Hol volt, hol létezett, az Óperenciás tengeren innét, de a Dunán talán túl, volt egyszer egy kispárna. Megszokott életét élte ő társainak, ahogyan ez elvárható volt, bár vágyott kalandokra, úgy érezte legtöbbször csak külső ruhájának cseréje hoz valami újat életébe. Persze voltak azért örömteli dolgok is, könnyeket, illatokat, érzéseket, mitöbb.. néha álmokat gyűjtött magába. Ott volt az első csalódásoknál, ott szakadtak meg majdnem a tollai, a rossz álmok átérzésénél. Lenyomatát hordozta ő a fejnek, és ennek jelentőségével azért mégiscsak tisztában volt. Szeretett volna néha saját életet, felsóhajtott egyszer-egyszer, mikor senki sem hallotta, csak úgy önmagának, aztán beletörődött, hogy másokét hordozza. Sóhaját elvitte a szél, és szétszórta a virágokon az ablak előtt. A virágok mosolyogtak: "Nézd azt a szerencsétlent, túl sok könnyet szívott magába". Nevetésük visszahullott a párna irányába, ő pedig kisebb volt akkor még a legkisebb kispárnánál is. A nagy tervekből és álmokból így lettek minden perc múltán egyre homályosabb, kisebb gondolatok. Mélyen elásta a tollai közé azt a keveset, ami még megmaradt. Egyik tél beköszöntével azonban furcsa változások köszöntötték. Hosszú éjszakákon át szorongatták, tulajdonképpen ez fájt is neki,mégis jóleső érzés is volt egyben. Mélabús mosoly mellett vette fel, ölelésben kitekeredve az emberi test formáját, hisz tudta, erre is született részben, érteni azonban nem teljesen értette, hogy mi is történik. Próbálta megfejteni, de hosszú napok teltek el, mire végre egyik csücskét az arc alatt tudta felejteni, hogy lássa a kispárnák varázslatos képességével az álmokat, érzéseket. A reggeli fény zsibbadtan és szomorúan érte , hatalmas űrt érzett magában, és hiányt. Mintha tollait is kimosták volna (szörnyű rettegés fogott rajta erőt erre gondolva), és az egész élete, lénye elszállt volna, erre emlékeztette, mert ez volt mindig is a legnagyobb félelme; halált jelentette volna számára ez, minden elpárolgott volna belőle; hát ilyen szomorúságot érzett, noha magát az érzést tökéletesen megmagyarázni nem tudta. Innentől kezdve szenvedélyévé vált, hogy figyelje ezeket az álmokat, akármennyire is elszomorították minden nappal, s akármennyire is egyre összetörtebbnek érezte magát, kitekeredve, ölelve, szorongatva, figyelve.. Ahogy egyre inkább elmerült az álmokban, rájött, hogy bizonyos fokig ő maga is részese ezeknek, s nemcsak azért, mert keménységével, külső hatásaival aprónyit változtatni tud rajtuk. Ahogy egyre jobban átitatódott az álmokkal, egyre többnek érezte magát, szétfeszítette, szétszakította szinte a szomorúság és a tehetetlenség. Napközben, amikor egymaga maradt, rengeteget gondolkodott rajta, hogyan tudná ezt a helyzetet megoldani, megváltoztatni, de semmi ötlete nem volt. Aztán egyik este döntő elhatározásra jutott. Minden erejét megfeszítve az alvó test mellkasára mászott, és ott kezdte el melegíteni a szívét, fejformát erőltetve puha testére. Az álom nyugodt volt, és csodálatos, érezte ezt a párna, és tudta hogy élete végleg értelmet nyert. Reggelre a szív forróságától átázott teljesen, s kimosták, de már nem érezte, feloldódott a szív könnyeiben, örökre.