akit kellemes káröröm töltött el a gondolatra, hogy a „varangy”, halála után a Tartaroszban kötött ki.

o

- Ééééés felszálltak! – harsogta a játékközvetítő. – Grindelwald Raszputyinnak passzol, aki megpróbálja VIII. Henriknek továbbítani a labdát, de James Potter kapja el, passzolja Lily Potternek, aki továbbpasszolja Si… A kvaff ismét Grindelwaldnál, aki céloz, és… 10:0 a Tartarosz javára!

A tartaroszi szurkolók lelkesen kiáltoztak a lelátón.

- A kvaff ismét Lily Potternél, aki Sirius Blacknek passzol, Black lő, és… nem, nem ment be, Mardekár kivédte…

Tizenöt perc múlva a Tartarosz 90:20-ra vezetett, és Harry egyre kétségbeesettebben kereste a golden snidgetet. Ám az ellenfél fogója, Brútusz legalább olyan hévvel igyekezett elkapni az apró madarat mint ő, és egy pillanatra sem tévesztette szem elől Harryt, hanem folyton a nyomában repült.

Alkibiádész, Harry legnagyobb meglepetésére igen tehetséges játékosnak bizonyult, amit Gilderoy Lockhart nem mondhatott volna el magáról. Azaz, Gilderoy igenis elmondta magáról, de Harry soha, egyetlen szavát sem hitte el.

Ahogy Harry a szikla-gurkót VIII. Henrik felé küldő Alkibiádészt figyelte, nehezére esett elképzelni, hogy egy ilyen remek terelő képes volt olyan szörnyűségekre, mint levágni a kutyája farkát, csak hogy magára vonja a figyelmet, de Sirius szerint ez volt az igazság. Mindenesetre Harryt addig egy cseppet sem érdekelte, hogy micsoda ostoba, feltűnősködő alak ez az Alkibiádész, amíg ilyen jól játszik.

De hiába játszott jól Alkibiádész, Harry szülei és Sirius is hiába passzolgatták egymásnak csodásan a kvaffot, és Godrik is hiába próbálta minden erejével védeni a lángoló karikáit, Elízium egyelőre igen gyengén teljesített a Tartaroszhoz képest. Ennek az volt a magyarázata, hogy az Elízium tisztességesen játszott, míg a Tartarosz játékosai ott csaltak, ahol csak tudtak.

Hádész állítólag már megpróbált véget vetni a csalás-hullámnak, de eddig mindhiába. Elvégre, a Tartarosz játékosait megbüntetni már nemigen tudta… miféle büntetéssel tudta volna sújtani őket? Küldte volna őket a pokolba? De hiszen már ott voltak... Tartarosz pont olyan volt, mint a pokol. Nem rendelkezett ugyan forró vizes üstökkel, sem az üstöknél főzőcskéző ördögfiókákkal, de ezek nélkül is szörnyen sivár, unalmas és sötét hely volt, amelynek a lakói szenvedtek is a környezetüktől. Hádész egyszer kitalálta, hogy a tartaroszi játékosokat azzal bünteti, hogy elküldi őket a Danadiákhoz, hogy segítsenek nekik a lyukas hordók megtöltésében, de még ez sem bizonyult elég súlyos büntetésnek ahhoz, hogy elrettentse őket a csalástól.

Brútusz továbbra is Harryt követte, hogy biztosan észrevegye, ha Harry a snidget után iramodik. Harry bonyolult mutatványokat csinált a levegőben, próbálva lerázni az ellenfél fogóját. Ha Draco Malfoy látta volna, bizonyára megkérdezte volna, hogy „mi van, Potter, balettozol?” Brútusz azonban sajnos teljesen lerázhatatlannak bizonyult.

Mindeközben az Elíziumnak sikerült még egyszer gólt dobni, a Tartarosz viszont kétszer is betalált a karikákba, így az állás 110:30-ra módosult.

Harrynek egy ideig fel sem tűnt, hogy a tartaroszi terelők kifejezetten őt célozzák, de amikor már a tizenegyedik gurkó elől kellett elrántania a seprűjét, gyanakodni kezdett, hogy Godriknak igaza lehet, és a tartaroszi csapat tényleg meg akarja őt ölni, vagy legalábbis harcképtelenné tenni.

Az ellenfél csapatában valaki bizonyára ismét szabálytalankodott, mert az Elízium lelátóján hangosan felhördültek a szurkolók. Harry túlságosan el volt foglalva azzal, hogy megpróbálja lerázni Brútuszt és a két Borgiát, így nem látta, mi történt. Kitért egy gurkó elől, amelyet Lucretia Borgia küldött utána, és Brútusz - aki elmerült Harry figyelésében és így túl későn reagált - kapta az arcába a gurkót. Harry csak egy pillanatra állt meg, hogy Brútusz vérző orrát figyelje, de ez az egy pillanat is elég volt Cesare Borgiának arra, hogy a másik gurkót egyenesen Harry hátába terelje.

A fiatalember valami különöset érzett, mintha valami eltalálta volna, aztán meglátta a sziklatömböt, amint lepattan róla. Arra a következtetésre jutott, hogy a szikla bizonyára megütötte, mégsem érzett semmiféle fájdalmat. Átfutott az agyán a gondolat, hogy esetleg eltörhetett a gerince és azért nem érez fájdalmat, viszont ha eltört volna a gerince, akkor most nem ülne egyenesen a seprűjén. Óvatosan megmozgatta a kezét – a művelet minden gond nélkül sikerült. Egy kicsit fészkelődött a seprűn, hogy ellenőrizze, tudja-e mozgatni a lábait, de azok is tökéletesen működőképesnek bizonyultak.

Vajon mi történt itt? – merengett Harry. Emlékezett rá, hogy az ötödik roxforti évében eltalálta a hátát egy gurkó a Mardekár elleni meccsen, és az annak idején igencsak fájt, ez viszont egyáltalán nem. Mindössze egy puha puffanást hallott, ahogy a szikla a hátába vágódott, fájdalmat azonban nem érzett.

Mikor zavartan körülnézett, a vérző orrát babusgató és hiányzó fogakról motyogó Brútuszra esett a pillantása. Ebben a pillanatban valami más is feltűnt neki. Egy aprócska, kerekded valami repkedett az elíziumi gólkarikák fölött, pontosan olyan szárnycsapásokkal, mint a cikesz. Ez azonban nem arany volt és nem is csillogott, hanem sárgásbarna színű volt, és keskeny, hosszú csőrrel rendelkezett.

- A snidget! – kapott levegőért Harry, és ’megsarkantyúzta’ a seprűjét, mielőtt még Brútusz észrevehette volna, vagy a Borgiák harcképtelenné tehették volna.

- Grindelwald lő, az állás 130:30, ezek szerint a mai nap ismét nem kedvez az Elíziumnak… - harsogta a közvetítő hangja – de várjunk csak! Az ott nem a Potter fiú, aki a snidget felé repül? Szentséges Hádész, elkapta! Hölgyeim és uraim, kilencvenegy év óta először, Elízium megnyerte a mérkőzést!

Az elíziumi szurkolók üdvrivalgása fülsüketítő volt. Harry sosem hallott még ehhez fogható éljenzést sem a Roxfortban, sem akkor, amikor az írek megnyerték a kviddics világkupát. A diadalittas nézők vadul lengették a napocskás elíziumi lobogókat, és ezerféle formájú- és színű fejfedőt dobáltak a magasba.

- Megcsináltad! Megcsináltad, fiam! – James még azelőtt a karjába zárta Harryt, mielőtt a földre érhetett volna. Lily egy pillanattal később, könnyes szemekkel csatlakozott a lelkesen ölelkező Potter férfiakhoz.

- Jöttünk, láttunk, győztünk! – jelentette ki büszkén Julius Caesar, és vállon veregette Harryt.

- Jól csináltad, Potter! – mosolygott Harryre Griffendél Godrik, és időnként diadalmas vigyort küldött a savanyú arckifejezéssel álldogáló Malazár felé.

- Hogyhogy nem csinálta ki a gurkód? – suttogta Mardekár a Borgiáknak.

- Gőzöm sincs, főnök – vont vállat Lucretia. – A gerincét érte az ütés, az biztos… meg kellett volna bénulnia.

- Akkor miért nem bénult meg? – tűnődött az állát vakargatva Mardekár.

Az éljenző tömeg beáramlott a pályára és Harry köré gyűlt, hogy kezet rázhasson vele, megérinthesse, vagy legalább egy ragyogó mosollyal megajándékozza.

Alkibiádész sértődötten figyelte, ahogy eddigi rajongói most az Elízium új fogó-zsenijének szentelik minden figyelmüket.

Harry soha életében nem fogott ennyi személlyel kezet (akik közül ráadásul sokan nem is emberek voltak, hanem házimanók, koboldok és kentaurok – még egy óriás is megjelent, és barátságosan vállon veregette, mire Harry egy csapat sikoltozó boszorkány közé zuhant). Miközben igyekezett kibontakozni a karjukból, és próbálta arcával felfogni a szájára szánt csókokat, pillantása megakadt egy szempáron, amely az elíziumi szurkolók tengerén keresztül őt bámulta.

Harry gyomra összerándult – ismerte ezt a szempárt. Roxforti évei alatt számtalanszor érzett boldog megkönnyebbülést, amikor ezek a szemek békésen néztek le rá, bátorították, és biztosították arról, hogy nincs egyedül… ugyanakkor ezek voltak azok a szemek is, amelyek oly sokszor fordultak el tőle és zavarták össze…

Albus Dumbledore szemei.

Dumbledore, látván, hogy Harry hiába próbál kiszabadulni rajongói köréből, hátralépett. – Várjon! – kiáltott Harry, attól tartva, hogy egykori igazgatója elmegy, de kiáltását elnyelte a tömeg éljenzése és az autogramjára váró papírosok zizegése.

Mit tehetett Harry? A tömegre nyilván nem alkalmazhatta a taszító bűbájt, ráadásul abban sem volt biztos, hogy okos dolog lenne-e megpróbálni hoppanálni az Alvilágon belül. Abban nem is reménykedhetett, hogy a seprűjén lóg meg a rajongók elől, mert annyi helye sem volt, hogy felszálljon rá. Így aztán kényszerítette magát, hogy nyugodjon meg és írja alá mindenki papírját/zászlaját/kalapját/cipőjét, reménykedve, hogy Dumbledore még ott lesz, mire szétoszlik a tömeg.

Nagyjából két órával később az autogramért sorban állók tömege ritkulni kezdett, és Harry végre átlátott közöttük. Megkönnyebbülten vette észre, hogy az idős varázsló ott ücsörög az első sorban, egymagában. A harmadik sorban is ült két alak, kék, női szabású köpenyben, melynek kapucnija mélyen az arcukba volt húzva. Akár férfiak is lehettek volna, hiszen semmi sem látszott a vonásaikból.

- Akkor most ad aláírást vagy sem? – kérdezte egy kellemetlen hang a néhány tucat emberből álló sor legvégéről.

- Umbridge professzor? – Harry egy pillanatig felvont szemöldökkel meredt a sor végén álló boszorkányra, majd ismét beletemetkezett az autogram-osztásba. Mikor végre az utolsó előtti rajongó is odébbállt, Harry szemtől szembe találta magát egykori szívből utált tanárnőjével. – Nocsak, micsoda meglepetés, Umbridge professzor. Mondja, maga miért akar tőlem aláírást? Magának nem a Tartarosznak kéne drukkolnia?

- Jaj, hát tudod, Harry kedvesem, gondoltam, hogy nem ártok én a Tartarosznak azzal, ha begyűjtök tőled egy aláírást… - mosolygott visszataszítóan Umbridge, kiskutyaszemeket meresztve Harryre, aminek ellenére továbbra is csak egy varangyra emlékeztetett. – Amúgy meg ki tudja, mikor lesz még egy ilyen alkalom, hogy egy élő ember jelenik meg itt… mindig meg kell ragadni a lehetőséget.

Harry egy pillanatig ajkbiggyesztve méricskélte a nőt, és azon töprengett, hogy adjon-e egyáltalán autogramot neki azok után, amit vele tett. Végül a jó szíve diadalmaskodott, és belátta, hogy igencsak kicsinyes bosszú lenne a részéről, ha megtagadná az autogramot Umbridge-tól.

- Rendben, de nem vagyok hajlandó a maga pennáját használni – szólt Harry, mire Dolores igen ronda vigyorral felelt.

- Tudtam én, hogy van humorérzéked, és abban is biztos voltam, hogy többé már nem haragszol rám amiatt a kis tréfa miatt…

- Szerintem az, hogy legalább egy tucatszor vágatta fel a kezemet, egy cseppet sem tréfás – válaszolta Harry, miközben az Umbridge-adta papírra firkantotta a nevét. – Kész csoda, hogy a büntetőmunkák után egyáltalán maradt bennem vér.

- Ehem-ehem – szólalt meg egy hang, mire Harry és Dolores egyszerre pördült meg, hogy egy mosolygó Albus Dumbledore-ral találják magukat szemben. – Szervusz, Harry. Csodásan játszottál. Véletlenül meghallottam néhány szót a beszélgetésetekből, és kíváncsi lennék, mit értesz azon, hogy csoda, hogy maradt benned egyáltalán vér a büntetőmunka végére… talán elmagyarázná, Dolores?

- Nos, Albus… - Umbridge idegesen állt egyik lábáról a másikra – az úgy volt, hogy…

- Akárhányszor büntetőmunkát kellett végeznem nála, sorokat íratott velem, méghozzá egy olyan tollal, amely a saját véremet használta tintaként – válaszolt Harry.

- HOGY MICSODA? – kapott levegőért Dumbledore, és Harrynek fogalma sem volt, hogy miért sápadt el annyira. – Igaz ez, Dolores?

- Hát tudja, Albus…

- Harry, miért nem szóltál erről nekem vagy McGalagony professzornak? – tudakolta az egykori iskolaigazgató.

- Azt gondoltam, gyengének tűnnék, ha szólnék róla – vont vállat a fiatalember. – Amúgy meg nem akartam, hogy ő – ezzel volt tanárnőjére nézett – azt gondolja, hogy minden kis apróság miatt panaszkodok. Ez egy akaraterő-párbaj volt Umbridge és énköztem.

- Még hogy kis apróság? – hördült fel Dumbledore. Lily, James, valamint az Elízium többi játékosa, aki eddig néhány rajongóval beszélgetett, felfigyelt az igazgató hangerejére és érdeklődéssel kezdték figyelni az eseményeket. – Hagytad, hogy a büszkeséged győzzön, igaz, Harry? Azt gondoltad, hogy méltóságodon aluli, hogy szólj nekünk?

- De hát miért olyan nagy ügy ez? – kérdezte a fiatalember zavarodottan.

- A véred, Harry! Egy idegen kezébe adtad a véredet! – mutatott Dumbledore Umbridge-ra. – Van róla fogalmad, mit tehetett volna vele?

- Ööö… nem. Miért, mit? – érdeklődött Harry Doloresre sandítva, aki hátrálni kezdett.

- Nem megy sehová sem, Dolores! – harsogta Dumbledore.

- Bírjon maradásra, ha tud! – csattant fel a boszorkány. – Ugyanannyira halott, mint én vagyok, és magának sincs varázspálcája!

- De nekem van – szólt Harry, előhúzva pálcáját a kviddicsmeze zsebéből, és a nőre szegezve azt. – Jöjjön vissza ide, maga ronda vén varangy!

- Velem még soha… soha nem beszéltek ilyen hangon! – dadogott Umbridge.

- Akkor már épp ideje volt, hogy valaki így beszéljen magával – morogta Harry.

Dolores Harry pálcáját fixírozva, remegve lépdelt vissza hozzájuk. – Szóval… izé… miről is beszélgettünk?

- Hány pergament kellett a véreddel teleírnod, Harry? – kérdezte Dumbledore, miközben rajta tartotta a szemét Umbridge-en.

- Fogalmam sincs. Sokat – vont vállat a fiatalember. – Óránként kábé két pergament. Általában napi öt-hat órát töltöttem büntetőmunkával, és legalább három hétig voltam büntetésben, tehát…

- Tehát legalább száz pergamen – vonta le a következtetést Albus. – Az igen sok vért jelent. – Umbridge-hez fordult. – Mit csinált a pergamenekkel, amelyeket Harry a vérével írt tele?

- Hát… elégettem őket, természetesen – válaszolta remegő hangon a nő. – Hogy magának ne legyen bizonyítéka arra, hogy mit csináltam Harryvel…

- Talán maga nem tudja, Dolores, de kiváló legilimentor vagyok – szólt Dumbledore nyugodt hangon. – És tudom, hogy most hazudik. Az igazat akarom tudni. Ne féljen, a pálcám nélkül nem árthatok magának, és nem is áll szándékomban – maga végülis a Tartaroszban senyved, ami épp elég büntetés a maga számára. Azt is megígérem, hogy Harry sem fogja bántani magát… ugye, Harry?
Harry egy kicsit kelletlenül bólintott. – Nem fogom.

- Akkor ki vele, és egyetlen részletet se hagyjon ki! Mit csinált azokkal a pergamenekkel?

- Én… nem akartam, Dumbledore, de muszáj volt! A húgomat Maestitiát elrabolta Tudjukki! Ó, hát persze, hogy tudtam Tudjukki visszatértéről, de úgy kellett tennem, mintha nem lenne igaz, különben megölte volna a húgomat! Persze Caramel is tudta, hogy Maestitia eltűnt, de eltitkolta a sajtó elől, mert nem akarta, hogy a közvélemény arra gyanakodjon, hogy a Sötét Nagyúr van a dolog mögött… meg aztán Caramel amúgy sem akarta elhinni, hogy a húgomat Tudjukki rabolta el… Én pedig féltem. Féltettem a húgomat, az egyetlen embert, akit Arguson kívül szerettem… - Dolores szipogott egyet és letörölt egy könnycseppet az arcáról. – A Sötét Nagyúr tudta, hogy a Minisztériumnak dolgozok, és azt akarta, hogy minden erőmmel tagadjam a hírt, miszerint visszatért… hát ezt tettem. Ezért is küldtem Potterre a dementorokat… hogy elhallgattassam. Biztos voltam benne, hogy Tudjukki örülne, ha kiszívnák Potter lelkét… Szóval, nem sokkal az iskolaév kezdete előtt kaptam egy levelet a Sötét Nagyúrtól, amiben közölte, hogy valahogy szereznem kell neki Potter véréből, de úgy, hogy ne keltsem fel senki gyanakvását…

- Úgy érti… Voldemortnak kellett a vérem? – vonta össze a szemöldökét Harry.

Dolores összerándult a név hallatán, de bólintott. – Ő maga küldte nekem azt a fura pennát, hogy használjam rajtad… persze aztán Lee Jordanen is használtam, nehogy gyanút fogj…

- Hát persze, mert az, hogy beleégette a kezembe, hogy „hazudni bűn” egyáltalán nem gyanús, mi? – csattant fel Harry, feltartva a jobb kezét, melyen még mindig halványan látszott néhány fehéres vonal, noha a szöveg már nem volt kivehető.

- Harry, nyugodj meg. Dolores, kérem, folytassa – szólt Dumbledore.

- Hát, nem sok mondanivalóm van ezen kívül – vont vállat a nő. – Elküldözgettem a Sötét Nagyúrnak a Potter vérével teleírt pergameneket. Gőzöm sincs, hogy mit csinálhatott velük, hiszen a vér teljesen beleszáradt a pergamenbe…

- Én biztos vagyok benne, hogy Voldemort ismer olyan varázslatot, amely a száradt vért ismét folyékonnyá teszi – sóhajtott Albus. – Ez viszont belepasszol a képbe…

- Mi passzol bele milyen képbe? – értetlenkedett Harry.

- Amikor visszajöttél a Trimágus Tusa harmadik próbája után, azt mondtad, hogy Voldemort a véredet használta ahhoz, hogy visszanyerje a testét. Én akkor örültem ennek. Győztesnek éreztem magunkat.

Harry összevont szemöldökkel igyekezett visszaemlékezni. És valóban, volt egy pillanat, amikor Dumbledore szeme diadalmasan megvillant. Akkor Harrynek fogalma sem volt róla, hogy miért. – Győztesnek, uram?

- Igen, Harry – bólintott az öregember. – Az öreg Tom lehet, hogy sok trükkös sötét varázslatot ismer, de nekem úgy tűnik, hogy akkoriban még nem tudta, hogy ha egy másik varázsló vérét használja varázserejének visszanyeréséhez, azzal meg is pecsételi a sorsát, mert a „donor” által adott vér úgy fog működni, mint egyféle drog. Egy drog, amelytől függővé válik.

- Függővé? – kerekedett el Harry szeme. – Voldemort… függővé vált a véremtől?

- Minden bizonnyal igen – bólintott az idős varázsló. – Úgy látszik, egy idő után ő maga is rájött erre… bizonyára az újjászületése utáni nyáron gyengülni kezdett, és akkor döntött úgy, hogy azonnal cselekednie kell. Rájött, hogy függő lett a véredtől, és ha az ember drogfüggővé válik, csak úgy tud tovább létezni, ha továbbra is szedi azt a drogot, ha pedig megpróbál leszokni, súlyos elvonási tünetei lesznek: szédülni kezd, elgyengül, és azt hiszi, menten megőrül, ha nem kap belőle egy újabb adagot. Voldemort a véredet használta a teste és ereje visszanyeréséhez, és ha nem kap belőle többet, elveszíti az erejét.

- Elveszíti az erejét? – kapott levegőért Harry. – De… de hát nem veszítette el!

- Nem, mert egy ideig még ott keringett a véred az ereiben, majd, amikor a te véred teljesen kicserélődött a szervezetében a sajátjával, kitalált valamit, hogy hogyan szerezzen tőled több vért. Ekkor lépett be a képbe Dolores.

- Úgy érti… - motyogta Umbridge, – hogy Tudjukki arra használta a neki küldött leveleket és benne Potter vérét, hogy ne veszítse el a varázserejét?

- Igen, úgy értem – bólintott Dumbledore. – Már csak arra lennék kíváncsi, vajon meddig tartottak ki neki azok a pergamenek… hét évig biztosan nem… De vajon mit talált ki Tom a véred helyettesítésére?

- Ööö… elnézést, de mi talán tudunk erre válaszolni – szólalt meg egy gyengéd női hang Albus háta mögött.

Harry megfordult a hang forrását keresve, és azt a két, kékköpenyes alakot látta maga előtt, akiknek az arcát elrejtette a kapucni.

- Ön? – kérdezte Dumbledore csodálkozva. – Kicsoda ön, Miss…?

- …Springfield – válaszolt a nő, és leeresztette a csuklyát, mely szép és komoly arcot, hatalmas kék szemeket és hullámos, vörösesszőke hajkoronát fedett fel. – Adela Springfield. Talán emlékszik rám, Albus?

- Ó, hát persze, hogy emlékszem! – válaszolt döbbent arckifejezéssel Dumbledore. – Maga tanította a sötét varázslatok kivédését, amikor én voltam az átváltoztatástan tanár. De aztán maga eltűnt… és soha senki nem találta meg.

- Pontosan – bólintott Adela. – Tom ugyanis gondoskodott róla, hogy senki ne találjon meg.

- Tom? – pislogott az egykori igazgató. – Mi köze neki ehhez?

- Tartok tőle, hogy nagyon is sok, Albus – sóhajtott a nő. – Szégyellem bevallani, de a szeretője voltam… és teherbe estem a lányával.

Harry összerezzent, miközben Adela folytatta a történetét. – Tom meg akart ölni engem, mert szemtanúja voltam, ahogy kivégezte a családját. Akkor elárultam neki, hogy terhes vagyok tőle, és ő úgy döntött, mégsem öl meg… inkább jégbe fagyasztott, pontosan harmincnyolc évre.

- Harmincnyolc évre? – visszhangozta a szavait Dumbledore.

- Igen – felelt Adela. – Valahova északra vihetett, mert amikor kiolvasztott, valami jégbarlang-féleségben ébredtem… Elárulta, hogy mennyi ideig „aludtam”, és én megkérdeztem, hogy most miért ébresztett fel… Azt mondta, hallott egy jóslatról, miszerint egy hamarosan születendő fiúgyerek a végzetét fogja okozni, neki pedig ettől támadt egy érdekes ötlete…

- Miféle ötlete? – tudakolta Dumbledore, miközben Harry pillanatról pillanatra idegesebb lett.

- Azt mondta, szüksége van a lányomra… az ő lányára… hogy felhasználja őt az ellen a fiú ellen… Azt gondolta, hogy ha megéri azt a kort, mire a lánya szexuálisan érett lesz, akkor arra kényszeríti majd, hogy… csábítsa el azt a fiút…

- Csábítsa el? De hát miért? – kérdezte Albus, kérdő pillantást vetve Harryre, aki azonban szándékosan másfelé nézett.

- Mert… mert Tom azt gondolta, hogy ha… ha az a fiú gyereket nemz a lányunknak, akkor az a gyerek majd Tom tulajdona lesz, és zsarolhatja vele a fiút… - Adela idegesen végigszántott ujjaival vörös-arany tincsein. – Én mondtam neki, hogy ez őrültség, és hogy én nem vagyok hajlandó azért a világra hozni a lányunkat, hogy ilyen gonoszságokra használják szegényt, de… Tomnak megvoltak a módszerei, hogy rákényszerítsen…

- Tehát megszülte Tom lányát. Mi történt azután?

- Természetesen végzett velem. Én elvégeztem a feladatomat, már nem volt többé szüksége rám. A történet többi részét a lányomtól tudom.

- A lányától? – Albus tekintete a másik alakra siklott, aki továbbra sem emelte fel a kapucniját. – Ő is halott?

Most már Harry is a Springfield kisasszony mellett álló nőt figyelte.

- Az vagyok – válaszolt a nő, és lassan leeresztette a csuklyát.

Valaki levegőért kapott, és Harry észre sem vette, hogy ő volt az.

A nő egyszerűen lélegzetelállító volt: hihetetlenül hasonlított az anyjára, Adelára, a szemét kivéve, az ugyanis pont olyan szürke volt, mint Tomé. Gyönyörű, hullámos vörös-arany haja egy lófarokba összefogva hullott a vállára. A nő arca halovány volt és ijedt. Tekintete találkozott Harryével, majd gyorsan elfordult tőle, mintha tartana tőle, hogy Harry bántani fogja.

- Szóval… - törte meg a csendet Harry, – szóval te voltál. A név nélküli lány… vagyis, bocsáss meg, Linda… - tette hozzá szarkasztikus hangon.

- Ezt meg hogy érted, Harry? – kérdezte Dumbledore. – Hogy ki volt ő?

Harry beharapta az alsó ajkát, és a cipőit fixírozta, miközben szégyenlősen ringatózott előre-hátra.

- Ó, értem – szólt Albus. – Tehát, Miss…

- Rätzel – válaszolt Linda. – Születésem után apám Németországba küldött, hogy egy ismerőse neveljen fel Linda Rätzelként…

- Igazán találó név – jegyezte meg Harry gúnyosan. – A Rätzel németül „talányt” jelent… (*)

- Hagyd, hogy beszéljen – intette csendre Dumbledore, mintha Harry egy szemtelen kisfiú lenne. – Kérem, folytassa, Rätzel kisasszony.

- Tehát Németországban nőttem fel, és nem sokkal azután, hogy betöltöttem a tizenötödik életévemet, apám értem jött… Azelőtt sosem láttam őt, csak történeteket hallottam róla a nevelőszüleimtől… Reménykedtem benne, hogy sosem találkozom vele, de mégis eljött… - A lány megrázkódott az emlékektől, és szorosabban összehúzta magán a köpenyét. – Apám közölte velem, hogy mit akar tőlem, és én nemet mondtam… de néhány Cruciatus után egyszerűen… megtörtem, és belementem a dologba.
Harry dühösen horkantott, és a tekintete találkozott Doloresével, aki kárörvendő vigyorral a képén hallgatta a beszámolót.

- Tehát teljesítette apja parancsát? – kérdezte Albus.

- Igen. Apám egyik halálfalója valahogy szerzett egy hajszálat attól a lánytól… Chang, vagy mi volt a neve…

- Neked aztán tudnod kéne a nevét, hiszen igen meggyőzően alakítottad őt! – jegyezte meg karba tett kézzel Harry.

- Nos… - Linda kissé összerezzent Harry dühös pillantásától és a továbbiakban a cipőjéhez intézte szavait. – Százfűlé főzetet használtam a Chang lány hajával, és… és elcsábítottam őt – fejével Harry felé intett.

- Gondolom teherbe is esett… - szólt Dumbledore.

- Igen, természetesen. Apám kényszerített, hogy megigyak valami bájitalt, ami megnövelte a termékenységemet…

- Az apja elmondta magának, hogy mit tervez a születendő gyermekkel?

- Igen – felelt Linda. – Először is, zsarolnia akarta Harryt a kislánnyal…

- Tehát lány – bólogatott Dumbledore. – Mást is akart Tom a kicsitől?

- Igen, akart – válaszolt a fiatal lány szomorúan. – Apám tudta, hogy mire megszületik a kislányom, már el fognak fogyni a vér-adagok, amiket az a nő küldött neki… – Linda a csúnyán vigyorgó Umbridge-ra nézett. – Tudta, hogy találnia kell egy új forrást, amiből táplálhatja a varázserejét… és talált egy könyvet, ami pont erről szól. A könyv szerint ha valaki függő lesz valaki más vérétől de nem tud többet szerezni belőle, egyetlen módja van, hogy segítsen magán: az eredeti vér-donor helyett olyasvalaki vérét kell használnia, akié keveréke az eredeti vér-donorénak és az ő sajátjának.

- Az ő sajátjának?

- Igen. Én, mint a lánya, az ő véréből származom, tehát a vérem részben az övé. A kislányom vére pedig részben az enyém, részben Harryé… tehát pontosan az a keverék, amire apámnak szüksége volt.

- Tehát… akkor ez az a rituálé… – motyogta Harry.

- Miféle rituálé? – kérdezte remegő hangon Linda.

- Egyszer látomásom volt Voldemortról és a lányomról… - kezdte Harry.

- A mi lányunkról – javította ki Linda.

Harry folytatta, mintha nem is hallotta volna a lány megjegyzését: - Voldemort valami rituáléról beszélt, és a lányom sírni kezdett, mert félt tőle…

- Pont ettől tartottam… hogy bántani fogja az én kis angyalkámat… - szipogott Linda, és Harrynek muszáj volt ránéznie. A lány arcán fájdalmat és aggodalmat látott, nem pedig azt a gonoszságot és önteltséget, amit Voldemort lányának képzeletben mindig tulajdonított. Linda minden tekintetben az anyjára ütött: nemcsak a külsejét, hanem a jellemét is tőle örökölte. Harryt szíven ütötte a gondolat, hogy ezt a lányt tizenöt éves korában, szinte gyerekként kényszerítették rá, hogy lefeküdjön vele. Linda ugyanúgy Voldemort áldozata volt, mint az anyja, Harry maga, vagy a kislányuk…

Mielőtt rájött, mit is művel, a karjába zárta Lindát, aki remegve belezokogott a férfi vállába.

- Most már értem… - mormolta Harry a lány vörös-arany hajába.

- Mit értesz? – hüppögött Linda, a köpenye ujjával törölgetve a könnyeit.

- Azt, hogy Voldemort miért pont Amritának nevezte el a lányunkat.

- Amrita? Hát így hívják? – mosolygott a lány. – Igazán szép név.

- Szép, de… tudod, mit jelent?

A fiatal nő megrázta a fejét.

- Hindi szó, és azt jelenti, hogy „a halhatatlanság itala”.

- Ó – szólalt meg Dumbledore. – Ezek szerint Voldemort a gyermeket használja ahhoz, hogy megtartsa a varázserejét… A gyermek nélkül kevesebb lenne, mint egy átlagos mugli… egy olyan embernek, mint Voldemort, olyan elveszíteni a varázserejét, mintha meghalna… Tényleg találó név az Amrita.

- Akkor… ezek szerint nem is gondolta komolyan, amikor megfenyegetett, hogy Féregfark és Bellatrix megöli a lányomat! – kapott levegőért Harry, miután végiggondolta Dumbledore szavait. – Nem is gondolta komolyan, az a szemétláda! Jaj, hogy is lehettem olyan ostoba, hogy hittem neki? Hogy hagyhattam élni, amikor lehetőségem volt megölni őt?

- Jól értettem, Harry? – vágott közbe Dumbledore. – Lehetőséged volt végezni Voldemorttal, és nem használtad ki?

Harry sóhajtva lehorgasztotta a fejét. – Sajnos, így volt, és azóta is lelkiismeret-furdalásom van miatta. De… nem volt szívem feláldozni a kislányomat… Tudom, hogy rossz döntést hoztam, de…

Linda gyengéden megszorította a fiatalember kezét. – Tudom, mire gondolsz, végtére is én vagyok az anyja… Harry… bocsáss meg, hogy megtévesztettelek.

- Már megbocsátottam – válaszolt az ifjú varázsló. – De most én kérem a te bocsánatodat.

- Te? De hát miért? – vonta fel szőke szemöldökét a nő.

- Azért, mert amikor legközelebb szembenézek Voldemorttal – mert szembe fogok nézni vele – nem hagyom, hogy tovább zsaroljon. Tisztában vagyok vele, hogy szüksége van a lányunkra ahhoz, hogy tovább éljen, de… ha ismét választanom kell Amrita vagy a világ megmentése között, nem fogok gondolkodni rajta, hogy melyiket válasszam.

(*) Denem angol, eredeti neve Riddle, ami azt jelenti, hogy talány, rejtély.
Remélem, ez a fejezet sok kérdésetekre választ adott. :)

Következő