C’Thun és Arutras némán repültek egymás mellett az erdőben. A nap már felkelt, és fénye áthatolt a még letarolatlan fák koronáján, bepöttyözve az erdő talaját, vagy megvilágítva egy-egy rovar kitines páncélját. Ahol már nem takarták levelek az eget, ott a napsütésben a sötét rovarbőr szinte magába szívta a forróságot, ezzel erőt adva az ízeltlábú seregnek a gyors haladáshoz.

– Repülj előre kedves… jól jön a figyelő szemed – szólalt meg egyszer csak C’Thun, megtörve a csöndet.

– Igenis, mester – válaszolt Arutras, és úgy tett, ahogy kérték tőle.

Röptét nem jellemezte egyáltalán az a kis lomhaság, mely C’Thunéról volt elmondható. Fürgén és gyorsan cikázott a fák között, nem egész egy óra múlva pedig már a tábort kémlelte összetett szemével, egy faágon pihegve. Egy átlagos éj tünde ilyen nappali világosnál nem látta volna a tábor hírét sem, de Arutras különleges rovarszeme éles képet mutatott minden részletről, melyet közvetített is C’Thunnak.

– Látom őket – mondta némán. – Kétszeres túlerőben vagyunk… ott van Enilran meg Kartalosz is – a neveket undorodva köpte.

– Nyugalom, és hidegvér… nemsokára mindkettő vérét érezheted ajkaid közt – hallotta C’Thun hangját elméjében.

Ekkor egy éles kis hangra lett figyelmes a feje mögött. Hátranézett, és egy nyilat látott a fában, ami pár szívdobbanás előtt még biztosan nem volt ott. Lenézett, és egy éj tünde éjszablyás lovast pillantott meg. A fiatal katona úgy remegett, mint azok az őszi falevelek, amik nem képesek eldönteni, hogy most hagyjanak fel ellenállásukkal, és engedjék hogy a szél lesodorja-e őket, avagy még maradnak egy kicsit. Újabb nyilat vett elő, és felhúzta íját.

Arutras vigyorogva emelkedett a magasba. Az éj tünde lőtt, de ő két karmos ujja közé engedte a nyilat, majd hirtelen fordított egyet a kezén, mire a nyíl a markában termett. Könnyedén hátradobta, majd az éjszablyás elé lebegett. Az állat hangosan fújtatva akart rá lecsapni egyik karmos mancsával. Mielőtt befejezhette volna a mozdulatot, Arutras beledöfte tőrszerű ujjait a fejébe, és egy nyikkanás múlva a hátas összerogyott. Az éj tünde felkiáltott, majd az övén lógó kürtbe belefújt egyet, ám nem tudta befejezni a jelzés teljes leadását, mivel Arutras egy mozdulatára felszabdalódott egész hosszában. Elégedetten indult vissza C’Thunoz, aki már szinte utolérte tanítványát.

***

Enilran felkapta a fejét a halk, és hirtelen abbamaradó kürtszóra. A parancsnokra emelete tekintetét, akinek az arckifejezéséből leolvasta, szintén hallotta az erőtlen jelzést.

– Jönnek – sóhajtott a nő, és előre ügetett Nyara nyergében.

Kartalosz belefújt a kürtjébe két hosszút, és egy rövidet, melyre felsorakozott a sereg. A bal szárnyon az egyik újonnan kinevezett tiszt, Éjköd állt az élen. A jobb szárnyat Holdlépés vezette. Középen természetesen maga Hollócsőr Kartalosz parancsnok, és Enilran kapitány állt, mögöttük a holdpapnőket a főpapnő vezette csatába.

A papnők igyekezték túlharsogni a sereg zsivaját, és imába kezdtek Elún holdanyához, hogy védőáldásukat kérjék a csatára. A katonák egy része erre lenyugodott, másokra viszont keveset hatott. Éjszablyák sziszegtek mindenfelé, fejüket rázva és hátukat kissé kidomborítva jeleztek gazdáiknak, egyáltalán nincs ínyükre ez a zsúfoltság. A nagymacskák némelyike még bele is kötött a szomszédjába, gazdáik kardlapja nélkül minden bizonnyal össze is verekedtek volna. Nem voltak erre valók, hogy hosszú, idegtépő ideig maradjanak ilyen zsúfoltságban.

C’Thun magabiztosan emelkedett fel a fák koronája felé, mikor már biztos volt benne, az éj tündék látják őt. Egy kiáltással a maradék szemeket is magára vonta, és leírt egy széles ívű szaltót, épphogy nem átlépve az íjászok lőtávolságát, kik némelyike már felajzotta fegyverét parancs nélkül is. Mikor lebukott a fák közül, egy pillanatra nem látszódott, de utána ismét előtűnt, háta mögött közvetlenül rengeteg repülő, és földön szaladó rovar társaságában.

Bemutatója hatásosnak bizonyult. A sereg nagy része megfagyott, ahogy meglátták élőben a rovaristent. És bár voltak, akiknek fogalmuk sem volt róla, pontosan ki is repült előttük, mégis érezték, ez nem egy a sok agyatlan rovar közül.

Megrohamozták a jobb és a bal szárnyat, középen szinte érintetlenül hagyják a sereget. C’Thun újabb nagy kört ír le, de nem megy a csata közelébe, eltűnik a kíváncsi szemek elől. Közben a föld alatt már dolgozók sokasága váj alagutat a sereg közepe alá, ahol egy akkora járat kivájásába kezdtek, amekkora kétszer nagyobb, mint a fészeknél használtak többsége, melyekben C’Thun még két másik saját magával is elférne. Mikor elkészültek, katonák százai nyomultak be, és egymás hegyén hátán tolongtak jelet várva.

Kartaloszt meglepte a rovarok taktikája. Nem tudta értelmezni a helyzetet, hogy miért nem támadnak középen. Kissé tanácstalanul utasította saját seregét, hogy segítsen a két oldalsó szárnynak. Enilranra nézett, hogy tőle várjon megerősítést, de látszólag ő ugyanolyan meglepett volt. Csak pár katona, és repülő rovar támadt rájuk, amiket lekaszaboltak.

Ekkor megremegett a talaj a lábuk alatt. Enlran feleszmélt, és Nyarát azonnal jobbra irányította, míg a mellette álló Kartaloszt a másik irányba utasította. A mögöttük álló katonák furcsán nézték, ahogy a parancsnok végrehajtja a kapitány parancsát, ám nem sokáig. Beszakadt lábuk alatt a föld, és a legnagyobb rémálmaikba estek bele, amik már egy ideje gyötörték a harcosokat.

A Holdpapnőkig szerencsére nem ért el a járat, akik pont a középső sereg mögött húzódtak. A főpapnő a támadás parancs kiadása után előrántotta kardját, mely inkább remekműnek mondható háromágú pajzshoz hasonlított, és belevetette magát a harc sűrűjébe, nővéreivel együtt. Csata közben is énekeltek, és áldást reméltek a holdanyától.

Kartalosz éjszablyája majdnem beleesett a szakadékba, mely nem rég nyílt, de szerencsére elkerülte ezt a sorsot. A parancsnok nem hazudtolta meg magát, kezében a Hollócsőr karddal vágta le a rengeteg rovart, mindet ami csak elérhető közelségben volt hozzá. Néha-néha felpillantott, hogy ellenőrizze Enilran állapotát, aki a másik oldalon harcolt. A sokadik ilyen felpillantás során azután meglátta, hogy a lányt alig támadják, csupán elvágták a seregétől, és a csatából kifelé lökdösik. Megsarkantyúzta éjszablyáját, és átugratott a másik oldalra, egyenesen felé vágtatva, és aprítani kezdte a körbe rendeződött rovarokat.

Észrevette, hogy ahányat levág, annyival több érkezik újból oda, bár nem támadtak, csak a most már két foglyot igyekeztek eltávolítani a csatából. Kartalosz riadtan vette észre, hogy nem lát egyetlen tisztet sem, és a katonák nem is foglalkoznak a parancsnokukkal, próbálják túlélni a borzalmakat. Egyre távolabb sodorták őket.

– Mi a fene ez? – kérdezte Kartalosz.

– Sejtem… de remélem, tévedek – mondta sötéten Enilran.

Az erdőbe mentek be, és ott egy helyen megállt az őket közrefogó gyűrű, majd gyorsan elrohantak a csata irányába, nem is törődve velük. Kartaloszra és Enilranra egy hatalmas árnyék vetült, és mikor felnéztek, egy óriási valamit pillantottak meg a nap előtt lebegni.

– Egy kis árnyék biztos jól esik a gyenge éj tündéknek – szólt le C’Thun borzalmas hangján. – Milyen bűbájos feláldozás ez a parancsnok részéről… és milyen hiábavaló – nevetett fel. Leszállt eléjük. – Ha képes lennék rá, sírnék a meghatottságtól – folytatta, és saját viccén újból nevetett. Pofájáról még a rovarvonások ellenére is sütött az öröm, és diadalittasság. – Arutras kedvesem, itt az ideje hogy bosszút állj – szólt hangosan.

– Köszönöm a lehetőséget mesterem! – kiáltott fel az említett, és leröppent az eddigi figyelőhelyéről.

Kartalosz előre szegezte a kardját, és borzadva figyelte azt a lényt, ami Veiamból lett. A félig tünde, félig rovar nő gúnyos kacajjal indult el, és széttárta tőrös ujjait, amivel lecsapni készült Kartaloszra. A parancsnok azonban kitért, és megvárta, míg elsuhan mellette Arutras, majd vakon hátracsapott kardjával, és a kiáltás hallatán érezte, hogy eltalálta.

Az immár csupán két bal oldali szárnnyal rendelkező Arutras vérző háttal esett arccal a lehullott falevelek közé. Fájdalmasan nyöszörgött, és próbált átfordulni, és amikor sikerült neki, csak azt élte meg, hogy látta amint Kartalosz beledöfi szívébe a pengéjét, és egy sikoltás keretében másodszorra is elhalálozott.

C’Thun dühösen hörgött fel, majd a levegőbe emelete testét. Lecsapott Kartaloszra, aki még éppen leugrott a támadása elől éjszablyája nyergéből, ám az állat már nem tudott kitérni, a rovaristen halálra szúrta, ahogy mint a tíz lába beleállt. C’Thun még dühösebben rontott Kartaloszra.

– Állj! – szólalt meg Enilran. – Hagyd őt békén, én kellek neked nem? – kérdezte hangosan.

C’Thun felnevetett, majd megfordult. – Ahogy parancsolod – mondta. Kartalosz ekkor próbált nekirontani hátulról, de még a kardját sem tudta meglendíteni, a rovaristen két hátsó lába hátra lökték és nagy erővel csapódott egy fának. Ájultan rogyott le annak tövében. – Újabb nemes önfeláldozás? – hörögte, és megindult.

Enilran leugrott Nyara nyergéből, mivel C’Thun mellső lábait támadásra készítette elő, ahogy felemelkedett, ám a hátasa nem tudott teljesen kitérni, és fejbe vágta C’Thun lezuhanó oldalsó teste. Összeesett a földön. Ekkor egy különös szélfuvallat csapta meg Enilrant, és riadtan látta, hogy valami közeleg. Egy halovány ködfoszlánynak látszott csupán, de ahogy közelebb ért, felismerte az alakot, és azt is, mire készül.

– Ne tedd! – kiáltotta félve.

Azonban Ferend Árnyékfény nem hátrált, egyenesen C’Thun felé szállt, és a rovaristen előtt állt meg. Eltökélten nézett vele farkasszemet pár percig.

– Takarodj innen – parancsolta.

– Miért? – kérdezett vissza C’Thun. – Nem tudsz nekem ártani – nevetett fel, és rágóival a lélek felé kapott. Az ahelyett, hogy átengedte volna magát rajta, összeroppant, mintha valódi hús lenne, és egy kiáltás keretében elpárolgott. – Ostoba egy faj ez a tünde népség – nevetett újból C’Thun. – Szinte megváltás nekik a halál…

Enilran szemtől szemben állt a rovaristennel, kardja markolatát erősen szorítva igyekezett valamit kitalálni. Megállt a szélmozgás is egy pillanatra, ám a fák levelei rezegni kezdtek. A csöndes zizegésbe patadobogások hasítottak bele, mire mindkét fél az erdő felé nézett.

Az erdőből előtűnt Khenáriosz teljes valójában. Az enyhén lilás színű tökéletes izomzatú szarvas altestű, és éj tünde felsőtestű, agancsos félisten összeszűkült borostyánszemekkel vetett gyűlölködő pillantást C’Thunra. Egy másik alak volt mellette.

Nyara is eltörpült amellett az unikornis mellett, amit talpig páncélzatban, csillogó szemekkel, és sörénnyel hordozta hátán gazdáját. Tündeszerű vonásokat lehetett felfedezni hosszú fülében, és szemöldökében, ám bőrszíne, mely ugyanolyan sápadt ezüstszínű árnyalatban tetszelgett mint haja kissé túlviláginak látszott. Szépen megmunkált páncélt hordott, és sisakot, melynek tetejéről hosszú lófarok lengedezett. Aranysárga szemeit Enilranra szegezte.

– No lám, mi ez valami családtalálkozó? – sziszegte C’Thun. Nem várt választ, egyenesen Enilranra rontott, és két lábával közrefogta. – Egy rossz mozdulat, és újból elalszik a lányod, Szerfallion – fenyegetőzött.

A megszólított ránézett a lányára, utána a mögötte fekvő eszméletlen tünde testére. Nem teljesen volt számára világos a helyzet, de eltökélte, bármi áron is, itt és most kiontja bűzös belsőségét az előtte álló rovaristennek.

– Na mire vártok korcsok? – kérdezte C’Thun. – Marjam halálra véred, vagy csak altassam? – fordította fejét Szerfallionra. – Vagy előtte nézessem végig vele a számára oly’ kedves parancsnoka halálát? – kérdezte, miközben hátsó két lábával Kartaloszt ragadta meg.

– Ne velem törődj – üzente némán Enilran az apjának.


Szerfallion bár nem értette miért, de engedelmeskedett lánya kérésének. Khenárioszra pillantott, és tudatta az erdők urával is lánya kérését. Khenáriosz bólintott, és hirtelen emelte magasba a kezeit, amivel párhuzamosan vastag gyökerek bénították meg a rovaristent, és ezzel egy időben a földbe húzták két foglyát. Szerfallion ekkor előre vágtatott, és kardjával lesújtott a rovaristen nyakára. A penge szikrázva csúszott le a kitinpáncélon, és képtelen volt átvágni. C’Thun rágóival kapott oda a félisten kezéhez, aki elrántotta a félelmetes szájszerv elől karját.

Khenáriosz újból tett pár kézmozdulatot, és az erdő segítségét kérte. A fák levetették lombjukat, és a feltámadt heves szél apró kis pengékké alakította a leveleket, melyek ez után a rovaristen körül forogtak, de páncélján hatástalanok voltak, így egy idő után lehullottak a földre.

Enilran és Kartalosz felbukkant jó pár méterrel odébb, és a nő zihálva kapkodta a levegőt. Rápillantott a parancsnokra, aki még mindig eszméletlenül feküdt. Ekkor az éppen kiszabaduló félben lévő rovaristenre nézett, aki feláldozva két hátsó lábát, előre indult. A leszakadt végtagok melyek még mindig gyökerek fogságában álltak spriccelve haltak el. Enilran nekiszaladt, kezében kardjával, és átugrott a rovaristen fölött, miközben elmetszette a hátán lévő páncélt tartó ízt, és az egyszerűen leesett, láthatóvá téve szárnyát és a puha potrohháját.

A levelek amik nemrég pihentek le, most újból feltámadtak, és ez úttal nagyobb kárt okoztak C’Thun testében. Ahogy felhasították szabaddá vált gyengepontját, és használhatatlanná tették szárnyát, az isten őrjöngve támadott fájdalmában Szerfallionra, kinek unikornisát el is találta egyik szörnyű ütésre, és az állat Nyarához hasonlóan rogyott össze. Ezüstös vér szivárgott a fejéből. A kavarodásban Enilran Nyarához sietett, és az éppen ébredező unikornis hátára mászott, majd arrébb lovagolt rajta.

Khenáriosz leengedte a leveleket, és rohamra indult. Faágakból lévő ujjaival fejbe csapta C’Thunt, kinek pofáján vérző karmolások éktelenkedtek a támadás után. Két lábra ágaskodott, hogy bezúzza a fejét, de ekkorra a rovaristen már feleszmélt, és kitért az újabb támadás elől. Hosszan hadakoztak, míg a három ellenfél jócskán kifáradt. Enilran látszólag teljesen eltűnt.

– Egy mozdulat, és kibelezem – üvöltötte C’Thun, és pajzsként maga elé emelte Kartalosz testét. Kapkodva vette a levegőt, és mind a megmaradt nyolc lába remegett már.

Ekkor azonban Enilran vágtatott hátulról felé, majd a hátas lendületét átvéve ugrott a rovaristen hátára, és kardját mélyen a potrohába nyomta. C’Thun elbukott, Kartalosz kigurult marka közül, ám még volt annyi lélekjelenlét a haldokló testében, hogy megfordulva fullánkját egyenesen Enilranba döfje. A nő sikoltva kapott a bal vállához, melyben egy méternyi nagyságú tőrszerű agyar fúródott, és kiszakította C’Thun lüktető méregzacskóját testéből. A sárgás folyadék lecsurgott karján.

Szerfallion lépett oda hozzá rögtön, és karjaiba vette lányát. Enilran egyre kábultabban érezte magát, és homályos tekintettel meredt apjára. A félisten kihúzta belőle a fullánkot, és arrébb hajította.

– Él még? – kérdezte erőtlenül Enilran.

Szerfallion gondolta, hogy a tünde parancsnokra gondol lánya. Arrafelé nézett, ahol látta őt, és az előtte térdelő Khenárioszt, aki a hátára fordította. Az erdők ura észrevette magán a figyelő pillantást, és visszanézett féltestvérére. Szerfallion újból lányára nézett, és bólintott.