Kartalosz épp az unalmasabbnál semmitmondóbb jelentéseket lapozgatta, fáradtan. Néha-néha köhögött egyet a belőlük felszálló portól, mivel a földről szedte össze őket. Gondolta, Enilran nem vette fel őket, mivel nem nézte ki a nőből az effajta dolgok elintézését. Pedig egy igazi parancsnok élete ebből állt – jelentések és csaták.

Kortyolt egyet a poshadt víz ízű borából, mely ráadásul hígítva is volt jócskán, majd szakállát simogatva dőlt hátra a székén. Meglazította mellvértje egyik csatocskáját, hogy némileg nagyobb szabadságot kapjon a torka a levegővevés művészetét űzve. Gondolataiba süppedt, és szinte tudomást sem vett a külvilágról, a tábor zsivajáról, és a sátorfalat ostromló heves széllökésekről. Képzeletben épp Enilran ült előtte, és valamit folyamatosan magyarázott neki. A beszédre Kartalosz nem figyelt, csak a szája mozgására, és a hajtincsei lengedezésére, melyek követték feje minden mozdulatát. Vékony kezét nézte, melyben egy királynői kézbe is illő kelyhet tartott, amiben mézbor csillogott. Kartalosz is ivott egy kortyot, és a finom íz orgia helyett – melyet egy Azshara királynői borosüvegben lelhetünk – visszacsöppent a valóság markába, mikor a gyomorforgató folyadék leáramlott a nyelőcsövén kulacsából.

Egy fintort megengedett magának, és tekintetét az asztalon lévő zöldalmára irányította. Csábította a színe, és formája, mely Enilran…

– Nem lesz ez így jó – sóhajtott, és gyorsan elmarta az asztalról a gyümölcsöt, majd beleharapott. Párszor megrágta a szájában, majd miután lenyelte, újból megszólalt halkan. – Csak tudnám mi az istenért nem… – felciccegett. – Boszorkány… – és folytatta tovább az alma evését.

– Csak nem emleget parancsnok? – kérdezte egy női hang kimérten Kartalosz mögül. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja ki meri zavarni őt.

– Mit akarsz? – kérdezte.

– Beszélnünk kell – mondta komolyan Enilran, majd helyet foglalt az asztal másik oldalán, és tekintetét egyenesen Kartalosz furcsán csillogó szemeibe fúrta. Egy pillanatra eltűnődött, mi lehet vele, de inkább belekezdett a mondandójába. – Valószínűsítek pár dolgot, melyet mindenképp meg kell osztanom veled, bár remélem magad is rájöttél ezekre az átadott információim tanulmányozásakor. Először is, ettől a napkeltétől már tarthatunk, mint potenciális támadási időtől, mely hamarosan megkezdődik, és minden nap megismétlődik, mely kifárasztja seregeinket, és… figyelsz te rám? – kérdezte hirtelen hangnemváltással Enilran.

– Hogyne figyelnék – vigyorodott el Kartalosz, és tovább fojtatta hintázását a székén, mely kiválthatta Enilran rosszallását, hogyha a jelenleg a parancsnok arcán ülő érdekes vigyort is hozzá vesszük. – Minden idegszálammal – tette még hozzá.

Enilran mérgesen sóhajtott, és elnyomta a kitörni készülő szóáradatot, mely felvázolná a parancsnok előtt miért is viselkedhet ilyen furcsán, inkább folytatta eddigi monológját. – Szóval, kifáraszthat, és gyilkos hatással lehet ránk nézve. Mi sem támadhatunk, így csak egyetlen dolog jöhet számításba…

– Hallgatlak – mondta Kartalosz, még mindig hintázva, miután az asztal alatti szemetesként szolgáló vödörbe hajította almacsutkáját.

– Ha hallgatsz, ne vágj közbe – mondta idegesen Enilran. – Tehát ha sikerül a vezetőjüket…

– Az állítólagos rovaristent? – kérdezte flegmán Kartalosz.

– Igen, C’Thun jelenleg használt, harci testét megsemmisíteni, akkor nem lenne…

– „Jelenleg használt”? – kérdezett bele Kartalosz. – Több is van neki? – húzta fel az egyik szemöldökét.

– Kettőről tudok, de ebbe most ne menjünk bele – próbált Enilran a lényegre szorítkozni a társalgással, mivel idegesítette a parancsnok viselkedése.

– De, én bele akarok menni – erősködött Kartalosz. – Ha segítesz nekünk, segíts rendesen – vigyorodott el szélesen.

Az egyre eszelősebben vigyorgó Kartalosz nagy benyomást tett Enilranra, ezért inkább beszélni kezdett. – Ezeknek a rovaroknak a fő fészke a déli Sillithus sivatagában van, és Ahn’Quiraj a neve. Ott található a templomukban C’Thun szeme, és teste. Csak egyszer láttam, egy röpke pillantásra, de eléggé ocsmány, és még az is gyilkosnak tetsző, noha nem tud mozogni… Lényeg, ha megöljük ezt a testét, kénytelen visszaszorulni Ahn’Quiraj falai közé, és onnan nem tud ilyen méretű hadműveletet irányítani – Enilran sóhajtott. – Bár istenségről van szó, tehát nem kizárható, de nem nagy rá az esély, mivel ugye egy egész kontinensen át kéne kommunikálni velük…

– Nem szeretem a nem biztos dolgokat – jelentette ki dacosan Kartalosz.

– Én meg nem szeretem a nagyzoló parancsnokokat – válaszolt Enilran. – Te teljesen meghibbantál? – kiáltott fel, és felpattant a székről. – Itt hintázol, és vigyorogsz, mint egy-egy-egy épp hogy férfinek nevezhető suhanc!

Kartalosz reflexből megsimogatta szakállát, és abbahagyta a hintázást. – Nem értem a problémádat – jelentette ki.

– Azt hiszem, még mindig van valami gubanc a fejedben – mondta halkan Enilran.

– Valóban? Nem kellett volna megbíznom benned boszorkány…

– Belehalnál ha kimondanád a nevemet, és nem boszorkányoznál? – beszéd közben dühösen villogtak Enilran aranysárga szemei.

Kartalosz lassan felemelkedett, odalépett az idegroham határán táncoló nőhöz, és olyan közel hajolt hozzá, hogy az orruk már-már összeért.

– Mit kapok cserébe? – kérdezte vigyorogva.

– Bah! – kiáltott fel Enilran, és hátrébb lépett. – Te tényleg megőrültél? – kérdezte.

– Mondták már, hogy milyen jól nézel ki, amikor dühös vagy? – kérdezte merészen Kartalosz.

Enilran besokallt. Előrántotta vékony kis tündepengéjét, és útjára indított egy gyilkos lendületet. Kartalosz azonban szintén előkapta fegyverét, és a kis pengének esélye sem volt a hatalmas sárkányfej-markolatú óriás ellen, csoda hogy nem tört azonnal ketté. Egy könnyed mozdulattal elcsúsztatta rajta a kardot, és Enilran gyorsan elengedte saját fegyverét, hogy ne találkozzon össze a keze az aranyló díszes, minden bizonnyal fájdalmas sebet okozó aranysárkány-szarvakkal. Pengéje a földre esett. Kartalosz elrakta saját kardját, és újból Enilran felé lépett, rálépve annak kardjára, mielőtt a lány felvehette volna.

– Leszel szíves befejezni ezt a gyermeteg gondolkodásmódot, és viselkedést? – kérdezte Enilran mérgesen.

– Hát… az én gondolkodásmódomra jelenleg sehogy sem lehet rámondani, hogy gyermeki – ezzel a mondattal Kartalosz súlyos páncélkesztyűs tenyere Enilran nyakára helyeződött.

Enilran csak állt, és felhúzott szemöldökkel meredt Kartaloszra. Ahogy az még egyszer lépett, újból nagyon közel került hozzá, mire maga sem tudta megmondani mi hatására, remegni kezdett egész testében.

– Ne félj, nem harapok – mondta halkan Kartalosz.

– Lehet neked volt igazad… tényleg lehetett annál rosszabb – idézte fel Kartalosz szavait Enilran, amiket még akkor mondott, mikor újból megnyitották az elméiket.

– Miért? Nem lettem kellemesebb? – kérdezte a még mindig szélesen vigyorgó parancsnok.

– Inkább ijesztőbb – hangozz az őszinte válasz, mely kicsúszott Enilran szájából.

– Mondtam már, hogy nem kell félni tőlem…

– Valószínű még mindig maradt benned valami belőlem – találgatott Enilran.

– Boszorkány… – suttogta elfúló hangon Kartalosz, és még jobban megszorította Enilran nyakát.

– Engedj már el – szisszent fel.

– Valóban azt szeretnéd? – kérdezte Kartalosz.

– Minden vágyam… születésnapi ajándékomnak is elfogadnám – próbált még midnig kiszabadulni Enilran.

– Rendben, majd akkorra megkapod – suttogta Kartalosz.

– Most már tisztán látom hogy neked volt igazabb, és rosszabb minden – mondta Enilran.

– Én nem látom – suttogta még Kartalosz, utána rögtön közelebb húzta magához Enilrant, majd hevesen megcsókolta.