Kartalosz immár ötödszörre ért vissza csata után a táborba. A legnagyobb sátorba ment még jó pár emberrel körülvéve, mely a megbeszéléseknek biztosított viszonylag nyugodt környezetet. Fájt a feje, és már igencsak fáradt. A négy nappal ezelõtti incidens óta alig váltott pár röpke szót Enilrannal, és igyekezett magában elhallgatatni azt a furcsa hangot, mely folyamatosan nem egy parancsnokhoz méltó viselkedést kért tõle. Meg volt rá esküdve, hogy a fejfájását is ez okozta.

Enilran háttal állt neki, és épp magyarázott a fõpapnõnek, aki minden szavát itta. Drámai változáson ment keresztül a legtöbb tünde, és bizalmat szavaztak meg az idegennek. Kartalosz egy asztalnál ült, mellette Holdlépés Doraj kapitány, és még jó pár másik tünde. Fehérlevél, aki idõközben elõlépett fõmágusként a seregben, és még két újonnan kinevezett tiszt, Éjköd és Homályének. Míg a mágus fiatal volt rangjához képest, addig az utóbbi két tünde inkább öregnek mondható. Épp heves vitába keveredtek Dorajjal valami taktikai kérdésben, ám Kartalosz nem figyelt rájuk. Ezüstszínû szemeit a hasonló árnyalatú hajkoronára irányította élénkzöld, hosszú szemöldöke alatt.

Enilran hangja búgott a fejében, szinte nem is hallotta a többiek beszédét, csak mintha nagyon messzirõl szólt volna. Képzeletben megfordította õt, és vele szembe állt. Elnézte a tökéletes vonású arcát, finoman ívelõ szemöldökét, az alatta lévõ aranysárga izzó két szempárt, a kissé felfelé ívelõ, mégsem pisze orrát, és azokat a csodálatos ajkakat… Kartalosz saját szájába harapott, miközben öntudatlanul kesztyûjét igazgatta. Nem is hallotta meg Fehérlevél hangját, csak harmadszorra fogott fel valamit a kérdésbõl, és rázta meg magát. Körbenézett a teremben, és már minden szem rá szegezõdött.

– Igen? – szólalt meg erõteljes hangon, mintha semmi nem történt volna.

– Velem kellene jönni parancsnok – szólalt meg Fehérlevél. – Most kaptam egy fontos hírt…

Mellette valóban állt egy sárga uniformist viselõ futár, aki szintén furcsálló tekintettel méregette a parancsnokot.

– Persze – bólogatott Kartalosz, és felállt. Lábai elzsibbadtak ugyan, de összeszorított fogakkal azon igyekezett, nehogy feltûnjön ez a többeknek. Mire a sátor ajtajához ért, már egész jól visszatért belé az élet. Követte a futárt, oldalán Fehérlevéllel, és egy kis sátorba értek. Belépve meglátott egy gyógyítót, amint az ágy fölé hajolva vizsgál egy tündét. Odalépett mellé, és egy fiatal katonát látott, gyakorlatilag sérülés mentes volt, csak a lábán látszott egy nagy fehér folt, ami mint valami régi seb, úgy nézett ki. Pár apró karcolás lett rajta, mintha apró faágak karcolták volna fel.

– Ki ez? – kérdezte pár perc után. Ismerõs volt neki az arc, de nem ugrott be a neve.

– Uram… ez Árnyékfény Ferend közlegény, aki négy napja tûnt el – közölte Fehérlevél. – Már elmondtuk a tanácskozáson is…

Kartalosz immár tágra nyílt szemekkel figyelte az alatta fekvõ éj tündét. Megérintette, ám semmit nem reagált rá. Lassan ugyan, de lélegzett. Nyugodt arckifejezés látszott rajta, és Kartalosz rövid gondolkodás után fordult oda a futárhoz.

– Szóljanak Enilran kapitánynak, és hívják ide – mondta nyugodt hangon. – A többiek távozhatnak – Fehérlevél bólintott, majd a futár után ment, ám a gyógyító maradt. Kartalosz õt is kitessékelte, majd várt. Közben a sátorban nézett szét, mintha keresne valamit. – Itt vagy közlegény? – szólalt meg halkan, bár kissé idiótának érezte magát.

Nem kapott választ, csak egy nagyon enyhe szélmozgást. Ekkor lépett be Enilran, ám nem a fekvõ tünde felé fordította figyelmét, és nem is Kartaloszra. Egyenesen az ágy melletti üres térre szegezõdött az arany szempár.

– Mi a neved? – kérdezte Enilran. Várt egy kicsit, és arcán lehetett látni, kapott választ a kérdésére. – Ne félj a parancsnoktól, megmutathatod neki magad – suttogta Enilran.

Ekkor valóban elõtûnt a semmibõl Ferend jelenése, és kissé remegve nézte a két tündét. A földön ül, térdeit átkarolta, és mint valami kölyök, úgy figyelte õket szemeivel. Enilran letérdelt elé, és kedvesen megsimogatta a lelket, és mintha Ferend megérezné az érintését, odakapta a kezét.

– Elbeszélnéd nekünk, mit éltél át, és hogy kerültél ilyen állapotba? – kérdezte kedvesen Enilran.

– Nem tudom – csuklott el Ferend bátortalan hangja. Kartaloszt nézte szemeivel, látszott hogy tart tõle. – Elájultam, miközben épp harcoltam… mikor felébredtem, valami hatalmas, undorító rovar tornyosult felettem – ahogy beszélt, tekintete most a testére vetült. – Át-át döfte a lábam… és volt ott valaki, aki… – itt már olyannyira hadart, hogy beszéde zokogásban tört ki.

Kartalosznak uralkodnia kellett magán, nehogy leordítsa a közlegényt. Nem is azért, mert megakadt a beszámolójában, hanem talán… Enilran miatt. Gyorsan elterelte errõl a gondolatait, és inkább õ is letelepedett a lélek elé.

– Valami ijesztõ… mintha tünde lett volna – folytatta Ferend. – De rovar is volt… õ kábított el valami méreggel… szakasztott mása volt annak a papnõnek aki eltûnt… hogy is hívták…

– Holdlépés Veiam? – kérdezte Enilran óvatosan.

Ferend csak bólintott. Kartalosz hitetlenkedve nézett hol a lélekre, hol a mellette térdelõ Enilranra.

– Utána mi történt? – kérdezte tovább.

– Az a nagy valami azt parancsolta neki, hogy öljön meg… Veiam, vagy ami megmaradt belõle elején félt, de utána meg akarta tenni, ekkor ragadott el valami – mondta Ferend, bár úgy nézett ki, maga sem hiszi el amit állít. – Bevonszolt a föld alá, és... és csak mentünk ott lassan, miközben meggyógyított, majd itt földre rakott – magyarázta. – Gyökerek vettek körül mindeközben, éreztem a szorításukat.

– Köszönjük, hogy ezt elmondtad Árnyékfény közlegény – mondta Enilran. – Mindent megteszünk, hogy meggyógyítsunk, de nem ébresztek benned hiú reményeket, elõfordulhat, hogy soha többé nem fogsz felébredni…

– Amíg ez a két valami a világon van, nem is akarok – mondta a fiatal katona sírós hangon.

– Minden tõlünk telhetõt megteszünk – búcsúzott Enilran, és felállt. Kartalosz követte a példáját.

– Köszönöm – mondta végül Ferend, aki felnézett, de nem mozdult.

Kartalosz helyben meg tudta volna fojtani. Egyáltalán nem tetszett neki a közlegény tekintete, ahogy Enilrant nézte. A nõ is olyan finoman mosolygott rá, mint talán rá még soha… legfeljebb mikor elõször találkoztak. Kiléptek a sátorból.

– Ez nagyon nem jó – rázta a fejét Enilran. – C’Thun a legvérszomjasabb lényt képzi abból a lányból – sóhajtott.

***

C’Thun újból összehív egy seregnyi rovart a jelenlegi fészkénél. Haragos, hogy alig sikerült valamit elérnie az eddigi rovarok halálával, mivel a tündék egyre jobban kiismerik harcmodorukat. Túl gyorsan tanulnak, mint a rovarok, és más legidegesítõbb tulajdonsága mindig az, ami saját magunkban is megtalálható. Mérgesen tapos agyon egy agyatlan katonát, aki épp rossz helyen volt rossz idõben.

Arutras ekkor röppent oda hozzá. Az utóbbi négy nap alatt teljesen megváltozott belülrõl. Eltûnt belõle Veiam minden apró részlete eltûnt belõle, teljesen átalakult Arutrassá. C’Thun mellé röppent, és kezét az ideges rovaristen kitines testén futtatta végig.

– Mi bánt mester? – kérdezte szelíden.

– Ezek a szerencsétlenek erõsebbek mint hittem – sziszegte C’Thun. – Mit gondolsz kedves? – fordította Arutras felé a fejét. – Szenvedjünk még a fárasztásukkal?

– Szerintem… nem érnek ennyi idõt mester – felelte Arutras könnyedén. – Megvan az erõnk, minek ennyit veszõdni velük? Egyszerûen pusztítsuk el õket – mondta elfúló hangon.

– Mivel indoklod ezt? – kérdezte.

– Napfényben erõsebbek vagyunk, ezt könnyen ki tudjuk használni… és mi többen vagyunk, gyorsabban tudjuk pótolni a katonákat is. Támadást javaslom, teljes erõbõl – tartott ki Arutras.

– Okos… roppant okos – helyeselt C’Thun heves bólogatással. – Azonban ez több tervezést igényel – fordult meg, és felemelkedett a földrõl, ám nem a magasba, csak pár centire, hogy gyorsabban haladhasson saját kis labirintusában a fõkamra felé. Nyomában Arutrassal, kinek száján furcsa mosoly terült el.

Bõ egy óra múlva hatalmas sereg élén vonultak az erdõben. Khenáriosz, az erdõk ura tehetetlenül figyelte, ahogy út közben rengeteg fáját, akik félelmükben rájuk támadtak kegyetlenül felszabdalják, és kiszívják. A Sereg nyomában egy fekete sáv keletkezett az erdõben.

***

– Meg kellene próbálni – erõsködött Enilran.

– Nem, nem, és nem, ebbe nem kergetsz bele – tiltakozott Kartalosz. – Muszáj mindig elrontanod a hangulatot?

– Itt vagyunk egy sátorban, ami bûzlik az olcsó bortól és a rohadt almacsutkáktól, és egy húszévesként viselkedõ parancsnokkal beszélgetek… ez tényleg olyan hangulatos – ironizált Enilran.

– Bezzeg ha aranyos katonafiúk lelkét pátyolgatjuk, az már olyan hangulatos mi? – morgott Kartalosz.

– Mondtál valamit, vagy csak a szél fújt? Megjegyzem tényleg erõsen tépi a sátrat – nézett a parancsnokra mérges szemekkel Enilran.

– Nem értem, miért nem lehet egyszerûen nekem is hangom a döntésekben – panaszkodott Kartalosz. – Most jó ez így, ahogy van, és kész!

– Valóban? Pár napja még…

– Pár napja nem érdekel mi volt, most ez van – magyarázott Kartalosz heves kézmozdulatokkal. – És az soha többé nem lesz… mármint nem az, hanem az, úgy értve semmi…

– Ez most valami újabb vicc akar lenni az új Kartalosztól, vagy komolyan beszélsz? – nézett felvont szemöldökökkel Enilran. – Mert akkor ne haragudj, de semmit nem értek…

– Ez – levette a fém kesztyûjét, és óvatosan, már-már félve tette Enilran vállára a kezét, és óvatosan megszorította – soha többet nem fog elõfordulni.

– És mi van a másik „az”-zal? – kérdezte Enilran, amivel rendesen meglepte Kartaloszt.

A parancsnok leengedte a kezét és elfordult. Fogcsikorgatva szorította ökölbe a tenyerét. Nem tudta hogyan értelmezze a helyzetet, hiszen nem az effajta „harcra” képezte oly sok évig ki magát. A taktikai, és fizikai tudásnak, erõnek bizony ára van. Ezekben a percekben pedig fizet érte. Nagy sóhajjal fordult meg, hogy megszólaljon, ám belé fojtották a szót.

– Parancsnok! Elnézést a zavarásért, de fontos, halaszthatatlan hírünk van – jött be két katona a sátorba. Kamuflázsszerû ruhájuk szerint õrszemek voltak. – Hírt kaptunk, miszerint egy gyorsan mozgó, hatalmas nagyságú rovarhorda közelít… egyenesen felénk – mondta nagy nehezen.

– Pontosítson – rivallt rá rögtön Kartalosz mérgében.

– Nem tudunk pontosítást adni uram – válaszolta a katona remegõ hangon. – Nem sokáig maradtak életben azok a tündék, akik a hírrel elértek hozzánk – tette hozzá sötéten.

– Küldjenek ki újabb õrszemeket, számokat akarok! Nem lehet vaktában tervezni – dühöngött Kartalosz továbbra is, és a két katona jobbnak látta távozni.

Kartalosz méregtõl fortyogva követte õket, és Holdlépés Dorajhoz indult, hogy felvilágosítsa. Ahogy belépett a sátrába, a lefekvéshez készülõdõ kapitány vigyázzba vágta magát, és tisztelgett egyet.

– Kapitány, teljes készültség minden tündének – hadarta gyorsan Kartalosz. – Nagy erõkkel támadnak minket… itt várjuk be õket – mondta, és távozott. Jelenleg nem tudott volna többet mondani.

– Uram, mi a parancs? – kérdezte a Kartalosz felé rohanó egyik tiszt.

– Kivétel nélkül minden tünde álljon fel hadirendbe a tábor elõtt! Nem, inkább a gyógyítók maradjanak hátul, és alakítsunk ki egy állást a sebesülteknek…

– Futárt indítsunk Azshara királynõnek? – kérdezte egy másik.

– Szükségtelen… vagy… döntsön úgy, ahogy akar – rántott vállat Kartalosz. Most fontosabb dolga is volt ennél a kérdésnél. Ráadásul még mindig zaklatott volt az elmúlt tíz perc miatt.

– De parancsnok…

– Improvizáljon az istenért – rivallt a tisztre. – Valaki kerítse elõ nekem a fõpapnõt – kiáltott.

A felfordulás közepette Enilran megkereste hûséges hátasát, és társát, Nyarát. Puha szõrû kefével tisztította a szõrét, miközben igyekezett lecsendesíteni az elméjét, hogy nyugodtan felkészüljön a harcra. Az unikornis megértette ezt, így nem fecsegett össze-vissza, de a tábor alapzsivajánál háromszor hangosabb káoszban nehéz volt meglelni a belsõ békét.

A két aranyszínû szempár nyugatra nézett. Onnan közeledtek most a rovarok hatalmas erõkkel, élükön vezérükkel. Enilran nem tudta ezt, csak remélte, mert ha sikerült C’Thunt hatástalanítaniuk, a követõit onnantól könnyû lesz leverni. Ennyi volt a terve, ám amilyen egyszerû, mégis olyan nehéz, hiszen egy teljes istennel van dolga, bár valamivel egyszerûbb testben. Fogalma sem volt, hogyan fog szembeszállni vele, még ha Khenáriosz támogatását el is nyerte. Egyvalakire számíthatott még, de nem bízott benne, hogy meghalja üzenetét ebbõl a zajból.